2013. junius 18
igen, rájöttem valamire:
másokon látni az idő nyomát, a romlást: a szaporodó ráncokat, a fogyást, az összébbesést, a gyengülést, legalább olyan megrázó, mint magunkon... az, hogy az időben káprázatban élünk, a májában, itt válik a legnyilvánvalóbbá, és egyáltalán nem tölt el örömmel, hogy lám, más is részese, mindenkire érvényes... mert ez igy az egységes hanyatlás, a törvényszerű pusztulás képét mutatja... ami elkerülhetetlen, és mintegy magátólértetődő, és mégis..
ugyanakkor minden újszülött, kisbaba, kisgyerek látványa mérhetetlen örömmel tölt el... gyönyörködöm bennük, mosolyt csalnak az arcomra... (s nem csak személyes érintettség okán...:)
micsoda közhelyeket is írok én (s milyen életigazságokat ugyanakkor?!)... (l. az esti kérdést...)
azt hiszem, tényleg, mégis csak jól van kitalálva ez az egész... (ha felül tudunk emelkedni személyes, kis egónkon)
...különösen akkor, ha öregek-fiatalok, nagymamák-unokák együtt is tudnak lenni, valameddig (minél tovább, amig lehet).... (a nagy váltás előtt)
egyébként, milyen érdekes, hogy sokkal jobban meg is értik egymást... (magukat jobban megértetik egymással, mint a középgenerációval…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése