AZ iSTÓK FILM

 a HAGYMAHÁZBAN VOLT  az Istók film 2 órás!) vetitése

itt a tanitványok, kollegák emlékeztek rá, gyönyörűen, változatosan, szivvel, tényleg szinte megelevenült Margit nénijük alakja

Kedves meglepetés volt hogy kiválasztott alakja G Kati v igazgatónő, az Istók alapitvány mindenese,  beszélt arról, hogy lett az első Istók dijas Turi Timi (lányom)...mert az fontos volt hogy ki lesz az első... (s ő 9 évesen már  nem "akárki" volt:. hanem valaki)

Ja és én voltam Istók Margit "magyar hangja" :)  az én hangomon szólaltak meg visszaemlékezései (egy hosszú monológ )képekkel előhozva. megelevenitve, bár a hangom nem volt alt 3 (ahogy Kerek F is emlitette, és emlékeimben is élt hogy nagyon mély) de az olvasás közben is úgy éreztem hogy kicsit sikerült azonosulni vele...

a jelenlevő tévéoperatőr elmenőben megkoccintotta a vállam, kérdezve, hogy én vagyok a hang? ?:)

a vetités végén (igy) én is kaptam egy kálát

és miután azt mondtam az átadó rendező-szerkesztőnek, hogy nagyon szép volt a film. Fantasztokus  Ő ezt monda rá, hogy te vagy fantasztikus! (hm)

Kálmán, a remek operatőr-vágó elküldte a filmet, megjegyezve, hogy rossz volt a hang a hagymaházban (valóban túl erősen torzitott).. de itt jó...

gratuláltam neki, de ő is a remek narárációért nekem... (milyen udariasak...)

itt a teljes 2 órás film

Pest - Makó

 Makóra újabban rendszeresen s hazatérő régi kedves tanitványommal beszélgetünk...(az Istók film vetitése előtt a Hagymaházban) hogy hogy is van ez

miután Pesten élte le aktiv életét visszahúzta a szive  szülőföldjére, én meg bár mindig is fiatal koromban Pestre vágytam, s most ott vannak a leszármazottaim, s lakhatnék Pesten is, ,itt ragadtam

pedig minden szabad időmben felruccantam Pestre, és aztán számoltam be utána az élményeimről a tanitványaimnak - juttatja most eszembe tanitványom

bizony  főleg szinházi előadások..., volt úgy hogy egy nap kettő is.... .

de jó is, hogy beszámoltam róla, juttattam nekik is belőle....

Bartók, Istók Margit...

 jeles születésnapok...

Bartók ünneplésével kezdtük, a szobor körül... megható volt mindenek előtt ahogy ott állt a gyereksereg, akiket elüldöztek a mögöttük álló Bartók épületből, hiába is lett meg 4 év múltán (a jog malmai lassan őrölnek) a rehabilitálás, a jogtalanság kimondása,.... de szerencsére a szobor maradt

Bartók ott áll és nézi Varga Imre bölcs szemeivel is a vidéki tájat, messzire nézően...

a zenei igtól kaptam én is egy szál virágot Nárciszt, (nagyon kedvesen nevemen köszöntött), (Julika néni... kérdeztem kinek adjam, azt mondta Istók Margit néni ablakába rakjam, igy aztán végig szorongattam a kezemben ezt kivárva...

először azt se tudtam hova álljak Hova álljanak a belgák szerepben, idegennek éreztem magam , a diákok, zeneiskolai tanárok közt de aztán SZ Zs (az ő meghivására jöttem) gondoskodott rólam (is)

végül , észrevettem , a gyerekekhez sodródtam, s még titokban énekeltem is velük a népdalaikat....

jó sok virág felhalmozódott a szobor lábainál, nem hiányzottaz enyém

aztán átvonultunk Istók M emléktáblája közelébe

közben régi kedves tanitványom V Zsuzsa esett a nyakamba, már keresett (Pesten lakik, de a gyökerek hazahuzzák mindig!)

szép fuvolakettőst hallhattunk ...aztán Sz Csilla mint Istók tanitvány beszélt szeretettel Margit néniről (és legalább annyi önszeretettel magáról is:) amennyien követője)

falhoz állitottak bennünket közös fotózáshoz (előbb egy fához andalogtam, támaszkodni, s megint a gyerekek közé, lám (Csillagok, csillagokat énekelve)

a kész csoport fotón látom, megint én vagyok (lettem ) a legalacsonyabb )csigolyaacsúszások!)!

