Tímea Turi: Why Can't Teenagers Write?
"They tell you a lot in school. They teach us how to think about our own lives through certain narratives. They teach us how to organize large amounts of information. They teach us how the menstrual cycle works and how to use protection. But no one ever teaches us how to be alone and what to do when someone tries to hold your hand." – A short essay from Tímea Turi in which she looks back (fondly?) on the angst and awkwardness of our teenage years, translated by Lola Kadas.
I’m trying to explain what it means to have grown up during the information boom. I remember what it was like to keep in contact with penpals by post and wait days for an envelope. Later, I used to go to internet cafes, and knew the feeling of anticipating replies with only one chance a day to check my emails. At sixteen, I got my first cellphone: a bulky Alcatel, while the cooler kids already used sleeker Nokias.
I still remember what it was like to have true free time. What it was like to daydream without wanting to constantly post online. When being hopelessly in love meant chewing on your pillow at night while sobbing, not wondering why he saw your message but hasn't replied.
We now receive more messages than we can process. The many replies demand even more replies, and the abundance of unanswered questions lead to a sense of guilt. If Dante were to write the Divine Comedy today, the Purgatory would obviously consist of addressing previously unattended mail.
A couple months ago, I found a letter from my old high school in my mailbox. They asked me to share a short note with some words of encouragement and advice for the current students. I mulled over the task as if it were of the utmost importance. You try to occupy yourself hoping that when you least expect it, something will pop into your head. I immediately began ruminating on what I could say.
When I think about my high school years, I remember one image most clearly. I was sitting by myself in the corridor as it was my turn to carry out the yearly hallway duty. Each student had a day when they welcomed visitors by the entrance. I was proud of my responsibility, and of the fact I was alone. To seem more serious, I opened the collection of short stories Kornél Esti by Dezső Kosztolányi I was reading.
At this time I didn’t read much, but I nonetheless read with dedication. I thought each sentence showed us something. I thought that only something that could be expressed through sentences could exist. I tried to use sentences as models for my everyday life. I desperately wanted to date someone, but I was investing an incredible amount of energy into the role of the hopeless romantic. If I had been a boy, maybe it would have been easier. I then could have written at least one love letter, but all the muses I knew of were girls while all the poets were boys.
While I was on hallway duty, I read the short story Kiss for the first time. In the story, Kornél Esti gets to visit the sea as a graduation gift. All by himself! Sitting across from him on the train is a gorgeous, mature woman and her sickly daughter. A series of extremely embarrassing events occur. The long train ride leads through a dark, short tunnel, where the ugly girl suddenly kisses Esti. This revolting kiss, this repulsive touch, is what becomes Esti’s initiation into adulthood before plunging in the Mediterranean sea. All the while, it can be assumed that the girl will live on behind the walls of an institution.
I was by myself in the hallway, my heart pounding in my throat.
The only woman I’d ever read about who made the first move!
I wanted the boy I liked to fall in love with me without revealing my feelings. In reality though, I clumsily trailed after him to a degree that there was nothing attractive about me. It was clear as day. It was written on my face.
Meanwhile, like most teenagers, no matter how hard I tried, I wasn’t able to write. How could I? Those who write have to pay attention to two things at once. They have to fully focus on the explicit object, while writing about its implied meaning. All worthwhile writing is subtext. Every sentence in the world is a cover for another one.
Teenagers are obsessive though.
A series of extremely embarrassing events occurred. I manically walked the streets with no destination, in the hopes of running into him. I started intentionally becoming closer with our mutual friends, pretending to be cool when we actually did run into each other. At this time, I often wore a fake leather jacket with pockets that reached above my knees. In one of those pockets I carried the bulky Alcatel that awkwardly showed through the material. While we were talking, he hesitantly pointed at it once. It made me even more ashamed, so I quickly said goodbye.
Years later, while going about my day, I suddenly remembered the moment.
He'd wanted to hold my hand!
They tell you a lot in school. They teach us how to think about our own lives through certain narratives. They teach us how to organize large amounts of information. They teach us how the menstrual cycle works and how to use protection. But no one ever teaches us how to be alone and what to do when someone tries to hold your hand. I moved the envelope I received from my school from one place to another so many times that I eventually lost it. There was nothing I could think of to share wholeheartedly and honestly without being cynical, other than “Don’t worry, you’ll get over it!” After the messy tunnel of childhood the unfathomable sea of adulthood gleamingly awaits.
Turi Tímea: Miért nem tudnak írni a tinédzserek?
„Sok mindent elmondanak az iskolában. Megtanítanak minket arra, hogyan gondolkodjunk a saját életünkről bizonyos narratívákon keresztül. Megtanítanak arra, hogyan rendszerezzük a nagy mennyiségű információt. Megtanítanak arra, hogyan működik a menstruációs ciklus, és hogyan védekezzünk. De soha senki nem tanít meg minket arra, hogyan legyünk egyedül, és mit tegyünk, ha valaki megpróbálja megfogni a kezed.” – Turi Tímea rövid esszéje, amelyben (szeretettel?) tekint vissza tinédzserkorunk szorongására és kínos helyzetére, Lola Kadas fordításában.
Megpróbálom elmagyarázni, mit jelent az információs bumm idején felnőni. Emlékszem, milyen volt postán tartani a kapcsolatot a levelezőtársakkal, és napokig várni a borítékra. Később internetkávézókba jártam, és ismertem az érzést, amikor válaszokat vártam, és naponta csak egyszer volt lehetőségem megnézni az e-mailjeimet. Tizenhat évesen kaptam az első mobiltelefonomat: egy ormótlan Alcatelt, míg a menőbb srácok már elegánsabb Nokiákat használtak.
