► Körkép. Válogatta Szegő János. Magvető Kiadó, Budapest, 2026, 296 oldal, 5999 Ft
► Szép versek. Válogatta Turi Tímea. Magvető Kiadó, Budapest, 2026, 304 oldal, 5999 Ft
Folyamatosan figyelem a kortárs irodalom mozgásait, jelenségeit, hullámvölgyeit, hullámhegyeit, és többnyire ismerem azoknak a műveit, akiket beválogattak, így aztán nem is lehet engem nagyon meglepni, legfeljebb azzal, hogy ki mit gondol szép prózának-versnek.
Maradjunk talán annyiban, hogy a Körkép és a Szép versek egyfajta eligazítás, tájékoztató, térkép, waze arról, hogyan írnak ma Magyarországon, illetve magyar nyelvterületen. Mindkét kötetben vannak ugyanis olyanok, akik Csíkszentkirályon, a jugoszláviai Darázson, Dunaszerdahelyen, Kolozsváron, Munkácson, Pozsonyban, Szatmárnémetiben, Székelyudvarhelyen, Topolyán vagy Zentán születtek vagy élnek, a síp tehát sokágú.
....
Körkép, Szép versek – két leíró jellegű, értéksemleges cím. Akit megkaristol a vágy, hogy vitába szálljon, annak mondom: szép vers T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című verse és József Attila Ringatója egyaránt – ember legyen a talpán, aki érthetően elmagyarázza, miért tartjuk őket annak, mindkettőt.
Mégis mindkét kötet egyfajta „aranycsapattá” változott, évről évre a legjelentősebb verseket-prózákat várjuk (el) tőlük, aki pedig nem kerül be egyikbe sem (és mindenki soha nem kerülhet be), az megsértődik, s ez nem kis teher Turi Tímea, illetve Szegő János vállán.
Annál is inkább, mert úgy érzem, a magyar irodalom megállapodott, a kilencvenes évek entropikus időszaka után, amikor szinte minden percben meglepődhetett az ember mondjuk egy Ficsku-novellán vagy egy Parti Nagy-versen (Rókatárgy alkonyatkor!!!), mára „beálltak” az irányok és az irályok, elég határozott, bár diszkurzív módon szintén nehezen összefoglalható elképzelésünk van arról, milyen egy mai vers vagy novella.
Azt jelenti ez, hogy nemigen lepődtem meg az idei kiadványokon? Igen, azt. Pontosabban: meglepődtem némely hiányokon vagy némely jelenléteken, de nem a válogatások állagán. Gondolom, a kezdeményezésnek az is a veszélye, hogy mindkét válogató egy (ráadásul ugyanannak a) jelentős kiadónak a szerkesztője, értékrendjük világos és végleges.
*
Tovább is van, mondjam még? A versek egyéniségét, hangját könnyebb megállapítani; a próza valahogy eltűnik egy ilyen halmazban, nem beszélve arról, hogy néhány regényrészlet is található a kötetben. Holott prózaíró mindössze harmincöt van, költő legalább kétszer annyi. Érdekes, hogy regényrészlet itt is akad, a Terék Anna szép verses regényéből. De hát minden magyar költő, hogy egy román szólást fogalmazzak át.
Bizonyára kopok a korral, de mint már említettem, kevés az igazi meglepetés. Magyarázat lehet erre az is, hogy folyamatosan figyelem a kortárs irodalom mozgásait, jelenségeit, hullámvölgyeit, hullámhegyeit, és többnyire ismerem azoknak a műveit, akiket beválogattak, így aztán nem is lehet engem nagyon meglepni, legfeljebb azzal, hogy ki mit gondol szép prózának-versnek.
Maradjunk talán annyiban, hogy a Körkép és a Szép versek egyfajta eligazítás, tájékoztató, térkép, waze arról, hogyan írnak ma Magyarországon, illetve magyar nyelvterületen. Mindkét kötetben vannak ugyanis olyanok, akik Csíkszentkirályon, a jugoszláviai Darázson, Dunaszerdahelyen, Kolozsváron, Munkácson, Pozsonyban, Szatmárnémetiben, Székelyudvarhelyen, Topolyán vagy Zentán születtek vagy élnek, a síp tehát sokágú.