(jobb is nekem a gyerekek közt, lám), köztük azért nem törpülök el annyira...

a kész képen látom azt is h mellettem sorakoznak volt tanitványok V Zsuzsa, N Zsuzsa, B Andrea..na és lányom egykori kölcsönösen szeretett tanárai (nem vagyok én belga itt, mégse)... mert köztünk megmaradt az emberi kapcsolat...

elsétáltunk (én a biciklim tolva) még a z Istók házhoz. Ott egy másik tanitvány Páncél Tamás elevenitette föl Margit néni tanári -emberi emlékét...a ház előtt , mi olyan sokszor sokat látta vendégül a tanitványokat í(egyszer én is a szemben levő gimnáziumból elcsiptem egy jelenetet, mikor a nyitott ablakban beszélgetett egyikükkel.(közös tanitványunkkal!) ..vidáman)

odaraktam most az egyik párkányra az eddig szorongatott virágomat (éppenhogy elértem)

Timi - mottója :)

 

otthon_a_szavakban

Otthon a szavakban

• 63 bejegyzés
• 663 követő
• 1163 követés

"A szavak bóják: a felszínen soha nem látni hol van a mélyben a horgony." (Turi Tímea)

ki a hazaáruló

mindig a másik fél, az ellenoldal...

a külügyminiszterünk szerint az ellenzék (az oknyomozó újságió, akinek kétségbe is vonják ebbeli minőségét, s akit Magyar Péterrel hoznak szorosan összefüggésbe, holott az a bizonyos lehallgatás,amit feltártak, 4 éve történt, amikor még M P nem volt sehol azaz épp a Fidésznél, az ellenoldalon)

https://www.facebook.com/share_channel/#

az ellenoldal szerint viszint  SZ P  a külügyminsizter a hazaáruló aki telefonbeszélgetéseket folytat nyakra-főre a orosz külügyminiszterrel, , a brüsszei zártajtós tanácskozások után al is, kvázi  kiszivárogtat... mint egy kém

---

elmentem a Fidesz gyülésre hogy személyesen is halljam "peti" országjárása (itthon van) közben elejtett véleményét, frissiben, még másnap, a kirobbanás után...

de újat nem hallottam, csak amit már többször elmondott másutt is.. 

Timi esszéje (tárcája) angolul!

 

Tímea Turi: Why Can't Teenagers Write?

"They tell you a lot in school. They teach us how to think about our own lives through certain narratives. They teach us how to organize large amounts of information. They teach us how the menstrual cycle works and how to use protection. But no one ever teaches us how to be alone and what to do when someone tries to hold your hand." – A short essay from Tímea Turi in which she looks back (fondly?) on the angst and awkwardness of our teenage years, translated by Lola Kadas.

---

 

I’m trying to explain what it means to have grown up during the information boom. I remember what it was like to keep in contact with penpals by post and wait days for an envelope. Later, I used to go to internet cafes, and knew the feeling of anticipating  replies with only one chance a day to check my emails. At sixteen, I got my first cellphone: a bulky Alcatel, while the cooler kids already used sleeker Nokias.

I still remember what it was like to have true free time. What it was like to daydream without wanting to constantly post online. When being hopelessly in love meant chewing on your pillow at night while sobbing, not wondering why he saw your message but hasn't replied. 

We now receive more messages than we can process. The many replies demand even more replies, and the abundance of unanswered questions lead to a sense of guilt. If Dante were to write the Divine Comedy today, the Purgatory would obviously consist of addressing previously unattended mail.

