találtam egy úőjabb remek cikket, jó képekkel lányomról . Óbudai...
pótlom:
2017-ben lettél a Magvető Kiadó főszerkesztője. Mennyire volt küzdelmes az elmúlt öt év?
Az ember megpróbál felnőni egy ilyen feladathoz, állandóan tanulni. A könyvkiadásban is egyre több nő kerül látható pozícióba, de igazából ez már évtizedek óta egy nőies szakma, mint a legtöbb kiszolgáló szakma, csak a nők eddig a háttérben maradtak. Szüntelen tanulási folyamatban vagyok, a rendszer egészét szeretném átlátni a háttérben húzódó gazdasági és
kereskedelmi környezettel együtt, miközben ez a környezet folyamatosan változik.
A Magvető nagy múltú kiadó jelentős szerzőgárdával. Úgy kell folyamatosan változni, hogy közben az állandóságot is képviseljük.
Mindeközben folyamatos a verseny a fiatal szerzőkért, a fiatalok felfedezéséért, figyelni kell azt is, hogy a trendek hogyan változnak. Például mikor érdemes elindítani egy sorozatot, mikor nem. Fontos az is, hogy a döntések nálunk, a Magvetőben mindig közös szerkesztőségi gondolkodás eredményeképp születnek.
Hogy kerülhet valaki a Magvető szerzői gárdájába?
Bizonyos szempontból egyre könnyebben, és éppen ezért egyre nehezebben. 10-15 évvel ezelőtt még kevésbé könnyen lehetett első könyvvel megjelenni a Magvetőnél, vagy bármely más nagyobb kiadónál, de közben megváltozott az irodalmi szocializáció
intézményrendszere. Például megszűntek a József Attila Kör JAK-füzetei. A hagyományos szocializációs lépcsők különböző okok miatt megszűntek. A pályakezdők is egyre türelmetlenebbek, hamarabb akarnak megjelentetni könyveket, ráadásul nemcsak a pályakezdők szeretnének bekerülni egy-egy nagyobb kiadóhoz, hanem a kiadók között is elkezdődött a verseny, hogy ki szerzi meg a lehető leghamarabb a legtehetségesebb pályakezdőt. Abból a szempontból könnyebb, hogy semmi mást nem kell tenni, mint írni egy minden vitán felül álló kéziratot, és azt el kell küldeni. Ilyen az én praxisomban is volt, semmit nem tudtam még az illetőről, nem olvastam még folyóiratban sem, és küldött egy olyan regénykéziratot, ami az első mondatnál világossá tette, hogy jó lesz, és a többi mondat is jó volt. Ő Fehér Boldizsár, és a regénye később meg is kapta a Margó-díjat. De gyakoribb, hogy mivel a szerkesztők állandóan figyelik a folyóiratokat, ott figyelnek fel egy izgalmas hangra.
Nagyságrendileg mennyi kéziratot kaptok?
Többet, mint amennyit lelkiismeretesen át tudunk nézni. A nagy számok miatt azt sem
tartom elképzelhetetlennek, hogy valamit nem fogunk észrevenni. Évente körülbelül 70-80 új címünk van, és a Magvetőben öten vagyunk szerkesztők. Mi még mindig műhelyéként tudunk dolgozni, de ennek a műhelyi működésnek a határán vagyunk, és törekszünk is arra, hogy ez megmaradjon.
Mit gondolsz arról, hogy egyre többen kis kiadónál, saját pénzből jelentetik meg az első regényüket. Szerinted van értelme?
Nyugat-Európában a self-publishingnek inkább van kultúrája, ott az egésznek jobb az akusztikája. Nálunk még mindig az a helyzet, és nem is véletlenül, hogy egy kiadónál megjelenni minőségi garancia. Kereskedelmi szempontból is jobb helyzetből indul egy kiadónál megjelent könyv, és a kritikai keringésbe is könnyebben bejut.