*
„Ha valaki megtudja a titkod, akkor megharagszanak rád, és megölnek, ezt a Kígyókirály mondta neki, aki megtanította az állatok nyelvére. Sokáig nem tudott megszólalni, az anyja szerint azért, mert nem érdekelte a világ. / Jól elvan magában, mondta ország-világnak. Amikor senki nem figyelt rá, a fog a diófa alatt elmélyülten hallgatta a madarak csiripelését. A kertben csak egyetlen fa volt, de annak terebélyes ágain jól megfértek egymás mellett a verebek, a feketerigók, a cinegék, a zöldikék és a pintyek. Egész álló nap együtt tanyáztak. Ez volt a Madarak Köztársasága. Ő hívta így. A fog a tyúkokkal nem foglalkozott, hiába hallatszódott át a kotkodácsolásuk a szomszéd betonkerítésén keresztül is. Nem szerette a tyúkokat, mert a nagyapja azt mondta neki, tyúkesze van” (Bencsik Orsolya: Az állatok nyelve, 42.).
A legerősebb novella, mondom, vállalva a szubjektivitás kockázatát, a Mái Attiláé. A Légyvíz torokszorító, kíméletlen írás, felkavaró borzalom. Szikár tömörséggel meséli el gyilkos nővérek történetét, akik – spoiler következik!!! – százhatvankét gyilkosságot hajtottak végre (a megszületett gyermekeiket és a férjeiket is mind megmérgezték), míg végül elkapták őket, sőt, ők jóval többre emlékeznek. Az elbeszélés nincs helynevekkel ellátva, ettől mitikussá magasodik. Ettől és a nagyon pontosan eltalált, hemingwayes, carveres stílustól. „Soha nem mentünk vissza oda, ahol minden kezdődött és végződött, kitaszított minket a halál faluja. Név szerint ismert bennünket az ország, hírhedtek lettünk, mára emléktelenül eltűntünk, semmivé váltunk, pedig a legtöbben még élünk. Az étvágyunk megfelelő, a légzésünk szabályos, mégis a láthatatlan világhoz tartozunk” (Mái Attila: Légyvíz, 130.).
*
Újabb különbség: a Körképben nincsenek benne a „szent szörnyetegek”, se Bartis, se Bodor, se Darvasi, se Dragomán, se Krasznahorkai, se Láng, se Nádas, se Spiró, se Tompa Andrea, se Závada, se Vida – bizonyára egyik sem közölt novellát ebben az időszakban. Talán az lehet a magyarázat, hogy a magyar irodalom egén még mindig a regény a legtündöklőbb bolygó, a legtöbben azt érlelik magukban, és regényrészletet nem szívesen közölnek. A Szép versekben viszont több nagynevű költő is megjelenik, Balla Zsófiától Markó Béláig, hogy csak az egyik ívet emeljem ki.
Többnyire szabadversek íródnak, noha akadnak időmértékes és rímes versek is, például éppen Markó szép szonettjei. Más esetben a vers annyira problémátlan, hogy nem egészen értem, hogyan került bele a válogatásba: „Ne félj. Feletted szelíd nyulat / ringat a Hold, és álmodat őrzi. / Bársony éjeid lágy takaróján / csillagok hímzett mezői. // Ne félj. Téged nem óvhat fegyver, / se rács, csak a gyönge imádság. / Nevess az égre gyerek-szemeddel, / valaki nagyon vigyáz rád. // Aludj – reggel, ha fényben ázik / az utca, és égre tárul az ablak, / hajadtól a megfáradt vállig, / egy sugárral megsimogatlak.” (Both Balázs: Anyám szól, 31.).
Ez a szelíd altató mintha nem 2020 után született volna, hanem valamikor Nagy László – Simon István – Váci Mihály korában. Szinte minden szószerkezetet ki lehetne emelni, és megkérdezni, ugyan mit keres egy kortárs versben, ráadásul minden önreflexió vagy irónia nélkül. Nem gonoszkodom, csak érteni próbálom a válogatás szempontjait. Vagy azt próbálta megmutatni, hogy ma is születnek ilyen versek? De hát akkor kétszer annyit is beválogathatott volna.
Mi marad még? A köznapok örök / forgása, öltözések, vetkezések, / jelen nem léte a cselekvésben az énnek, // s várni nyugodt szívvel a hírnököt, / hogy egy még mélyebb nemlétbe vezessen, / ahol már nem keres többé ember, sem isten.” Erről a formába szorított gondolati líráról ki lehet találni, hogy Rakovszky Zsuzsáé. (A részlet az Őszi-téli szonettek első darabjának a zárása a 203. oldalon.) De különben is, a formás versek éppen a formát feszegetik-próbálgatják, akár úgy, mint Szabó T. Anna, aki Arany Juliska életét értelmezi mai elvek szerint, mégis hitelesen: „szavad dörgött fölöttem / fejemet meghajtottam / sírásom két marokkal / torkomba gyömöszöltem / lázadásom csak egy volt / hirtelen férjhez mentem / és hová hozott férjem / szülőfalunkba vissza” (Szabó T. Anna: Juliska meghalása, 221.), akár úgy, mint Seres Lili Hanna, aki Weöres A tündérének sorait keveri a versébe: „Éjszaka nyílnak a lányok, / Pán kocsikázza ki őket, / sárga akácok az utcán, / sáska-hadak hegedülnek. // Éjszaka nyílik a lányka, / foltosan ér haza, sárga, / mint az Akácfa, amelyben / hajnali köd-fal a vára. // Kérdem a Pánt, magyarázza: / friss levegő, analízis, / fel ne jelentsem a bossznál, / fájna a háznak a krízis. // Hallgatok, úgy, ahogy illik, / éjszaka űznek az álmok, / szunnyadok ág sürüjében, / éjszaka nyílnak a lányok.” (Éjszaka nyílnak a lányok, 212.).