A couple months ago, I found a letter from my old high school in my mailbox. They asked me to share a short note with some words of encouragement and advice for the current students. I mulled over the task as if it were of the utmost importance. You try to occupy yourself hoping that when you least expect it, something will pop into your head. I immediately began ruminating on what I could say. 

When I think about my high school years, I remember one image most clearly. I was sitting by myself in the corridor as it was my turn to carry out the yearly hallway duty. Each student had a day when they welcomed visitors by the entrance. I was proud of my responsibility, and of the fact I was alone. To seem more serious, I opened the collection of short stories Kornél Esti by Dezső Kosztolányi I was reading.

At this time I didn’t read much, but I nonetheless read with dedication. I thought each sentence showed us something. I thought that only something that could be expressed through sentences could exist. I tried to use sentences as models for my everyday life. I desperately wanted to date someone, but I was investing an incredible amount of energy into the role of the hopeless romantic. If I had been a boy, maybe it would have been easier. I then could have written at least one love letter, but all the muses I knew of were girls while all the poets were boys. 

While I was on hallway duty, I read the short story Kiss for the first time. In the story, Kornél Esti gets to visit the sea as a graduation gift. All by himself! Sitting across from him on the train is a gorgeous, mature woman and her sickly daughter. A series of extremely embarrassing events occur. The long train ride leads through a dark, short tunnel, where the ugly girl suddenly kisses Esti. This revolting kiss, this repulsive touch, is what becomes Esti’s initiation into adulthood before plunging in the Mediterranean sea. All the while, it can be assumed that the girl will live on behind the walls of an institution.

I was by myself in the hallway, my heart pounding in my throat.

The only woman I’d ever read about who made the first move!

I wanted the boy I liked to fall in love with me without revealing my feelings. In reality though, I clumsily trailed after him to a degree that there was nothing attractive about me. It was clear as day. It was written on my face. 

Meanwhile, like most teenagers, no matter how hard I tried, I wasn’t able to write. How could I? Those who write have to pay attention to two things at once. They have to fully focus on the explicit object, while writing about its implied meaning.  All worthwhile writing is subtext. Every sentence in the world is a cover for another one. 

Teenagers are obsessive though. 

A series of extremely embarrassing events occurred. I manically walked the streets with no destination, in the hopes of running into him. I started intentionally becoming closer with our mutual friends, pretending to be cool when we actually did run into each other. At this time, I often wore a fake leather jacket with pockets that reached above my knees. In one of those pockets I carried the bulky Alcatel that awkwardly showed through the material. While we were talking, he hesitantly pointed at it once. It made me even more ashamed, so I quickly said goodbye. 

Years later, while going about my day, I suddenly remembered the moment. 

He'd wanted to hold my hand!

They tell you a lot in school. They teach us how to think about our own lives through certain narratives. They teach us how to organize large amounts of information. They teach us how the menstrual cycle works and how to use protection. But no one ever teaches us how to be alone and what to do when someone tries to hold your hand. I moved the envelope I received from my school from one place to another so many times that I eventually lost it. There was nothing I could think of to share wholeheartedly and honestly without being cynical, other than “Don’t worry, you’ll get over it!” After the messy tunnel of childhood the unfathomable sea of adulthood gleamingly awaits.

 

Tímea Turi is a poet, short story writer and the editor-in-chief at the Magvető Publishing House in Budapest. She published four books of poetry so far; the latest, Only One Should Speak at a Time (Egyszerre egy beszéljen) was published in 2023. Born in 1984 in Makó, Hungary, she studied at the University of Szeged, and is now based in Budapest.

 

Lola Kadas is a student in Warsaw, an aspiring journalist and Editor-in-Chief of the Oxford-based student weekly online current affairs publication, Harbingers' Magazine. Born in 2009, Lola has lived in the United States, Hungary, and Poland. She speaks English, Hungarian, French and Spanish.

 

 

---

Címkék

• Tímea Turi
 
• Lola Kadas

 

Turi Tímea: Miért nem tudnak írni a tinédzserek?

