Esterházy Péter idén tíz éve halt meg. Segítenél átlátni, hogy az olyan anyagokkal kapcsolatban, amelyek egy író hagyatékából sokszor előkerülnek (levelezés, esetleges kiadatlan művek, de akár figyelemre méltó szövegváltozatok, töredékek), az ő esetében ki dönt, dönthet a megjelentetésről? Külső szemmel nézve három szereplő látszik itt lenni, az Esterházy család, a hazai kiadója (tehát ti, a Magvető), valamint a Berlini Művészeti Akadémia, ahol a hagyaték feldolgozása jelenleg is zajlik.

A jogörökös az Esterházy-hagyaték esetében is a család. A család jogosult tehát arról dönteni, hogy mi jelenhet meg nyilvánosan, és mi nem. Berlinben kutathatóvá teszik a hagyatékot, de megjelenésről ők nem döntenek. A Magvető nagyon büszke rá, hogy az első könyvtől a posztumusz megjelent könyvekig Esterházy Péter magyar nyelvű műveinek a kiadója vagyunk. A helyzet pedig az, hogy az elmúlt tíz évben többnyire mindaz megjelent, ami meg tudott jelenni. Valamiféle nagy, lappangó kéziratról, ami még megjelenésre várna, én legalábbis nem tudok. Inkább, azt hiszem, olyan művekről tudunk, amelyek valószínűleg tervben lehettek, de nem készültek el. Az Egyszerű történet vessző száz oldal-sorozatból elkészült ugye A kardozós és a Márk-változat, és a Bevezetés a szépirodalomba példájából tudhatjuk, hogy az Esterházy-életműnek volt egy olyan alakulása, hogy születnek-születnek kisebb terjedelmű könyvek, és ezek később összeállnak valami nagyobb egésszé. Azt hiszem, ez a nagy egész már nem tudott megvalósulni.

Esterházy interjúiból én egy ilyen nagyobb anyag vagy szövegváltozat meglétére emlékszem, ami engem nagyon érdekelne, ez pedig a később Harmonia Caelestis címen megjelent mű korai változata, amelyet kezdetben Kékszakáll motívumára felfűzve próbált megírni, és állítólag többszáz oldal el is készült, mire Esterházy úgy érezte, hogy ezzel a megoldással végeredményben zsákutcába kormányozta magát. Ezért, ezután jött a képbe, ha nem tévedek, az „édesapámok” mint vezérmotívum. Ez például kiadható lehet önállóan? Vagy mondjuk egy HC-kritikai kiadás részeként?

Erről még nem tudok. De mindig nagyon érzékeny kérdés, hogy azokat a változatokat, amelyek nem valósultak meg, jó-e, ha nyilvánosságra hozzuk. Erre pedig nincs egyértelmű válasz. Amiről viszont biztosan tudom, hogy készül: az ELTE-n működik egy kutatócsoport Bónus Tibor vezetésével, amelynek tagjai a Termelési-regény kritikai kiadását fogják elkészíteni – amiben mi együttműködünk velük, tehát ez meg is fog jelenni. A Termelési-regény önmagában is bonyolult a maga kétosztatúságával és lapozhatóságával, ehhez egy külön kötet fog majd társulni a sorszámozással kereshető jegyzetekkel, illetve elérhető lesz egy bővebb digitális adatbázis. Egy ilyen genetikai kiadásnál, amilyennek ez is készül, az a lényeg, hogy megmutassa, hogyan működött a szöveg, milyen volt az a gondolkodás, ami végül a Termelési-regény végleges változatához vezetett.

Ennek a megjelenése mikorra várható?

2027 áprilisában, Esterházy születésnapjához, a magyar próza napjához igazodva.

Egy ilyesfajta kritikai kiadás kiadói igényből, vagy inkább az irodalomtudományi szakma akaratából tud megszületni?