Vannak számomra olyan rokonszenvesebb megnyilvánulásai is a self-publisingnek, amikor transzparens az, hogy mit ad az ember, szöveget, pénzt, anyagi hozzájárulást, és ezért
Nagyon sok könyv jelenik meg, kisebb példányszámban. Mégis, a Magvetőnek van egy állandó olvasótábora, amelyik a kiadó könyveit keresi. Mennyire tudjátok bővíteni ezt a kört
A szépirodalom egyszerre legitimációs és túltermelési válságban van. Egyre több cím jelenik meg egyre kevesebb példányszámban, egyre nagyobb a kínálat, de ez egyre kevesebbekhez ér el, a szépirodalom társadalmi legitimációja nem magától értetődő. Viszont mégiscsak van egy olyan fix réteg, ami nem mond le erről. Magyarországon is azt lehet látni, hogy a könyvpiac egyik húzóágazata a gyerekirodalom. A gyerekkönyveken spórolunk utoljára. Olvasásszociológiailag az az érdekes, hogy mikor veszítjük el az olvasókat. Azt látom, hogy sokkal több gyerek van, akiben ott van a potenciális olvasó, és a kihívás az, hogy ezt fiatal olvasóként meg tudják-e őrizni. Mi kiadóként nagyon sok mindent csinálhatunk, de azért az az igazság, hogy elsősorban az a feladatunk, hogy könyveket adjunk ki. Ez egy nagyon banális megállapítás, de hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy ennek mi az igazi súlya. Az, hogy nem más a munkánk. Ez azért nem magától értetődő, mert megváltozott az egész társadalmi közeg a kiadón kívül. A kiadónak egy csomó plusz feladatot is el kell látnia, át kell vállalnia. Az elmúlt években a kulturális sajtó meggyengült, a fórumai megfogyatkoztak, egy idő után részben át kellett venni a kulturális tartalomszolgáltatást. De nagyon fontos mindig észben tartanunk, hogy ez csak eszköz és nem cél.
Mi volt az utolsó katartikus olvasmányélményed?
Egy ausztrál könyvet, Charlotte Wood Hétvége című regényét olvasom, ami három idős barátnő története, a női öregedéssel kapcsolatos, nagyon fanyar humorú számvetés. Izgalmas, hogy egy szomorú témáról hogy tud ilyen könnyedén beszélni az író.
Szerzőként és szerkesztőként hogy látod a női írók helyzetét? Sokkoló megfigyelésem volt, ahogy végignéztem a könyvespolcomon, hogy az elmúlt hónapokban szinte csak férfi szerzőktől olvastam könyveket.
A női írók ellentmondásos helyzetét irodalomtörténeti távlatból érdemes igazán megfigyelni. Menyhért Anna írt erről egy nagyon izgalmas könyvet, aki azt mondja, ha megnézzük, hogy egy-egy irodalomtörténeti korban mennyien írnak nők és férfiak, akkor azt látjuk, hogy bár persze mindenféle társadalmi okok miatt a férfiak többen vannak/voltak, de nem annyival többen, mint ahogy emlékszünk rájuk. Inkább az a helyzet, hogy minden időszakban van valamennyi női szerző, csak elfelejtjük őket. Ez egy sokkal kellemetlenebb belátás. Nem olyan egyszerű a helyzet. Lehet, hogy manapság sokkal több nő ír, mint a közelmúltban, de a kérdés az, hogy fogunk-e rájuk emlékezni 30-40 év múlva. Ugyanis a tizenkilencedik században és a huszadik század első felében is volt egy csomó nő Kaffka Margiton kívül, akik egész egyszerűen kihullottak az emlékezetünkből. Az angolszász világban erőteljesebb az átrendeződés, de nekik van egy nagyon erős hagyományuk is, amire támaszkodni lehet.
Ez a probléma egy méhkas. Ismerek olyan szerzőket, akik azt gondolják, hogy nincs itt semmi látnivaló, és sértőnek találják, hogy ha írónőnek vagy költőnőnek nevezik őket, mert az irodalomnak nincs neme, és mindenféleképpen csak a minőség számít. Ismerek olyan szerzőket is, akik azt gondolják, hogy igenis kell egy közös mozgalmi fellépés ahhoz, hogy átrendeződjenek a dolgok. Én erről a kérdésről sokat gondolkoztam, és fogalmam sincs, mi az álláspontom.
A Körkép antológiába minden évben a legjobb novellákat válogatjuk be a folyóiratokból, ilyenkor például a válogatás közben szoktam alkalmazni a kvótarendszert. Szerintem a kvóta egy hatékony eszköz, és nem tartom egy ördögtől való, vagy minőségtől távoli szempontnak.
Nincs szerepkonfliktusod amiatt, hogy szerző és szerkesztő is vagy?
Igazából nem a szerkesztői vagy szerzői munka között van szerepkonfliktus, hanem a szerzői szerepen belül – erre jöttem rá az elmúlt években. Szerkesztőnek lenni világos munka, azt a társadalom meg a saját szempontjaim szerint is sokkal jobban el tudom magyarázni, hogy mit jelent szerkeszteni. Az a polgári időbe jobban beilleszthető feladat. Bizonyos szempontból minden szerzőnek kell tudni szerkesztenie is saját magát, de nem véletlen, hogy nem lehet a szerző és a szerkesztő ugyanaz a személy. Sokszor a szerkesztés nem is szaktudást igényel, hanem csak annyit, hogy te legyél az a külső szem, ami meglát valamit, amikor a szerző már nem lát rá arra, amit csinál.