Fotó: Erik Mclean az Unsplash-en

„Sok mindent elmondanak az iskolában. Megtanítanak minket arra, hogyan gondolkodjunk a saját életünkről bizonyos narratívákon keresztül. Megtanítanak arra, hogyan rendszerezzük a nagy mennyiségű információt. Megtanítanak arra, hogyan működik a menstruációs ciklus, és hogyan védekezzünk. De soha senki nem tanít meg minket arra, hogyan legyünk egyedül, és mit tegyünk, ha valaki megpróbálja megfogni a kezed.” – Turi Tímea rövid esszéje, amelyben (szeretettel?) tekint vissza tinédzserkorunk szorongására és kínos helyzetére, Lola Kadas fordításában.

---

 

Megpróbálom elmagyarázni, mit jelent az információs bumm idején felnőni. Emlékszem, milyen volt postán tartani a kapcsolatot a levelezőtársakkal, és napokig várni a borítékra. Később internetkávézókba jártam, és ismertem az érzést, amikor válaszokat vártam, és naponta csak egyszer volt lehetőségem megnézni az e-mailjeimet. Tizenhat évesen kaptam az első mobiltelefonomat: egy ormótlan Alcatelt, míg a menőbb srácok már elegánsabb Nokiákat használtak.

Még mindig emlékszem, milyen volt igazi szabadidő. Milyen volt álmodozni anélkül, hogy folyamatosan online akartam volna posztolni. Amikor reménytelenül szerelmesnek lenni azt jelentette, hogy éjszaka a párnádat rágcsáltad zokogva, és nem azon tűnődtél, miért látta az üzenetedet, de nem válaszolt rá. 

Ma már több üzenetet kapunk, mint amennyit fel tudunk dolgozni. A sok válasz még több választ követel, és a megválaszolatlan kérdések özöne bűntudathoz vezet. Ha Dante ma írná az Isteni Vígjátékot, a Purgatórium nyilvánvalóan a korábban kézbesítetlen levelek megcímzéséből állna.

Pár hónappal ezelőtt találtam egy levelet a régi gimnáziumomtól a postaládámban. Arra kértek, hogy osszak meg egy rövid üzenetet néhány bátorító szóval és tanáccsal a jelenlegi diákok számára. Úgy töprengtem a feladaton, mintha a legfontosabb lenne. Megpróbálod lefoglalni magad abban a reményben, hogy amikor a legkevésbé számítasz rá, valami eszedbe jut. Azonnal elkezdtem töprengeni, mit mondhatnék. 

Amikor a középiskolás éveimre gondolok, egyetlen kép jut eszembe a legtisztábban. Egyedül ültem a folyosón, mivel rám került a sor, hogy elvégezzem az éves folyosói ügyeletet. Minden diáknak volt egy napja, amikor a bejáratnál fogadta a látogatókat. Büszke voltam a felelősségemre, és arra, hogy egyedül vagyok. Hogy komolyabbnak tűnjek, kinyitottam Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novelláskötetét , amit olvastam.

Akkoriban nem sokat olvastam, de ennek ellenére odaadással olvastam. Úgy gondoltam, minden mondat mutat valamit. Úgy gondoltam, hogy csak valami létezhet, amit mondatokkal lehet kifejezni. Megpróbáltam a mondatokat modellként használni a mindennapi életemhez. Kétségbeesetten szerettem volna randizni valakivel, de hihetetlen mennyiségű energiát fektettem a reménytelen romantikus szerepébe. Ha fiú lettem volna, talán könnyebb lett volna. Akkor legalább egy szerelmes levelet írhattam volna, de az összes múzsa, akit ismertem, lány volt, míg az összes költő fiú. 

Amikor folyosói ügyeletet teljesítettem, először olvastam a Csók című novellát. A történetben Esti Kornél ballagási ajándékként ellátogathat a tengerhez. Teljesen egyedül! Vele szemben a vonaton egy gyönyörű, érett nő és beteges lánya ül. Egy sor rendkívül kínos esemény történik. A hosszú vonatút egy sötét, rövid alagúton vezet keresztül, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez az undorító csók, ez a visszataszító érintés Esti beavatását jelenti a felnőttkorba, mielőtt a Földközi-tengerbe zuhan. Mindeközben feltételezhető, hogy a lány egy intézet falai mögött fog tovább élni.

