azt hiszem nagyban is az játszódik le bennem, mint kicsiben a hajammal
emlékszem anyám mennyire várta, hogy teljesesn megőszüljön, pedig olyan szép volt mig csak egy tincse volt ósz...
és nem is tűnt fel fehéren se , hogy megváltozott a haja jó minősége, volt tartása, ereje, fehéren is...
és méltósága... unokája, lányom hercegnőnek is tartotta miatta (hát az is volt :)
...
az én hajam az őszüléssel el is satnyult, vékony lett, törékeny, silány, széteső és majdnem-láthatatlan
hm...
(mint én?)
még csak fél 7 fél óra a koncertig , és tömegek zúdulnak a múzeum udvarára, s ott is már szinte teltház azaz udvar a kibővitett széksorokkal...
igazán hangulatosak felemelőek ezek a lampionos zenés esték! csupa kis és nagy vonóssal, az ország sőt a világ minden pontjáról , akik egykor itt kezdték... (pár fúvóssal, zongoristával kiegészítve)
szembejön velem mosolyogva valaki, hú vajon ki, Lilla vagyok mondja mosolyogva, könnyitve rajtam, ó, lányom régesrégi barátnője, Marika néni hegedtanárját köszönteni jött főleg (aki lányomnak is kedves kamaratanára volt) de tán hegedül is A tanárnő is már elkrrült lánya után Győrbe, de szerencsére gyakran látom itt is... Lilla is szegedi lett...s immár kismama,,,ő is , láthatóan boldog is...kérdi , Timi fia hány éves már, 13 és fél, mondom, sajnálom, utólag, hogy nem mutatom meg képét (épp friss van a mobilomban egyik barátjával a mezőn) , de siet,,,lázban...eligazítom a múzeum épülete felé, mert nem járatos itt, én meg keresek egy oldalsó szélső széket, ahova még idesüt a nap, de nem baj
jó igy tömegben lenni hogy van levegőm is
tele gyerekekkel, akik még nem tudnak viselkedni, egy vakvezető kutya is az útban szúnyokál, a videosok meg összevissza ugrálnak előttem,..nem számit... én is fotózok, Lillát is, a hosszú sorban ahol profi és amatör zenészek állnak a köszöntés előtt... L mintha a szemét is törölgetné, de a szája fülig ér...
ez egy tömegünnepély (fellépőkben és közönségben is ez tán össze is függ)
a vonósok se játszanak mindig kristálytisztán s túl szép hangzással de oda se neki, mégis csak a ,3. brandenburgit hallom, no és két erre az alkalomra irt igazén megszólitón szép zeneszámot is... saját zeneszerzőikkel
G Nikolett meg most Tóth Árpád esti sugárkoszorúját mondja zenei aláfestéssel, én meg előre magamban . Nem estek még ki fejemből a memoriterek, egy egyetemi szavalóversenyen lettem vele még elsőben 2. (meg a kötelező Berzsenyi Levéltöredék barátnémhoz-zal) ) aztán fel is hagytam a nyilvános szavalással, kivéve a tanári katedrát) (bár onnan folyton tévés szavalóversenyekre akartak noszogatni elfogult tanitványaim) Mondom is később Nikolettnek , hogy Tóth Árpád szép szövegét biztos jobb volt mondania mint az enyémet, de azt mondja azt is szerette )és készülnek is valami meglepire..a verseimmel.jövő tanévben... )vigyázzak az egészségemre) - hát arra bizony nem árt, de ennyire látszik, hogy ha hadilábon állok vele?! pedig a szept 26-i vasdiploma osztást is evidenciában tartom miatta!)
(egyébként azért mentem vissza a koncert után, mert elhagytam a ruhám kis övét, de minek is ekkora derékra öv?!(mint hosszú szakállasnak nyakkendő)
A rózsaszin horgolt kendőbe meg belement a moj (jó hogy a fehér Pesten maradt, vissza is szolgáltatom lányomnak)
azt mondja a szomszédaszszony hogy használjak szegfszzeget ellenük, a levenduláim semmit se érnek!
(de most az almalé is megtette? amibe, a poharam alján, belefulladt egy...)
úgy látszik igy tudom csökkenteni ruhatáram egyelőre...)
