pihenek

 

Süt a Nap

Csicseregnek a madarak

Mögöttem muskátlik nyílnak

Pihenek

Szép az élet

A természet...

Bár néha

Egy-egy ember

Megzavarja

Azért őket

Is elviselem...

honismereti jubileum

 a 35. évfordulót ünnepeltük, 

bár természetes csak jogfolytonosan

nem is tudom volt e köztünk őstag... 

én mindenestre csak pár éve csatlakoztam a körhöz

 mert annyitra gazdagok, változatosak a porgramjai

meg néha irok is a Hiradóba...

végül a jogos virág a vezető Pné Zsuzsának:

a sarokban meg a kiállitás

aminek fotóiből bizony örömmel tallózgattam fotókat fotózgatva  (magam is :)

családtörténet, óh

 olyan ez a családfa építkezés, mint egy bonyolult, többszörös végtelen labirintus vagy puzzle

lányom nem érdeklik az ősök (előzményeink)

őt csak a jelen, meg tán a jövő is

s mikor rákérdezek, azt válaszolja, hogy nem az ősök érdeklik, hanem a családtörténetünk jelene azaz: hogy vagyok?

de én ezt (magamat) unom, izgalmasabbak az őseink!

(s remélem unokámat a nagy utódot is érdekelni fogja majd)

GYÖNYÖRŰ GONDOLAT 2020 május 28

 A Sivatagban kaptuk a Tórát

De a Sinai hegy kivirágzott

amikor Isten átadta a Tizparancsolatot!

Akárhogy is volt,

ez egy gyönyörű gondolat.

(Savuot)

VAJÚDÁS 2020 MÁJ 28

 vajúdik az idő

kisüt, elborul

szél fúj

eláll

nem tud megállapodni

semmiben sem

folyton elkomorul

dörög is és eseget

de ez se megy

neki oly jól

se ilyen se olyan

vacak

döntse már el

mit akar

essen vagy

süssön az a Nap!

Gonda nagyapám az arctalálóban

 Gonda nagyapámról láttam egy fotót még Zürichben 1964ben nagybátyámék raktárában, meg nagymamáról is egy fiatal korit, de csak apám meg nagybátyám kisfúkori közös képét kunyeráltam el

nagyapám emlékemben megmaradt, és hasonlitott is a Löwinger nagyapára (lehet hogy csak a magyaros  bajszuk miatt?) mindketten az asszimiláció hivei voltak, még magyarositva is Guttmannról Gondára)

később az Arcanumon megtaláltam a sok cikk közt egy fotót halálhire szomorú alkalmából (63 éves volt csak)

tehát az egy ujságfotó volt róla, amit most felraktam az Adt arckeresőjébe 

és lám, rögtön előjött ez:

s a kép lelőhelye a budapesti ügyvédi kamara 25 éves tablója, amin ő a 34. számű (ideje 1900)

Nagyon örülök neki! 

arckeresés és találás! (Gonda Károly és László)

 érdekes dolog történt, van egy arckereső programja az ADT-nek (aminek még szeptember végéig előfizetője vagyok, ki is használom:)

de ez egész szenzációs, s váratlanul ért

feltöltesz egy képet és egy csomó haonló arcvonású képet mutat a legnagyobb hasonlóságtól kezdve (ami persze lehet a feltöltött képpel azonos személyé is, és ráadásul előfordulási hellyel, szöveggel!)

én kiváncsiságból feltettem apu egyetlen igazi igazolvány képét

s ki is adta a saját másik képét ugyan fiatalabban, a tolnai világlapból, (1931) (eddig még csak a Délibábról tudtam, s rosszabb minőségben)amikor táncdalát dijazták.. (Hallja, maga skót, mért spórol...:)

ezt 89 %-ra mutatták ki

node ekkor jött a meglepetés az 5. oldalon, kijött egy kép az öccséről, a nagybátyámról,Gonda Lászlóról, 87 % hasonlósággal!

A Fényszóró c. lapban jelent meg, 1945 decemberében, a cikk, cime GONDA LÁSZLÓ a táncos, és Királyhegyi Pál irt róla, elragadtatottsággal (érdemes el

olvasni)

(klikkelésre persze nagyitódik!)

f

láthatatlan munkák,,,

 

 

Hegedüs Benjámin Jutas

2023. 05. 17.

