a Pulitzer-i megemlékezések apropóján a Hagymaházban képregénykiállitás, és elóadás volt
mert hogy mintha a képregény is Pulitzertől lenne eredeztető, a magyarországi viszont Jókai ujságjából: (hogy mik vannak!)
az érdeklődés elég alacsony volt, a hagymaház dolgozóin meg a tévéseken kivül tán hárman voltunk érdeklődők
remélem az egy hóig látható kiállítást megnézik többen is
Ülünk a makói jángori zsidótemető képei előtt a kiállitásmegnyitó vége felé az ignővel a széksorban, már alig vannak..
Meg vagyok rendülve, hogy az imént felfedeztem anyu sirját is a képek közt, kicsit megkopottan, virággal körbevéve (alig ismertem rá, nem voltam sajnos kint mostanában)
S megkérdi az ignő, hogy mikor is halt meg anyukám...
Mondom 81 evés korában, mint én most...teszem hozzá még néhány hónappal túl is éltem - s azóta szinte jogtalannak illetve ajándéknak érzem ezt az időt, Olyan könnyű lenne meghalni, de nem akarok, még dolgom van---teszem hozzá
Hm, de milyen jól is tartom magam mondja
(hát igen, (csak) tartom magam!)
végül is
teljesítettem
mire születtem
szültem egy gyereket
tanítottam jóra, szépre,
a gyerekeket,
rendeztem is,
zenéltem,
írtam, rajzoltam
fotóztam kicsit
valami nyomot
tán hagytam
az emberekben
e rohanó világban is (?)
béke poraimra!
A kávézóban a kávém elkészülte s tálcára rakása után megkérdi a pincérfiú, hogy kivigye-e, mondom nem szükséges, közeli asztalhoz viszem, óvatosan (azt hszem tudja már, hogy reszket a kezem)
Sikerül is, de később hátrébb ülök, mert a szomszédos asztalnál ülök zavarnak.
de nem marad sokáig üres a régi helyem
Egy (nálam fiatalabb) nő ül oda, sütivel, de hozza utána a kávét a pincér
A nő két kézre fogva a csészét, issza kávéját, de észreveszem , hogy reszket a keze (neki is)
egy rövid ideig nézem, de aztán oldaltra veszem a tekintetem róla, hiszen nem illik...
és abban a pillanatban, ramazuri, felborult a csésze, kiomlött a kávé az asztalra, sürögnek-forognak körülötte a pincér és ő is, papirokkal...
a végén, a nő sűrű elnézést kérések közepette (zavartan) távozik
..
sajnálom! tényleg.
és együttérzek, azt hoszem én is jártam már hasonlóan, és nagyon vigyázok, hogy ne ismétklődjön meg...(amennyire az rajtam múlik)
kifutottam az ebédidőből a pályázat beadási napján különböző (postázási s egyéb bonyodalmak miatt) , mire tisztázódott, délután lett, gondoltam megjutalmazom magam - már nem menükkel - a Roccóban..
ilyenkor, meg hétköznap, még be is lehet férni. akadnak üres asztalok
eszem is elmélyülten, mikor is a pincérnő egy szép adag somlóit rak le az asztalomra , elém
s rejtélyesen mosolyog
nem értem, azt hiszem, az étterem ajándéka tán valamilyen rendkivüli alkalomból? , vagy nem is tudom...
de már közli, hogy a szomszéd asztaltól a pár küldte
akiket láttam is, mikor bejöttek, elég különlegesnek tűntek, még spanderoztak is, mindenfélét rendeltek (colát jéggel!, levest is, meg még valamiket nem figyeltem, egyszer ugyan különös módon a nővel sutyorgott a pincérnő, de nem hallottam ki semmit, meg is sértődtem kicsit, tán előlem teszik?
hát igen...pontosan
de nem értem az egészet, hogyhogy? mindenestre köszönöm, nem kérem - mondom
s persze erősködnek
nem szeretem? - dehogynem, éhgyomorra esetleg...de mindig kis adagot eszem, azzal is birkózom, több nem férne belém..
vigyem el, akkor,
nem haza megyek, ( meg rossz is a hűtöm)..
szóval nem és nem...de azért megkérdem, - ami végig bennem motoszkál - hogy
miért...?
s a férfi kiböki, hogy:
mert emlékeztetem az anyukájára
és innen megfordul minden, könnyek gyűlnek a szemembe, s csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom
igazán... őszintén...
és elbizonytalanodom, tán jobb lett volna elfogadni azt a somlóit, az anyukája helyett...nevében... az emlékére...
---
néha nem ártana elfogadni dolgokat, egy somlóit... mert azzal is adhatunk...
néha az ad, aki kap...
ma van a magyarországi holokauszt emléknap
nem volt hangos megemlékezés és mégis lett
ahogy beléptem a könyvtárba, kiderült
a szines fotók mind a Jángori zsidó temetőben készültek
s középen két oldalon kavicsok az emlékjel fotója alatt
és egy művészi alkonyi jángori kép előtt,
a meglepetés fokozatosan ért, előbb csak rémlett , akkor zajlott a megnyitó
de később, láthattam, közelre menve, ez bizony anyám sírjának fotója
csak az idő nyomot hagyott rajta, bevirágozta, mióta nem voltam...
egyszerre fogott el jó és rossz érzés.. felkavaró...
az élet....
j.m.aki a képen háttal látható, előtte d.m. a fotós, hátul képet nézve én, még nem anyámét, de mindjárt..
találó mondatot irt J M: " A fájó emlék sír, de örülni is tud."
örök emlék , anyué is...
VÉGRE
leszakadt a redőnyöm
és lőn világosság
az idő mindent megold
csak időben-e?
(merthogy a sötét órák
már nem világosodnak ki
visszafele)