Szerzőnek lenni egy nagyon zavarba ejtő, meg merném kockáztatni, kicsit szégyenteljes állapot, ami önmagában nagyon nehéz, teljesen függetlenül attól, hogy egyébként mi az ember foglalkozása.
Ezt kifejtenéd kicsit bővebben?
Kilenc éves a fiam, akivel két évet töltöttem otthon GyES-en. Makón nőttem fel és Szegeden voltam egyetemista. Amikor megismertem a későbbi férjemet, rögtön Óbudára költöztem, hiszen ő tősgyökeres óbudai. Igazából a környékhez való kapcsolatom pont a GyES-en töltött két év alatt erősödött meg. Mára nekem is ez lett az otthonos közegem. Sokan számolnak be arról, hogy van egy GyES betegség, amikor úgy érzed, hogy el vagy zárva a világtól, én erre is készültem, aztán egészen mást tapasztaltam. Az óvodai játszótereken összebarátkoztunk nagyon sok családdal, rengeteget segítettünk egymásnak, sok időt töltöttünk együtt. Az a közösség hozott minket össze, hogy egyforma idős gyermekeink voltak, és otthon voltunk, nem dolgoztunk. Addig mindig bölcsészek között, bölcsész munkát végeztem, itt viszont belekerültem egy olyan közegbe, amelyikben nem ez volt az uralkodó, egész más közösségteremtő erő volt. Kinyílt a világ, ahogy elkezdtem más típusú emberekkel is beszélgetni. Nagyon tanulságos volt ez az időszak munka szempontból is, mert rájöttem, hogy egy csomó olyan dologra is rá lehet kérdezni, amire egyébként nem szoktunk. Például egy ilyen játszótéri helyzetben nagyon könnyű elmondani, hogy te szerkesztőként dolgozol egy kiadóban, az egy elmondható mondat.
Az, hogy verseket írsz, az nem egy elmondható mondat. Nem ezzel mutatkozik be az ember a homokozó szélén, és nem is éreztem erre késztetést.
De egy idő után lebuktam, és az egyik anyuka megkérdezte tőlem, hogy én ezt miért csinálom. Nagyon kemény pillanat volt, mert egy könyvbemutató beszélgetésen ezt soha nem kérdezzük meg. Mert nem illik, meg úgyis tudjuk a választ, és én nagyon hálás vagyok ennek a helyzetnek, hogy nekem lett szegezve ez a kérdés, mert ez az a kérdés, amit mindenkinek fel kell magának egyszer tennie.
Mit válaszoltál?
Nagyon sokat gondolkoztam, végül azt válaszoltam, hogy azért, hogy könnyebb legyen, és ezt körülbelül így is gondolom. Azt gondolom, hogy az írás, meg a versírás kiterjesztett kommunikáció. Teljesen hétköznapi tapasztalat, hogy egész egyszerűen nem tudunk egymással beszélgetni. Nem tudunk egymással megvitatni dolgokat, mert nem alkalmas rá a nyelv, félreértjük egymást, pontatlanul fogalmazunk. A vers, az írás, az olvasás, az egy nagyon koncentrált kommunikáció, amikor nem lehet félrebeszélni. Ebből a szempontból érdekel engem íróként is és olvasóként is. Nyilván ez az egész motorja annak, hogy én miért gondolom fontosnak, vagy mi miért gondoljuk fontosnak, akik könyveket készítünk, a kiadói munkát. Az előbb te is rákérdeztél, hogy hogyan kell a könyveket népszerűsíteni, és ilyenkor mindig van bennem egy kétszívűség, hogy de hát miért is kell nekem egy másik nyelvre és más kommunikációs formára lefordítani ezt. Hiszen én azért vagyok a könyvek között, mert azt gondolom, hogy ez a fajta kommunikáció felcserélhetetlen, vagy ez mással pótolhatatlan, sokkal intenzívebb megszólalási mód, hogy magunkról, a világról, a kapcsolatainkról valamit elmondjunk.
Ahogy Karinthy írja az Előszó című versében, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Ez az a motor, ami az egészet mozgatja.
Lehet, hogy ezért is fordultál a versek felé a prózák világából, mert ez még közvetlenebb kommunikáció?
