zárás előtt 4 perccel, 11,56-kor, állok a Spar pénztára előtt, már épp kipakoltam a pultra a cuccokat, mögöttem áll még valaki, veszem észre megnyugvással, nem én vagyok az utolsó, hanem ez a fehér hajú és szakállú kisöregember, aki, jé, néz rám, mintha ismerne, és köszön is, tegezve, nevemen szólítva: Szia, Juli. -Te vagy a... Csaba?! kérdezek vissza, kicsit bizonytalanul. Legutóbb, rég lehetett? még sötétbarna volt a haja, és erőteljesebb a testalkata, derűsebb, markánsabb, szélesebb az arca, keményebb, acélosabb a tekintete... De ő az, semmi kétség... Beismeri... De hogyhogy ilyen fehér lett? Hirtelenjében? Nem, nem is most fehéredett ennyire ki, hirtelen, hanem azt mondja, már 30 éve elkezdődött. Vagy nem találkoztunk azóta, vagy igen, csak nem ismertem meg, fel? mint ahogy olykor még magamat se szoktam, ha a tükörben meglátom hirtelen ezt az öregasszonyt, aki lettem, hirtelenjében vagy fokozatosan? mindegy is. De csak nézek a tükörbe, rá(m?), hogy ki is ez az öregasszony? és sehogy se értem... hogy történhetett, s mi... Azt mondja a Csaba, legyintve, hogy ő csak akkor néz tükörbe, ha borotválkozik, akkor kénytelen (bár én a helyében, még inkább megnöveszteném a fehér szakállam...) Nem is igaz, hogy öregek lettünk, hogy öregek vagyunk! a hangunk, a beszédünk nem fehéredik, nem őszül... szerintem, a lelkünk meg pláne nem. És nem az számít?! hát nem csak... akik sose ismertek bennünket fiatalnak, azt hihetik, mindig is ilyen öregek voltunk. pedig jaj, dehogy is,.. pont fordítva van ez! az öregség csak a látszatunk! és nem is ismerjük el) igazi arcunk alatta van valahol, a mélyben... (igen, a lélek táján, romlatlanul, örökifjan vagy kortalanul) ---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése