2026. május 21., csütörtök

Scherer -... Karinthy , Klamm tanűr....

 nagyon megrázott Scherer Péter váratlan halála, mint sokakat....

a Páger-dija átvétele óta nagyon közel került hozzám, láthatatlanul is, belül

ahogy a Karinthy monológhan "lejátszotta"(?) nem, élte K. haláltusáját...az életért

az igy utólag különösen, nagyon  közelivé tette őt, mint ahogy a szerep is túl közel állhatott hozzá, és nem is csak szerep lehetett....

de láttam, hallottam tőle monológot 2008-ban már, Szegeden egy osztályteremben, mintha diákja lettem volna

Klamm tanár úr lelkiismereti vivódását is, ami végül öngyilkosságához vezetett

úgy adta elő ezt is, mintha ő lett volna Klamm tanár úr, (s mi néma diákjai) akik egyikétől, nevezetesen tőlem, feddés után, elkobozta a padra kitett mobilját, elrejtve egy szekrénybe

(úgy kellett előszednem az előadás után)....

oda is ajándékozhattam volna neki, igy utólag...

köszönet helyett

hülyeségeket beszélek

de jobban értékelnünk kéne mindent és mindenkit - főleg aki örökké csak AD...




amig van!


a régi iskolánkban

 az épület ugyanaz

ha némi átalakitáson át is esett

s lakályosabb , sportosabb lett

a régi osztályterem előtt

lányom fotója, oklevelekkel

("akire büszkék")

megnézem, de alig tudom 

elolvasni homályos

szememmel...

nem csak ó

 anyám is idejárt

akkoriban lányoknak 

csak magántanulóként

lehetett...

de jelesen...

na én meg 30 évet

dolgoztam-robotoltam

le itt , a 4 tanulóéven

eminensen

túl, még hegedültem is

(nekik)

meg szavaltam

szónokoltam

de mennyit....

most a portás 

úgy rohan utánam

mintha betörő lennék...


ja kérem az idő

a tolvaj itt

az visz el mindent

30 év nagy idő

elmossa az előtte levő harmincat

(mit végigtanitottam... 

vagy lehet, hogy nem is....?)


2026. május 20., szerda

30 évig - s 30 év után

 a gimiudvar előtt elmenve beszédelegtem... gondoltam odaadom egy könyvem (azaz a mostanában megjelent verskötetem egy példányát)  a ktárnak, csak persze megbeszélem a könyvtárossal, egyáltalán  igényt tart-e rá, ... rég voltam itt, amúgy mindenki már idegen.. az aula ajtaját mindenesetre kinyitja előttem egy diák, csupa labdajátékos pálya, kint kosárlabda, az aulában is két hatalmas pingpongasztal, oldalt diákfestmények, a lépcsőn felmenve a régi osztályunk (1957-61) , ami előtt a falon, lányom országos oklevelei fotójával (akire büszkék),, a tanári felé haladok, a porta üres, de nem soká rohan utánam egy ember - gondolom a portás, érettségik vannak még, mondja (másfél éve dolgozik csak itt, PERSZE HOGY NEM ISMER..BETÖRŐNEK NÉZ?)  amúgy nincs nyitva a ktár, jöjjek egy hét múlva. Jó.

kint az udvaron a diákok közt egy ősz hajú férfi (nem ismerem) de jön felém, s még a nevem is mondja ha bátortalanul is, és ő ki?kérdezek rá, ő a karbantartó 20 éve. (előtte Szanó Pista volt) Hát én 30 éve mentem, nyugdijba és épp annyi ideig tanitottam e falak közt, de itt már mindenki idegen

 mondja is a jóember ...rossz lehet nekem igy itt, hogy senkit se ismerek (hát az még furább hogy senkise ismer!), már a valamikor itt tanitó  tanitványaim is nyugdijasok

de jön valaki épp: Mné Margitka. őt is azt hiszem csak azért ismerem jobban, mert a lányom tanitotta....(de már ő is két éve nyugdijas - mondja mosolyogva)

majd visszajövök a jövő héten (?)

talán...

**

(u.i.

ja egy ápolt, világosszőrű (labrador? kutyát simogattak  kint a diákok, aki később bejött a aulába... a karbantartó persze kiküldte... mondom szép kutya, biztos nem kóbor, a gyerekek barátságosak vele... ide fog szokni....

én persze nem vagyok kutya....)


