Mikor, kié a világ
Hogyan lehet irodalmi formába önteni a hétköznapjaink kisebb-nagyobb történéseit? És mi különbözteti meg az önáltatást a bölcs belátástól? Grecsó Krisztián kötetbemutatóján jártunk.
A transzgenerációs traumák sokaságával szembenéző nagyregény után a szerző ezúttal lírakötettel jelentkezett, folytatva a 2020-ban napvilágot látott Magamról többet nyelvét. Ez lett az Ott maradtok egymásnak.
„Három bukott verseskötetem van a pályám elejéről” – kezdte Grecsó, és azt is bevallotta, hogy az eleve kis példányszámban megjelent könyvekből legalább tízet megtalált már antikváriumokban. Miután viccesen felszólította a kollégákat, hogy legközelebb legalább tépjék ki a nekik szóló dedikálást, arról is mesélt, hogy a prózasikerek után hogyan tért vissza mégis a versekhez – immár eredményesebben.
A mélységek és magasságok bűvöletében találtam magam”
Olyan dolgok jöttek az életembe, amelyeknek maga a története banális, de rengeteg érzelmet váltanak ki” – folytatta, utalva a rákbetegségére vagy éppen az apává válására.
Az „elmúlt versnyelv” visszatéréséhez tehát kellettek a mély megélések, de a szerző szerint a sikerhez kellett Turi Tímea, a szerkesztője is, hogy ne essen át a ló túloldalára. „Hajlamos vagyok a pátoszra. Nagy érzések, nagy szív, szirup – nekem ez tetszik” – jegyezte meg
A Magamról többet a szülővé válás élményével ért véget, de Grecsó rájött, hogy egy párkapcsolat vagy éppen az apaság hétköznapjaiban bőven adódnak még olyan tapasztalatok, amelyek versformát kívánkoznak ölteni.
„Elkezdtem élvezni azt, hogy a legkevésbé költői témákat használom” – mondta, és egy példát is hozott: nevezetesen azt a jelenetet, amikor a felesége megpróbálta jelezni neki, hogy mindig rossz helyen áll a lakásban, majd megemlítette, hogy egyébként a házasság hete van.
A felidézett pillanatokat a hallgatóság hangos nevetéssel díjazta, majd László Zsolt olvasott fel.
Se gyerek nem vagyok már, / se elég jó apa, / de a szekér szalad” – szóltak az Elég jó szülő sorai, a Végszavak pedig arra kérte Istent, „Bocsássa meg minden / vétkemet, / Ragasszon össze, ha / szétesek”.
Miután Sárközy Zoltán ismét zenélt, Turi hangsúlyozta, hogy témáit és nyelvét tekintve is sokszínű kötet született, melyben a bibliai történetektől kezdve a fiatalkori emlékeken át a mindennapok küzdelmeiig minden megfér.
A továbbiakban arról is szó esett, hogy mely alkotók tűnnek fel az Ott maradtok egymásnak lapjain.
„Elképesztően nagy költőnek tartom, de hogy nem könnyű ember, az tuti” – mondta például Grecsó a 2021-ben elhunyt Kántor Péterről. Elmesélte azt is, hogy egyszerre lettek betegek, sőt még rehabilitációra is együtt jártak egy darabig, de aztán különszedték őket, mert folyton összevesztek azon, hogy érdemes-e élni.
Kántor nem tudta elviselni fiatalabb pályatársa konok reménykedését
Turi Tímea szerint a kortárs irodalmi trendek mintha azt mutatnák, hogy „a rím gyanúba keveredett”, Grecsó mégis használja olykor.
A szerkesztő fel is idézte egyik kedvencét: „Kell-e a végére tanulság, / Valaki járkál az udvaron. / Miért ne lehetne hazugság, / És baj-e, ha azt én is tudhatom” – áll a Második triptichonban. A tanulság és a hazugság összecsengésének apropóján felmerült a kérdés, hogy vajon mi különbözteti meg az önáltatást a bölcsességtől.
„Én nem igazságos akarok lenni” – mondta Grecsó, és hozzátette, hogy amikor az Apám üzent megírásához készített mélyinterjúkat a családtagjaival, rájött, hogy tényleg mindenkinek saját narratívája van a múltról, és meggyőződésük, hogy nekik van igazuk.
Az írás során persze megpróbálja kívülről szemlélni a dolgokat, de ez úgysem sikerülhet teljes mértékben.
És ez tud nagyon felszabadító is lenni.
„Nem mondom, mert nem is kérted, / Szavaimból már kimérted, / Hogy én vétkem, hogy te mérged, / Az én hajlékom a fészked”.
Fotók: Valuska Gábor
Elvihetek egy széket? Kérdi egy férfi gyerekkel karján a cukiban. Körülnézem az asztalt, ha három szék lett volna ott még, akkor annyit is... mondom. De csak kettő van. Boldogan el is viszi akkori. Hol már ül nagyobbacska fia. Majd jönnek még, anyja karjában a legkisebb. Hát kellene is még szék, jócskán.. A legkisebb pislog ram nagyokat miközben veszi le lila kabátját .Olyan van a nagynak is. Csak nagyobb. A haja is. Azt mondja nekem a kicsi, hogy ő már óvodás. Hü de jó neked! mondom. Óvodásnak lenni jó! Bár csak én is ott tartanék még.. mondom elmélázva már inkább csak magamnak...(vajon elvesznék-e újra...mint párszor, azóta is?!)
A NAPOKBAN beszélgettünk messingeren régi kolleganőmmel, aki a beszélgetés végén
valakiről beszéltünk, aki sokat ir mostanában, még a fbra is,minden nap...s lányom megjegyezte ennek kapcsán(ami nagy szó!). hogy tetszik neki az is amit a fb-on csinál
én meg megemlitettem, hogy ez terápia is lehet
ő nem értett egyet az irás terápia-jellegével, funkciójával...
én viszont pl magamon tapasztalom, hogy ha megvonnák tőlem az irás lehetőségét., megfulladnék...(mintha egy antidepressansét), biztos elvonási tüneteim lennének..
és csak úgy mellékesen, fentiektől függetlenül megállapitottam, hogy mostanában ő mintha kevesebbet irna
nem minősitettem, csak észrevételeztem
helyben is hagyta!
...s csak utólag gondoltam arra, hogy bár ő nem tartja az irást terápiának, ez akkor jót is jelenthet, amennyiben neki nincs is szüksége rá...(?)
HOLNAP ZAJIN ADAR
ANYU ÉS MÓZES KÖZÖS JAHRZEITJE
EZZEL A RÉGEBBI VERS-KÉP MONTÁZS-ZSAL EMLÉKEZEM MOST
.jpg)