Egyrészt valószínűleg az az oka, amit az elején kérdeztél a szerkesztésről. Az ember szerkesztőként megtanul nagyon sokat húzni, ez az egyik legfőbb eszköze, és egy idő után az ember annyit húz magának a saját szövegeiből, hogy vers terjedelmű dolgok maradnak. Szerintem más élethelyzet és munkabeosztás kell a vershez, mint a prózához, az én jelenlegi élethelyzetem és időbeosztásom alkalmasabbá tesz a versírásra.
A legújabb kötetedben több közéleti témát feszegető vers is van, ami a korábbiakban nem volt ennyire jellemző a költészetedre.
Szerintem az is megváltozott, hogy mit tartunk az életünkben közéleti témának. Tíz éve a Magvetőnél megjelentettünk egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Édes hazám, közéleti versek antológiája volt, Bárány Tibor válogatta. Nagyon érdekes visszanézni 10 év után ezt az akkor érvényes válogatást, mert az a helyzet, hogy szerintem most egész más versek is bekerülnének. Ma a női hétköznapi témák is társadalmi közéleti témának vannak gondolva, nem függetlenül a társadalmi nemekkel kapcsolatos vitáktól vagy a láthatatlan munka rehabilitációjától. Egész egyszerűen arra gondolok, hogy az otthonülő nő tíz éve egy hétköznapi téma volt, ma már társadalmi téma lett. Igazából ezeknek a kategóriáknak is változik a halmaza. Ezért nem érzem azt feltétlenül, hogy én egy közéleti szerző lennék, az ember mindig arról ír, amiről van hétköznapi tapasztalata, de hogy ez mennyire látszik a társadalom számára, az folyamatosan változik. Most éppen látszik.
Amikor az Anna visszafordult olvastam, úgy éreztem, hogy egy általad létrehozott erős női kör része vagyok. Szerinted is léteznek ezek a körök?
Jó lenne, hogyha így lenne. Nagyon jó tendenciának tartom, hogy egyre több önismereti irodalomterápiás csoport van mostanában, akik kortárs verseket olvasnak. Nagyon izgalmasnak tartom ezt. Időnként kapok leveleket, hogy engedélyt kérnek, hogy a verseimet használhassák ezekben a csoportokban, amin mindig meglepődöm, mert szerintem erre nem kell engedélyt kérni, ez nem az a jogi helyzet. De örülök neki, mert ezáltal tudom, hogy használva van az a vers, és ezt sokkal fontosabbnak tartom, mintha bármilyen kritika születik róla valamilyen újságban. Ezek szerintem nagyon jó irányok.
Min dolgozol most?
Verseken folyamatosan, körülbelül már egy új kötet anyaga összeállt. Azon gondolkozom, dolgozom egy ideje, hogy ezeket a verseket hogyan lehetne úgy kötetté rendezni, hogy a kötet egy hozzáadott érték legyen. Arra törekszem, hogy egy verseskönyv ne csak egymás utáni versek sora legyen, plusz kellően más is legyen, mint amiket eddig csináltam. A pakolgatások fázisában vagyok.
Egykék
Sokasodtunk, de elfogytunk közben,
előttünk egyetlen út maradt.
Egyetlen ösvényt világított meg
lábunk előtt a pirkadat.
Egyetlen utat, mögöttünk kettő,
mindegyik út mögött még kettő,
mögöttünk több száz, belénk torkollott,
nem volt ez könnyű, se rettentő.
Testvéreink a saját anyáink,
hozzájuk mérjük saját hibáink,
és végül majd, ha a nap letel,
rólunk is lehull a nagy lepel.
Lelepleződünk, hogy egyedül voltunk,
pedig nem voltunk magányosak.
Sokasodtunk, de elfogytunk közben,
homokká zúztuk az átkokat.
Képek
Mi van, ha mégis kiderül,
hogy a képeknek volt igazuk.
Hogy a félelmünk hiába volt közös,
mégis elválasztott minket.
Hogy a küzdelem, amivel javulni akartunk,
nem volt telesen hiábavaló.
Mi van, ha mégis kiderül,
hogy a mosolyunk őszinte volt.
Mert eltartott kezekkel indultunk útnak,
hogy távol tartsuk a sötétséget,
hogy a testünkkel verjük vissza a fényt,
hogy a testünkkel vessünk árnyat –
mi van, ha mégis kiderül,
a képek tudták a választ.
A soha el nem készült képek,
a tőlünk függetlenül létezők.