Egyedül voltam a folyosón, a szívem a torkomban vert.

Az egyetlen nő, akiről valaha olvastam, aki megtette az első lépést!

Azt akartam, hogy a fiú, akit kedvelek, belém szeressen anélkül, hogy felfedném az érzéseimet. A valóságban azonban esetlenül követtem, olyannyira, hogy semmi vonzó nem volt bennem. Ez napnál világosabb volt. Az arcomra volt írva. 

Mindeközben, mint a legtöbb tinédzser, hiába próbálkoztam, én sem tudtam írni. Hogyan is tudnék? Akik írnak, azoknak egyszerre két dologra kell figyelniük. Teljes mértékben a kifejezett tárgyra kell koncentrálniuk, miközben a benne rejlő jelentésről írnak. Minden érdemes írás mögöttes szöveg. A világ minden mondata egy másiknak a leple. 

A tinédzserek amúgy is megszállottak. 

Egy sor rendkívül kínos esemény történt. Mániákusan sétálgattam az utcákon céltalanul, abban a reményben, hogy összefutok vele. Elkezdtem szándékosan közelebb kerülni egymáshoz a közös barátainkkal, és úgy tettem, mintha menő lennék, amikor tényleg összefutottunk. Ilyenkor gyakran hordtam egy műbőr dzsekit, aminek a zsebei a térdem fölé értek. Az egyik zsebben a vaskos Alcatel telefonomat tartottam, ami esetlenül kilátszott az anyagból. Miközben beszélgettünk, tétovázva egyszer rámutatott rá. Ettől még jobban elszégyelltem magam, ezért gyorsan elbúcsúztam. 

Évekkel később, miközben a napomat intéztem, hirtelen eszembe jutott a pillanat. 

Meg akarta fogni a kezem!

Sok mindent mondanak az iskolában. Megtanítanak minket arra, hogyan gondolkodjunk a saját életünkről bizonyos narratívákon keresztül. Megtanítanak arra, hogyan rendszerezzük a nagy mennyiségű információt. Megtanítanak arra, hogyan működik a menstruációs ciklus, és hogyan kell védekezni. De soha senki nem tanít meg minket arra, hogyan legyünk egyedül, és mit tegyünk, ha valaki megpróbálja megfogni a kezed. Annyiszor vittem magammal az iskolából kapott borítékot egyik helyről a másikra, hogy végül elvesztettem. Nem volt semmi, amire teljes szívvel és őszintén, cinizmus nélkül gondolhattam volna, azon kívül, hogy „Ne aggódj, túl leszel rajta!” A gyermekkor kusza alagútja után a felnőttkor kifürkészhetetlen tengere csillogóan vár.

 

Turi Tímea  költő, novellista és a budapesti Magvető Kiadó főszerkesztője. Eddig négy verseskötete jelent meg; a legutóbbi, az Egyszerre egy beszéljen 2023-ban jelent meg. 1984-ben született Makón, a Szegedi Tudományegyetemen tanult, jelenleg Budapesten él.

 

Lola Kadas varsói diák, feltörekvő újságíró és az Oxfordban működő Harbingers' Magazine online diákhetilap főszerkesztője . Lola 2009-ben született, élt az Egyesült Államokban, Magyarországon és Lengyelországban. Beszél angolul, magyarul, franciául és spanyolul. 

 

 

---

Címkék

• Tímea Turi
 
• Lola Kadas
  
  

szürke hályogom

 hát nem dédelgethetem tovább a szürke hályogom

muszáj megoperáltatni a bal szememen... azaz ki -

eddig rám volt bizva az időpont, de  most a doktornő, kivette a kezemből a döntés jogát (én a végtelenségig halasztgatnám, ill. halasztgattam volna....)

de nincs mese... muszáj!