A Mazsihiszben is irtak a szegedi megemlékezésről, s benne rólam is , sőt kiemelt sorrendben Ua holokauszttúlélő akinek visszaemlékezéseit is felolvasta egy diák , én voltam, de itt nem emlitettek meg név szerint, viszont a felolvasó gyerek neve legalább ott áll)
érdekes a nagybetűs szövegkiemelés tőlem ; felvehették? eredetileg ez egy versrészlet....apámról, persze)
Szegeden a holokauszt áldozataira emlékeztek – „Hatmillió egész világ pusztult el”
Nyolcvankét évvel ezelőtt, a fojtogató hőségben három deportáló szerelvény indult a szegedi téglagyárból. Az 1940-es évek mintegy 5600 fős szegedi zsidó közösségéből 2019-en váltak a holokauszt áldozatává, további 612-en pedig munkaszolgálatban vesztették életüket. A város a hétvégén a volt téglagyárnál és a szegedi Új Zsinagógában is megemlékezett a holokauszt áldozataira.
A téglagyár helyén álló emlékmű különösen szimbolikus helyszín: innen látták utoljára Szegedet azok a családok, akiket 1944 júniusának utolsó napjaiban a halálba vagy a kényszermunkába vezető vonatokra zsúfoltak. A megemlékezésen egy szegedi gimnazista, Rajhona Mártona Olivér egy holokauszttúlélő visszaemlékezéseiből olvasott fel részletet.
Erdélyi Eszter, a Deák Ferenc Gimnázium tanára beszédében hangsúlyozta: az emlékezés segíthet enyhíteni a hiány fájdalmát, ugyanakkor a holokauszt emlékezete nem kizárólag a zsidó közösség ügye. Mint fogalmazott, ez a tragédia valamennyiünké, ezért az emlékezés is közös felelősség. Kiemelte: a valódi emlékezés nem lehet pusztán protokolláris aktus, hanem őszinte szembenézést kíván a múlttal, mert csak az igazság adhat méltóságot az áldozatoknak és felelősséget az élőknek. Felidézte a 137. zsoltár sorait is: „Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem”, majd arról beszélt, hogy a tragédia nem csupán a zsidóság története, hanem egész Szegedé és Magyarországé. Úgy fogalmazott: a gyűlölet mindig apró gesztusokkal kezdődik – egy szóval, egy rendelettel, egy gúnyos mosollyal –, ezért annak megfékezése minden nemzedék felelőssége.
A volt téglagyárnál Kendrusz Attila, a Szegedi Zsidó Hitközség vallási vezetője arra emlékeztetett, hogy a holokauszt nem a gázkamrákban kezdődött.
– A holokauszt a szavakkal, a kirekesztéssel, a megbélyegzéssel vette kezdetét. Azzal a mérgező gondolattal, hogy az egyik ember élete kevesebbet ér, mint a másiké.
Hozzátette: a zsidó hagyomány ezzel szemben azt tanítja, hogy minden emberi élet felbecsülhetetlen érték. Felidézte a Talmud örök érvényű tanítását is: „Mindenki, aki elpusztít egyetlen lelket, arról az Írás úgy tartja, mintha egy egész világot pusztított volna el. És aki megment egyetlen lelket, arról az Írás úgy tartja, mintha egy egész világot mentett volna meg.”
Beszédében úgy fogalmazott: a holokauszt hatmillió áldozata nem pusztán egy felfoghatatlan statisztikai adat, hanem „hatmillió egész világ pusztult el”. Kiemelte, hogy az emlékezés csak akkor tölti be valódi szerepét, ha a jelenben is cselekvésre ösztönöz: fel kell emelni a szót a kirekesztés és a gyűlölet minden formája ellen, és gyermekeinket arra kell nevelni, hogy a sokszínűség gazdagságot jelent.
A megemlékezésen a Szegedi Zsidó Hitközség, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata nevében Dr. Binszki József alpolgármester, valamint a város közéletének és politikai pártjainak képviselői koszorúkat és az emlékezés köveit helyezték el az emlékműnél.
Az Új Zsinagógában megtartott istentiszteleten Prof. Dr. Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke arról beszélt: a zsidó hagyományban az emlékezés nem pusztán múltidézés, hanem a jelenben vállalt felelősség.
– Az emlékezés cselekvés, olyan tett a jelenben, amely magában foglalja a múlt iránt érzett felelősségünket.