Egy kutatócsoportot működtetni olyan időbeli és anyagi ráfordítást igényel, amilyennel egy kiadó nem rendelkezik. A Termelési-regény esetében is Bónus Tibor keresett meg minket a nyomatott kritikai kiadás ötletével, aminek nagyon örültünk. Kiadóként nekünk a legfontosabb feladatunk, hogy Esterházy irodalmi életműve folyamatosan mindenki számára elérhető legyen. A kritikai kiadások ebből a szempontból meghaladják egy kiadó lehetőségeit. Az elmúlt tíz évben a Drámák-kötet posztumusz jelent meg, és ugyanígy Az olvasó országa című publicisztikaválogatás is, de ez a két kötet még összhangban lehetett az ő elképzeléseivel. Ezzel a két könyvvel megpróbáltuk lezárni az életmű kiadását. Ezeken túl született még két interjúválogatás, ami tavaly és idén megjelent (a Vanni van és a Minden művészet), ezekkel próbáltuk teljesebbé tenni a képet.

Nekem két kiadványfajta mindenképp nagyon hiányzik. Az egyik egy monográfia – vagy mondom inkább úgy, hogy frissebb monográfia, amely új szempontokat kínálna Balassa Péter, Szabó Gábor és mások korábbi értelmezései mellé. A másik pedig egy életrajz. Volt törekvés bármelyikre a te tudomásod szerint?

Én jelenleg nem tudok róla, hogy Szabó Gábor monográfiája óta hasonló igényű munka akart volna készülni. Jó lenne persze, ha egy egyetemnél vagy kutatócsoportnál lenne rá igény.

Ilyesfajta hiányok számos jelentős magyar író esetében is könnyen detektálhatók – most például Weöres Sándor jutott az eszembe. Miért tátonganak szerinted a magyar irodalomban ekkora hiányok az életrajzok, monográfiák terepén?

Borzalmasan sok munka egy monográfia megírása – és hát, hogy mondjam: boldog, kiegyensúlyozott és kiszámítható munkakörülmények között lehet belefogni. Ha viszont elnézünk az elmúlt évek kulturális és tudományos életén, azt látjuk, hogy ez a kiszámíthatóság nem feltétlenül volt a kutatók sajátja.

Életében Esterházy rendkívül népszerű és nagy hatású szerző, valamint közéleti figura is volt. A halála óta eltelt időben viszont úgy tűnik, olvasottsága, idézettsége erősen lecsökkent.

Gyakorlatilag pont annak az időnek vagyunk a szemtanúi vagy részesei, amikor Esterházy kortársból klasszikussá válik. Ez nagyon bonyolult folyamat. Ezt nevezte Pál Sándor Attila Várady Szabolcsot idézve „szerzői purgatóriumnak” a Vanni van előszavában: amikor nem lehet tudni, hogy az elfeledés vagy a klasszicizálódás irányába fog-e elbillenni a mérleg. Amikor a Vanni van beszélgetéseit megjelentettük, még mi is úgy gondoltuk, hogy egy keveseket érdekelhető kis könyv lesz, aminek a megjelentetése a mi számunkra viszont rettenetesen fontos. Ez után döbbenten és örömmel láttuk a fogadtatást. Bizonyos szempontból tehát nagyon sokaknak nagyon hiányzik Esterházy.

A Magvetőben egyébként szoktunk évente egyszer rendhagyó irodalomórákat tartani középiskolásoknak, és ilyenkor mindig azt látjuk, hogy akár őket is meg lehet szólítani Esterházy szövegeivel. Esterházynak ugyanis nagyon sokféle szövege van. Egész más a belépési küszöbe egy publicisztikájának, vagy akár a bon mot-inak, amelyek ilyen-olyan utakon a közbeszédbe is beépültek. És persze nagyon más olvasási figyelmet igényel például, ha az egész Harmoniát igyekszik valaki befogadni. Szerintem hamis illúzió, hogy mindent ismernünk kell ahhoz, hogy valakit megismerjünk. Így közelítve bátrabban lehet Esterházyt olvasni: lehet például a fiataloknak kedvet csinálni úgy, hogy megmutatjuk nekik, igenis lehet egyes számozott mondatokban akkor is intellektuális örömet találni, ha a teljes mű elolvasása még esetleg korai volna. A kronologikus irodalomtanítás, és hogy ennek során mikor jutnak el egyáltalán egy-egy osztályban az avantgárdabb XX./XXI. századi szerzőkig, nyilván nem könnyíti meg ezt a dolgot.

