ÚJRAÉLJÜK! (2007)

Folytattam az elkezdett "elmeséletlen történetem". Ez most már afféle memoár akar lenni. Úgy látszik tényleg abba a korba léptem, amikor az ember visszaemlékezik, s rögzíti az emlékeit.

Előzetesen elkészitett jegyzeteimet átolvasva látom, hogy kihagytam  egy fontos esetet. Ma pótlom.

Nem véletlen feledkezhettem meg erről, mert életem egyik - talán legtraumatikusabb - esete volt. Valószínű nem akartam emlékezni rá. Olyan volt az egész mint egy koncepciós tárgyalás - egy teljesen ártatlan gyerek ellen...

Ahogy írom, minden felidéződik. A szigorú, gúnyoros tekintetek, az ellentmondást nem tűrő hangsúlyok,  a rágalmak, a hazugságok, az én  ártatlanságom és tehetetlenségem, a kiszolgáltatottságom....  újra érzem, újra élem, mindazt, amit  50 éve.... De mi ez, mire át is olvasom az oldalnyi emlékidézést, már nem csak a lelkem fáj. Fizikailag is rosszul kezdek lenni.  A szívem jóval gyorsabban ver, a vérnyomásom is felmehetett, érzem. (még jó, hogy általában alacsony.)

Gyorsan kikapcsolom a gépet, s még otthonról is elmegyek, ki a szabadba, szabad levegőt szívni, még a diktatúra felidézésének a mai színhelyét is felejtve...

Még régebben valahol ezt a kérdést olvastam, s szöget ütött a fejembe:

"Amikor felidézzük, vajon újraéljük, vagy újraírjuk az emlékeinket?"

Az én válaszom már megszületett ma.

Keserves válasz.

 

aliz2. :: 2007. jún. 12. 21:02 :: 2 komment 
Kategóriák: :: Címkék: emlekezes, iras