A LÁTHATATLAN MUNKÁK MÉLTÓSÁGA

Turi Tímea és Gál Ferenc a Margón

Idén a Margó Fesztivál új helyszínen, a Margit-szigeten a Kristályszíntérben valósult meg. Turi Tímea Egyszerre csak egy beszéljen és Gál Ferenc Ház körüli munkák című kötetének közös bemutatójára május 11-én került sor a rendezvénysorozaton. Az est házigazdája Krusovszky Dénes volt.

Kezdésképp mindkét szerző kötete nyitóversét olvasta fel. Krusovszky kíváncsi volt a szerzők választására, ezért bízta rájuk a döntést, és meglepődött ezen az összecsengésén. Úgy gondolja, már ez alapján is érzékelhető, hogy a két szerző más vonatkozásokban eltérő poétikájának közös vonása a mitológiai motívumok játékba hozása. Az antikvitás és az ószövetségi történetek Gál Ferenc költészetében mindig jelen voltak, azonban ezen motívumok érzése szerint Turi Tímea esetében az utóbbi időben váltak hangsúlyossá. Turi Tímea elmondta, hogy sokáig készülődött ezen témák feldolgozására, hiszen úgy érezte, nagyvadakkal áll szemben. Manapság népszerű kifejezés a transzgenerációs trauma. Olyan traumákról van szó, amelyekről különösen nehéz beszélni, hiszen ahhoz előbb ki kell bogozni, mi a történetekben az egyéni és mi a másokkal közös elem.

Odüsszeusz karaktere Gál Ferencnél hangsúlyos szerepet kap, már a borítónak is ő a központi figurája. A köteten szereplő kép kiválasztását egy váratlan fordulat indokolta. Eredetileg egy labirintust ábrázoló képben gondolkodtak a kiadóval közösen, azonban nem sikerült megszerezni a szerzői jogokat. A kérők lemészárlását ábrázoló kép ironikus jelleget öltött, hiszen a címmel sajátos kölcsönhatásba lép. A moderátor szerint az az érzése lehet az olvasónak, hogy a ház körüli munkák fogalma bekebelez mindent, beleértve a versírást is. Gál egyetért ezzel az értelmezéssel. A kötet megírása során előkép gyanánt újraolvasta Hésziodosz Munkák és napok című művét is, azonban keveset használt fel belőle. A szerző arra is kitért, hogy szándékosan nem adta meg a cikluscímkként funkcionáló idézetek forrását. Korábban is élt már ezzel a gyakorlattal, hiszen nem akarta, hogy az idézetek szerzőinek neve révén bizonyos hagyományokhoz kapcsolják költészetét, például úgy, hogy az utolsó idézet kapcsán arról lenne szó, hogy a távol-keleti prózához való kötődését kívánta kifejezni.

Turi Tímea kötetét is atipikus szerveződés jellemzi. A ciklusok nála minden esetben egy-egy Bevezetés az imádkozásba című verssel kezdődnek. Szerkezeti inspiráció után kutatva elkezdett zsoltároskönyveket forgatni, azonban rá kellett jönnie, esetükben nem lehet szerkesztésről beszélni, hiszen lényegében használati tárgynak tekinthetők. Innen jött az az ötlet, hogy a ciklusokat ne címek, hanem kezdőversek válasszák el. Ezzel azt a hatást szerette volna kelteni, mintha a kötetben lennének is ciklusok meg nem is. Krusovszky szerint a Bevezetés az imádkozásba profán hatást kelt. Turi egyetért, az volt a célja, hogy az ima kapcsán bevonja a pragmatikus dimenziót. Sokat foglalkoztatja, hogy különböző szövegeket miképpen lehet versíráskor felhasználni. Az imák esetében például a formai-tartalmi kötöttség közösségszervező erővel bír. Jól látszik ez a következőként felolvasott versben, amely meglepő módon a lírai én első wellnessezését az őt megelőző wellnessezőkkel köti össze közös szenvedésük révén.