Hangsúlyozta, hogy nem engedhető meg, hogy a szegedi mártírok emléke elhalványuljon, mert „nem hallgathatunk arról a gyalázatról, a XX. század szégyenéről, az elvakult gyűlölet tombolásáról, amely hazánk zsidó közösségét is gettókba kényszerítette, haláltáborokba hurcolta, kis híján teljesen megsemmisítette.”
A Mazsihisz elnöke beszédében emlékeztetett arra is, hogy Szeged zsidó közössége a város fejlődésének meghatározó szereplője volt: részt vett a nagyárvíz utáni újjáépítésben, és az első világháborúban 116 szegedi zsidó katona áldozta életét Magyarországért.
Prof dr. Grósz Andor kiemelte: a holokauszt nemcsak a zsidóság tragédiája, hanem az egész magyar nemzet vesztesége, hiszen felmérhetetlen kulturális, tudományos és gazdasági érték pusztult el. Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy a jelen nemzedék felelőssége biztosítani: a történelem ne ismétlődhessen meg. Ennek jegyében ismertette, hogy a Mazsihisz az idén országszerte több mint egy tucat olyan településen állított emléktáblát és szervezett megemlékezést, ahol az elmúlt nyolc évtizedben erre korábban nem került sor.
A megemlékezésen megszólalt Gonda Júlia, makói holokauszttúlélő is, aki másfél éves gyermekként élte át a deportálást. Édesanyjával hazatérhetett Magyarországra, édesapja azonban munkatáborban vesztette életét. Megrendítő szavaival a feldolgozhatatlan veszteségről beszélt:
– Akit nem temethettünk el, arról nem hisszük, hogy halott. Akit nem temethettünk el, azt nem gyászolhattuk. Akit nem temethettünk el, még mindig visszavárjuk.
Szeged városa nevében Tóth Károly, a Kulturális Bizottság alelnöke mondott beszédet. Kiemelte, hogy a holokauszt borzalmai „nem valahol messze kezdődtek, nem idegen tájakon, nem ismeretlen városokban, hanem itt, közöttünk, a mi városunkban is”, ahol a zsidó közösség hosszú nemzedékeken át Szeged egyik legfontosabb építője volt.
A megemlékezésen felszólalt ifj. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) szegedi lelkésze is, aki arra figyelmeztetett: a vészkorszak tanulsága, hogy „egy jogtalanság sem maradhat szó nélkül”, mert a gyűlölet kibomlása csak akkor fékezhető meg, ha a közösség nem fordítja el a tekintetét.
Gondolatmenetét párhuzamba állította Löw Immanuel 1920-as, „Erős mint a halál” című beszédével, amelyben már jóval a vészkorszak előtt a társadalmi erkölcs megbillenésére figyelmeztetett. Szavaiban így fogalmazott: „Betegjei vagyunk ez elfajzott szeretetnek”, majd hozzáfűzte a kor közállapotainak fájdalmas diagnózisát is:
– Fáj látnunk az ember visszasülyedtét a múltnak vakbuzgóságába… ezt az újból jelentkező izzó gyűlöletet
Löw ezzel nem pusztán leírta, hanem előre is jelezte, hogy a kirekesztés és az erőszak nyelve miként válhat ismét elfogadottá.
A felszólalás szerint e mondatok ma is figyelmeztetésként hatnak: a gyűlölet nem hirtelen keletkezik, hanem lassan, a kimondatlan és eltűrt igazságtalanságokból épül fel – ezért minden korszak közös felelőssége, hogy ne engedje a „megbetegedett szeretet” logikáját tovább terjedni.
A szegedi megemlékezések résztvevői közösen idézték fel a városból elhurcolt több ezer zsidó polgár emlékét, megerősítve azt az üzenetet, amely valamennyi felszólalásban visszatért: az emlékezés nem csupán a múltról szól, hanem a jelenben vállalt felelősségről is, hogy a gyűlölet és a kirekesztés soha többé ne ismétlődhessen meg.
al
Turi Tímea (Makó, 1984. október 4. –) neves magyar költő, író, újságíró és szerkesztő, aki 2017 óta a hazai irodalmi élet egyik legmeghatározóbb műhelye, a Magvető Könyvkiadó főszerkesztője. Generációjának egyik legelismertebb lírikusa, verseiben és esszéiben gyakran foglalkozik a női és férfi szerepekkel, az emberi kapcsolatok elhallgatásaival, valamint a mindennapi élet morális és érzelmi kérdéseivel.
mai alom