Te amúgy ha egyetlen EP-művet iskolai kötelezővé emelhetnél, melyik volna az?

Ha egy teljes könyvet, akkor lehet, hogy A Márk-változat lenne, hiszen az egy belátható terjedelmű darab, egy kis remekmű. De ha nem könyv, akkor lehet, hogy inkább egy részletet a Kis Magyar Pornográfiából vagy a Harmonia Caelestisből. A Fancsikó és Pinta is nagyon jó első olvasmány szerintem annak, aki ismerkedni akar ezzel az életművel. De persze ha az a kérdés, hogyan csináljunk kedvet a fiataloknak az olvasáshoz, akkor, azt hiszem, nem a kötelezővé tétel ennek a legjobb útja.

Esterházy publicisztikáit rendszeresen, ahogy gyűltek, mindig megjelentette a Magvető. Ebbéli munkásságának utolsó szakaszából maradt esetleg valami, ami eddig kötetben kiadatlan lenne – például, mert csak valamilyen külföldi lapban jelent meg?

A külföldi megjelenésekben egészen biztos, hogy van még feltérképezetlen rész. A magyar publicisztikai írásoknak viszont Tóth-Czifra Júlia fantasztikus filológiai munkája révén elég teljes merítését adja Az olvasó országa.

Olyasfajta publicisztikakötet-típusra van amúgy jó példa a könyvkiadásában, amelyben az adott szerző írásai mellett, akinek az anyagait a kötet egybegyűjti, ott legyenek azok a szövegek is, amikre reagál? Ezek nélkül ugyanis ahogy telik az idő, és távolodik a kontextus, úgy lesznek Esterházy publicisztikakötetei is egyre kevésbé érthetőek az olvasók számára. Tudja-e ma például egy fiatal olvasó, miért búcsúzik a rendszerváltás idején Esterházy a Hitel folyóirattól, hogy mi szerepelt Csoóri Sándor ezt kiváltó írásában?

Azt hiszem, itt a fő nehézség, hogy ezek még nagyon a közelmúlthoz tartozó dolgok. A Kosztolányi-művek kritikai kiadása esetében például már annyira távol van tőlünk az ő kora, hogy ott egyértelműbb, hogy mindent jegyzetelni kell. A Csoóri-féle Nappali hold-esszék esetében van, aki emlékszik még ezekre, és van, aki már nem: sokkal bizonytalanabb tehát annak a megítélése, hogy mit kellene megjegyzetelni, és mit nem.

Egy-egy szöveg utóélete kapcsán most az jutott eszembe, hogy én a már említett rendhagyó órákra nagy szeretettel viszem Locker Dávid először a Literán megjelent, Így neveld a magyarod című írását, amely egy erős Így gondozd a magyarodat-átirat, és nagyon érdekes, hogy amikor gimnazistáknak ezt a szöveget megmutatom, akkor mit is mond el nekik. És hogy például Torgyán József egykori parlamenti felszólalása az Így gondozd… miatt tökéletesen érthetetlen a számukra – de már az is, hogy az alapszövegben mi lehetett akkor annyira provokatív. Ilyenkor el lehet mondani – mintegy lábjegyzetben – ennek a történetét. Viszont úgy gondolom, hogy egy olyan kortárs reflexió, amilyen a Locker Dávidé, többet közvetíthet nekik Esterházyról, az ő megítéléséről, ennek helyzetéről, mint ha elmesélném a parlamenti interpellációt.