„Összehúzom a kavargó nyárfavattát, / de szél jön, rögtön visszaszáll a kőre. / Apámat látom, amint a fonott székről / felpattan, hogy a járdát felsöpörje.” Itt már a hapax legomenon sejteti, hogy ez egy Tóth Krisztina-vers (Nyárfahó, 241.).
ás irány a szűkszavúaké, például a remek Szijj Ferencé: „Homokszerű alvással telik az idő. Színes / feliratok repülnek fel és hullanak / darabokra, mielőtt még el tudnám / olvasni őket. Elgázol egy katapult.” (Üzenetek – 229.). A Pilinszkyre emlékeztető takarékosság olyant is üt, mint a Négysoros szerzőjénél, bár Szijj cseppet sem epigon, saját világa van.
Érdekes még Simon Márton prózaverse, a This is Going to be Great Television: nem szabadvers, amennyiben prózaként tördelődik a szöveg, de nem is formás vers, hanem csakugyan igazi prózavers: a próza megtalált és rájátszott lüktetése hallatszik belőle. „Akartam írni a háborúról, azért jöttem, hogy arról írjak, de valami / folyton közbejött, elvonta a figyelmem, nem lehet így élni, / egyszerűen minden érdekes, mindenki nyaral, nősül, kutyát vesz, / lovat, töltött káposztát főz, betaggeli a fagyizót, két csillagra értékeli / a tengert, látszólag minden fontos, fontosabb, mint a háború, / ezért is akartam írni a háborúról, azért jöttem, hogy arról írjak, / de megkérdezték, jártam-e a fronton, én meg azt mondtam, / hogy nem jártam, azért mondtam ezt, mert nem jártam…” (213.). Mint a Forrest Gumpban, amikor véletlenül kimegy a biztosíték, amíg Forrest Vietnámról beszél, és akkor állítják helyre, amikor befejezi a beszédét: „Hát nagyjából ennyit lehet mondani Vietnámról.” A háború itt van a közelünkben, de aki nem volt a fronton, az hiába szeretne beszélni róla, csak közhelyeket tud mondani, vagy a bizonytalanságát, az elégtelenségét. Sőt, mint Forrest példájából látjuk, az se tud újat mondani róla, aki megjárta. Sem beszélni nem könnyű, sem hallgatni azt, aki beszél.
*
A kortárs magyar költészet és a kortárs magyar széppróza egyaránt színvonalas. Németh Zoltán azt mondta évekkel ezelőtt, hogy gazdagabb, mint a Nyugat korában. A párhuzamok mindig sántítanak, az azonban biztos, hogy bőségesen talál mindenki kóstolgatnivalót ezeken a svédasztalokon. De ha már megemlítettem azt, akinek szerintem nem lenne helye itt, a Szép versekben, akkor mondjam el azt is, hogy csodálkozom, amiért Balázs Imre József, Báthori Csaba, Kukorelly Endre vagy éppen Németh Zoltán nincs a kötetben, Visky András egyikben sem. Nehezen hiszem, hogy egyikük sem közölt semmit. Örülök viszont, hogy Csehy Zoltán helyet kapott benne: időmértékes versei mindig a forma új arcát mutatják meg.
Talán éppen ez az oka meglepődésem hiányának: kevesen mutatják meg a forma (bármelyik forma, s a formátlanság is az) új arcát. A beérkezett költők a saját hangjukat írják tovább, a pályakezdők pedig úgy próbálnak írni, mint nagy elődeik. Igaz viszont (ne legyek igazságtalan, bármennyire kifizetődő is), hogy már mindent kipróbáltak a világirodalomban, nehéz olyasmit művelni, amire még nem akadt példa.
Ami a leginkább velem maradt, az pedig Fenyvesi Orsolya egy sora: „Hálóingem folytatódik.” Ennek meg sem adom a helyét: érdemes kikeresni a kötetből, és megtalálni a kontextusát. Azok közé a jó sorok közé tartozik, amelyek újra bevonzzák az olvasót.
**
ritka vacak irás, témájához is méltatlan