---

a tanárival szembe még ott állhat a falon a fekete márványtábla (nem mentem el addig..) amin az én javaslatomra áll ez az Ady idézet (a Vén diáküdvözlete c. . verséből) MÁSOKÉRT ÉLÜNK, MI MINDIG CSAK ADUNK.....

a fát kihagyta

 ülök a padon, előttem a gyönyörű csupa Mandelbrot lombozattal egy hatalmas hásrsfa, le kell fotóznom



majdnem akkora, mint mellette a Hagymaház, azt nem is fotózom , az mindg egyforma 

jön egy turista kinézetű emberke a mobiljával, s látom irányba veszi a Hagymaház valóban különleges épületét (pláne annak különleges, aki most látja először,) 

menne tovább el, előttem, , s én rá szólok 

a fát se hagyja ki...

nem érti, rá is mutatok a fára, bólint, de tovább megy, nem fotózza le, később is felbukkan a túloldalon, minden követ lefotóz, de a fát kihagyja

lelke rajta....

2026. május 18., hétfő

egy pici nosztalgia

 ma épp a gimnáziumnál az osztályunk alatt álltam meg pár pillanatra

és esezmeb jutott, hogy ide s tova 70 éve kezdtem ide járni (1957-ben hivatalosan, de már előző évben is a gimizenekar - későbbi osztfőnököm által vezetett - oszlopos hegedseként..

rég volt...

szép volt (?)




Timi 50 Grecsomondattal köszönt

 Turi Tímea a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron olvasta fel a szöveget, amit 50 Grecsó-mondatból állított össze.



Ötven erős Grecsó-mondat
Világos minden és egyszerű, ha Dezső telefonált a születésnapomon, bár nem köszöntött, és azt kérte, menjek haza, illetve nem kérte, csak jelezte, előkerült a Klein-napló, akkor megyek, és kész, hiszen ő is úgy vélte, ennek van akkora jelentősége, hogy megtörje a hallgatást.
De akkor csurig voltam élménnyel, boldogsággal és keserűséggel, és olyan honvágyam volt, hogy péntek reggel már torkomban dobogott a szívem.
Már csak el kellett volna indulni!
Hazajöttek az elszármazottak is, volt nemulass.
Érzik, hová kell menni, és miért.
Domos felnőttként visszatért volna, de a háború közbeszólt, besorozták.
Ott derült ki a katonaságról a lényeg.
De én másfajta ember, idegen gyerek voltam, lázadó az apám után, és kibírhatatlanul kíváncsi a magam temperamentumából.
Sohasem volt több esélyem, mint várni.
Terveim voltak, és akkora volt a szívem, mint egy torta.
A kíváncsiság erősebb volt, mint a várható szégyen.
Mégis Katalin vádló szavaival a fülemben indultam el haza.
Éppen olyan langyosan kígyóznak a házsorok, ahogy errefelé a régi mellékutcák szoktak, néha egészen összeszűkülve, aztán meg kinyílva, büszkén, mintha csak arra akarnának emlékeztetni, itt a tágas pusztaságban az égadta világon mindenre van hely, elférünk.
Ez a régi udvar, ami akár a miénk is lehetne, ha nem akarok mindenáron másmilyen életet magunknak, ha nem akartam volna ilyen kétségbeesetten elhagyni a falut.
Miért lát mindent ennyire másképpen?
A nagyterem úgy megtelt, hogy még a könyvespolcok között is tömeg állt.
A helyemet keresem, ezt mondtam, és ez persze nem jelentett semmit, mégis többször elismételtem.
Én másokkal ülök régen egy asztalnál, nincs közük hozzám, nincs közöm hozzájuk.
A társaságból néhányan elindulnak haza, aminek Vera örül, mert azt reméli, hogy akkor ők is mehetnek, nyakalnak tovább, és ugyan nem éneklik végig a dalt a kakasról, ők nem mennek sehová.
Rajtuk kívül mindenki azt óbégatta, hogy hallelúja.
„Ugyan, apukám!”, vág közbe Magdi néni, „nagyon kérlek, egyél, ne rontsd el az ünnepet”.
De hiába.
Megint tönkretette a bulit, megint megcsalta magát és a többieket, de most nem lesz szembesítés.
Hála az égnek, a mókássá alakuló tortaevés, hogy Béla bácsi az arcára kente a tejszínhabot, minden másról elterelte a figyelmet, így jól végződött a születésnapi ünneplés.
Juszti mama Böbe néném pici szobájában fogadta hatalmas családját, és bármekkora is volt az a család, a ruhásszekrényben mindenkinek volt ajándék, néha összecserélődtek a dezodorok, de kifelé menet be lehetett váltani a férfit nőire.
Amikor kijöttünk, valami megváltozott.
Ahogy az utolsó ünneplő is elvonult, Jocóra erős vizelési inger tört, eldobta a fagylaltot, valamennyire megtisztogatta a kezét, és ott, ahol volt, a forgalmas főút mentén pisálni kezdett.
Ó, te szégyentelen, sziszegte Dezső maga elé, és rázta a fejét.
Áll az idő, mint tócsán a tekintet.
A soha nem lankadó lelkesedésem lelohadt, egyszerűen elfogyott az erőm, ezt nem fogom kibírni.
Egyszerűen nem látom, történik-e valami, hogy gubancolódnak-e tovább az események, noha eddig egyáltalán nem történt velem soha semmi említésre méltó, most mégis úgy érzem, valamiről megint, ahogy legtöbbször, lemaradok.
Éhes voltam és türelmetlen, csak pattogtam, büszke akartam lenni, örülni szerettem volna, nem akartam magammal lenni, és tőlük vártam, hogy én ne én legyek.
Vasárnap van, korzózni indul a Kurca-partra.
Látszik a Kurca lankás völgye, a nádasokkal szegényezett horgászhelyek, meg a ligetes sétány, szemben a vörös téglás várfal, az egykori várbörtön maradványa.
Imádta mindig a Kurcát, szerette nézni a fodrozódó vizet.
A vízpart, a lengén fedett testek, a fesztiválok fű- és gíroszszaga jólesően csak azoknak csiklandozza a lelkét, akik nincsenek egyedül.
A nosztalgia magányossá tesz, a magány pedig megint csak tér, és nem idő.
Fél egyedül.
De ő csak a kezét emeli, int, mert mennie kell, nem tudja tovább visszatartani a sírást, amit már nem is szégyell.
Olyan erővel húzta ki saját magát a felejtés mocsarából, hogy szükségszerűen beleragadt.
De valahogy erőt ad, hogy mégsem tör rá a kényszer, nem akar magyarázkodni.
A görög harcos csodálhatta így, döbbent dühvel, hét távolodó hajóját, áruló seregét, kebelbarátait.
A szíve erősödik, jut az agyába vér, ezzel együtt visszatért a régi személyisége.
Milyen óvatosak az újratanult léptek!
Megunta a barátkozást?
Ezen nem változtat semmi: kor, szerelem, tapasztalat, világi hívságok.
Reménye maradhat, módjával.
Csak a véletlen marad változatlan.
Tékozlás, tévelygés.
Tanulság ez, dehogy tanulság, mulatság.