Még mindig emlékszem, milyen volt igazi szabadidő. Milyen volt álmodozni anélkül, hogy folyamatosan online akartam volna posztolni. Amikor reménytelenül szerelmesnek lenni azt jelentette, hogy éjszaka a párnádat rágcsáltad zokogva, és nem azon tűnődtél, miért látta az üzenetedet, de nem válaszolt rá.
Ma már több üzenetet kapunk, mint amennyit fel tudunk dolgozni. A sok válasz még több választ követel, és a megválaszolatlan kérdések özöne bűntudathoz vezet. Ha Dante ma írná az Isteni Vígjátékot, a Purgatórium nyilvánvalóan a korábban kézbesítetlen levelek megcímzéséből állna.
Pár hónappal ezelőtt találtam egy levelet a régi gimnáziumomtól a postaládámban. Arra kértek, hogy osszak meg egy rövid üzenetet néhány bátorító szóval és tanáccsal a jelenlegi diákok számára. Úgy töprengtem a feladaton, mintha a legfontosabb lenne. Megpróbálod lefoglalni magad abban a reményben, hogy amikor a legkevésbé számítasz rá, valami eszedbe jut. Azonnal elkezdtem töprengeni, mit mondhatnék.
Amikor a középiskolás éveimre gondolok, egyetlen kép jut eszembe a legtisztábban. Egyedül ültem a folyosón, mivel rám került a sor, hogy elvégezzem az éves folyosói ügyeletet. Minden diáknak volt egy napja, amikor a bejáratnál fogadta a látogatókat. Büszke voltam a felelősségemre, és arra, hogy egyedül vagyok. Hogy komolyabbnak tűnjek, kinyitottam Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novelláskötetét , amit olvastam.
Akkoriban nem sokat olvastam, de ennek ellenére odaadással olvastam. Úgy gondoltam, minden mondat mutat valamit. Úgy gondoltam, hogy csak valami létezhet, amit mondatokkal lehet kifejezni. Megpróbáltam a mondatokat modellként használni a mindennapi életemhez. Kétségbeesetten szerettem volna randizni valakivel, de hihetetlen mennyiségű energiát fektettem a reménytelen romantikus szerepébe. Ha fiú lettem volna, talán könnyebb lett volna. Akkor legalább egy szerelmes levelet írhattam volna, de az összes múzsa, akit ismertem, lány volt, míg az összes költő fiú.
Amikor folyosói ügyeletet teljesítettem, először olvastam a Csók című novellát. A történetben Esti Kornél ballagási ajándékként ellátogathat a tengerhez. Teljesen egyedül! Vele szemben a vonaton egy gyönyörű, érett nő és beteges lánya ül. Egy sor rendkívül kínos esemény történik. A hosszú vonatút egy sötét, rövid alagúton vezet keresztül, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez az undorító csók, ez a visszataszító érintés Esti beavatását jelenti a felnőttkorba, mielőtt a Földközi-tengerbe zuhan. Mindeközben feltételezhető, hogy a lány egy intézet falai mögött fog tovább élni.
Egyedül voltam a folyosón, a szívem a torkomban vert.
Az egyetlen nő, akiről valaha olvastam, aki megtette az első lépést!
Azt akartam, hogy a fiú, akit kedvelek, belém szeressen anélkül, hogy felfedném az érzéseimet. A valóságban azonban esetlenül követtem, olyannyira, hogy semmi vonzó nem volt bennem. Ez napnál világosabb volt. Az arcomra volt írva.
Mindeközben, mint a legtöbb tinédzser, hiába próbálkoztam, én sem tudtam írni. Hogyan is tudnék? Akik írnak, azoknak egyszerre két dologra kell figyelniük. Teljes mértékben a kifejezett tárgyra kell koncentrálniuk, miközben a benne rejlő jelentésről írnak. Minden érdemes írás mögöttes szöveg. A világ minden mondata egy másiknak a leple.
A tinédzserek amúgy is megszállottak.
Egy sor rendkívül kínos esemény történt. Mániákusan sétálgattam az utcákon céltalanul, abban a reményben, hogy összefutok vele. Elkezdtem szándékosan közelebb kerülni egymáshoz a közös barátainkkal, és úgy tettem, mintha menő lennék, amikor tényleg összefutottunk. Ilyenkor gyakran hordtam egy műbőr dzsekit, aminek a zsebei a térdem fölé értek. Az egyik zsebben a vaskos Alcatel telefonomat tartottam, ami esetlenül kilátszott az anyagból. Miközben beszélgettünk, tétovázva egyszer rámutatott rá. Ettől még jobban elszégyelltem magam, ezért gyorsan elbúcsúztam.
Évekkel később, miközben a napomat intéztem, hirtelen eszembe jutott a pillanat.
Meg akarta fogni a kezem!
Sok mindent mondanak az iskolában. Megtanítanak minket arra, hogyan gondolkodjunk a saját életünkről bizonyos narratívákon keresztül. Megtanítanak arra, hogyan rendszerezzük a nagy mennyiségű információt. Megtanítanak arra, hogyan működik a menstruációs ciklus, és hogyan kell védekezni. De soha senki nem tanít meg minket arra, hogyan legyünk egyedül, és mit tegyünk, ha valaki megpróbálja megfogni a kezed. Annyiszor vittem magammal az iskolából kapott borítékot egyik helyről a másikra, hogy végül elvesztettem. Nem volt semmi, amire teljes szívvel és őszintén, cinizmus nélkül gondolhattam volna, azon kívül, hogy „Ne aggódj, túl leszel rajta!” A gyermekkor kusza alagútja után a felnőttkor kifürkészhetetlen tengere csillogóan vár.