A Literán van egy sorozatunk, a Black Boxes, amelyben igyekszünk képet adni az olvasóknak arról, hogyan zajlik a Berlini Művészeti Akadémián az ott kezelt írói hagyatékok (Esterházyé mellett Nádasé, Kertészé és Konrádé) feldolgozása. Az egyik ilyen cikkből tudható, hogy az Esterházy-féle, többezer példányos levelezés feldolgozása már javában zajlik. Azokból a levelekből lesznek végül kötetek?

Hozzánk még ez nem került közel. Nagyon várjuk, hogy áttekinthető állapotban legyen az anyag, és utána kell eldönteni a kérdést, hogy a válogatott vagy az összegyűjtött megjelenés lenne-e a szerencsésebb.

Számomra az egyik legérdekesebb, újszerűnek ható Esterházy-értelmezést Nádas Péter nyújtotta még 2016-ban, röviden, élőszóban, egy beszélgetésen, amikor a Széchenyi István Szakkollégium vendége volt. Itt többek között ezt mondta az életműről: „Nem látok fejlődési elvet, s ez is a posztmodern sajátja. A Fancsikó és Pintának ugyanaz az anyaga, mint az utolsó műveknek.” Te látsz ívet, tagolhatósági lehetőséget benne?  

Én szeretnék olyan egyhangú lenni, mint Esterházy volt… Az irodalomtörténet alapvetően azt a korszakolást használja, hogy a két nagy könyv, a Bevezetés és a Harmonia osztja három részre az életművet. Szerintem a Harmonia és a Javított kiadás között is történik egy igen erős változás, amely után Esterházy már nem feltétlenül ugyanúgy írt, mint azelőtt, és ami ugyanakkor a megelőző könyveket is úgymond újrarendezte. Most, amikor, mondjuk így, az autofikció dívik a kortárs magyar és nemzetközi irodalomban, ha megnézzük, hogy mit tud mondani nekünk erről a Javított kiadás és ehhez képest a Harmonia Caelestis, akkor azt hiszem, egészen lenyűgöző és többféle választ lehet látni egymás mellett.

Egy biztos, nagyon komplex volt az a mód, ahogy ő írt. Az ennél – és most megbocsáthatatlanul elnagyolt leszek – egy-hangúbb remekművekhez szokott irodalmi fülnek ez az egyetlen művön belül is érvényes sokféleség nagyon érdekes lehet – viszont mivel ez a változatosság Esterházynak már az első pillanattól tudatos programja volt, a színeset már nyilván nehéz lett volna aztán továbbszínesítenie.

Szerkesztőként látsz olyan fiatalabb szerzőket, akiken érezhető Esterházy hatása? És most nem az önéletrajzi tények és a fikció viszonyára gondolok elsősorban, hanem inkább a nyelvközpontúságra, a sajátos és radikális szórendekre, a vad grammatikai humorra. Bognár Péter például ilyen szerinted?

Egyértelmű hatást nem igazán látok, de Bognár Péter valóban jó találat lehet a humorhoz és a nyelvhez való viszony miatt. Az ő Minél kevesebb karácsonyt című könyvének van egy betétregénye, amely erősen emlékeztet Esterházyra – kicsit frivolan azt szoktam mondani, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Termelési-regényeként is olvasható. Egy jól felismerhetően NER-közeli világ kvázirealisztikus betétregénye nagyon középkorias nyelvhasználattal, abszurd módon – ebben valószínűleg tényleg ott van Esterházy hatása. Egyébként bárcsak több Esterházy-hatás lenne! Most azonban, úgy látom, egy tendenciájában kevésbé kísérletezős prózakorban élünk. Esterházy Péter avantgárd és posztmodern vonásokat mutató művei sokkal kócosabb világot sejtettek – most egy kicsit jobban fésült prózák korában járunk.