Fotó: Nagy Attila /Müpa

Timi köszönti az 50 éves Grecsót

 




Boldog születésnapot, Grecsó Krisztián!
Az 50 éves szerzőt Turi Tímea köszönti a kiadó nevében:
Azért tanulságos kiadói munkatársként a dedikáló sor színe helyett a fonákján állni (nem benne a sorban, hanem a szerző mögött ugrásra és segítségre készen), mert egészen más perspektívák és összefüggések mutatkoznak meg ilyenkor. 2020 március elején, a Magamról többet bemutatója után a Radnóti Színház előterében bár már a lehetséges vírusról sugdolóztunk, de még együtt voltunk a tömegben, a dedikálók sora is beállt. „Köztünk él”, vetette oda nekem egy olvasó elmenőben; nem igazán értettem, mit mond, visszakérdeztem. És akkor elmesélte, melyik könyv bemutatóján mikor és hol hallgatta meg eddig Grecsó Krisztiánt. Úgy beszélt róla, mint akinek az élete párhuzamosan fut a miénkkel, mint akivel figyelünk egymásra.
Ha csak pár címre gondolunk – Isten hozott, Mellettem elférsz, Megyek utánad – Grecsó Krisztián könyvei meghívások egy vendégségbe. Terített asztal mellé, természetesen. Délutáni zsúrra, estébe nyúló borozgatásra. Grecsó Krisztián évtizedek óta lelkesítő eredetiséggel és kitartó szorgalommal minden műfajban hasonló kérdésekre keresi a választ: hogyan tud az ember otthon lenni a saját életében, mit veszít és nyer a költözésekkel, térben és időben egyaránt. A saját élettörténet nem azért lesz a vizsgálódás kiemelt tárgya, mert bármelyik élet érdekesebb lenne a másiknál, hanem azért, mert a szerző ezt ismeri, ami a sajátja, és csak akkor tud segíteni az irodalom, ha arról beszél, amit ismer. Így lesz az Apám üzent családtörténete a Grecsó-család történetén keresztül közös meditációs objektum, amin elgondolkozva mindenki a saját családja felé tarthat tükröt. És ezek a saját sorsunkkal szembesítő tükrök kötnek össze minket a fikcióval is: így ismerhetjük fel Verában – a tizenegy éves örökbe fogadott szegedi kislányban – mindannyiunk jobbik részét.
Grecsó Krisztán ötvenéves lett: kívánjuk, hogy párhuzamos életeinkben még sok örömnek lehessünk tanúi, és továbbra is olvashassuk azokat az elkövetkezendő könyveket, amelyek segítségével többet megtudhatunk önmagunkról.
Fotó: Falus Kriszta