Gál Ferenc következő verse azáltal kapcsolódik az eddig elhangzottakhoz, hogy esetében is szent és a profán keveredését figyelhetjük meg. Gál a vers kapcsán ironikusan megjegyzi, hogy a Pókember egy izgága figura, aki folyamatosan a többi ember problémáinak megoldásán munkálkodik, tőle azonban ez az örökmozgó attitűd erősen távol áll. Krusovszky Gál életművének alakulására tereli a szót. A kötetek hosszabb-rövidebb időintervallumban követték egymást. Az első kötet külsejével a szerző meglehetősen elégedetlen volt, a másodiké jobban sikerült, azonban a harmadiktól kezdve úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az irányítást, maga tervezi meg könyveinek borítóját. A mostanit megelőzően rendre jelölte azt is, hogy az adott kötet hány év anyagát foglalja magában, a Ház körüli munkák esetében eltért ettől a gyakorlattól, azonban itt is nagyjából egy évtized műveinek összegyűjtéséről van szó.

Turi Tímea esetében a kötetek sokkal rövidebb idő elteltével követték egymást.  Az Egyszerre egy beszéljen cím az egyik versből vett idézet, melyben Isten azon problémával néz szembe, hogy az imádkozó emberek párhuzamosan szólnak hozzá, ezért nem érti mit akarnak mondani neki. A jó élet és a magunkkal való rendben levés olyan kérdések a szerző számára, melyekkel sokat foglalkozik. Azért is jó szerinte, hogy ez a két könyv egymás mellé került, mert mindkettő a láthatatlan munkák méltóságával foglalkozik. Felidézi Szép Ernő bon-mot-ját: „Boldog voltam, csak nem vettem észre”. Véleménye szerint ez a legpontosabb megfogalmazás a boldogságról. Gál szerint egy vidéki házban véget nem érő feladatok sora várja az embert, azonban ő nem az az alkat, aki nagyon intenzíven állna neki ezeknek a feladatoknak. Hasonló a helyzet a versírással, melyet asszociatív kilökődések soraként képzel el. Zárásként ígéretet tett arra, ha egy napon megírja, mit gondol a versírásról, valamennyi motívuma meg fogja találni a maga kontextusát.

Fotó: Mariia Kashtanova

nem fellengzős....

 mondja Timi lányom a Magyar Hangban

mikor Szegeden voltam elszaladtam az ujságoshoz, épp 8 előtt két perccel be is értem, hogy megvegyem a Magyar hangot a Budai Hang melléklettel főleg - lányom interjujával...

aztán rájöttem higy a makói sparban is van . hiszen a budai melléklet bele volt rakva a Magyar Hangba igy nem volt igazi cimlap:) (másnap vettem is még egy példányt a sparban-de hol van már az az idő mikor lányom minden publikációját tudtam gyűjteni)

de ma megjelent online is,

s megragadom az alkalmat , hogy bemásoljam

Tíz éve az otthon ülő nő nem volt politikai téma, mostanra az lett. Néha azt érzem, nem én írok feltétlenül közéletibb verseket, csak a közéleti figyelem szempontja megváltozott – mondja az interjúnkban Turi Tímea költő, a Magvető Kiadó főszerkesztője, akinek nemrég jelent meg Egyszerre egy beszéljen című verseskötete. Költészetről, közéletről és Óbudáról kérdeztük.

– Tandori Dezső volt az, akinek a verseit – egy dokumentumfilm kedvéért – felgraffitizték Buda számos pontján. Így tettek pár éve az Utólag belátni című Turi Tímea-verssel is, azt az óbudai Duna-parton fújva fel. Igaz, azóta már nincs meg. Zavarba jövő házasokról írt a versben. Zavarba hozta a graffitis megemlékezés is?

– Nagyon furcsa volt. Én sem magamtól vettem észre, figyelmeztettek rá. Azt hiszem, akkor inkább erősebb volt az öröm, mint a zavar. Most már le van festve, de látni a nyomait. Aki tudja, hogy ott volt egy szöveg, felismeri. Később megtudtam, ki volt, aki felfújta. De védem az inkognitóját. Viszont nagyon tetszett, hogy ez egy házassági évfordulós ajándék volt a férjének. Ennek talán jobban örültem, mint magának a graffiti tényének. Boldog voltam, hogy használati tárgyként kezelték a verset.

– Nem aggasztotta, hogy így olyanok elé is kerülhet, akik rögtön számon kérik: ez vers? Hát még rím sincs benne! Szálinger Balázs egy versével ez is megesett, miután azt Bödőcs Tibor megosztotta a Facebookon.

– Onnantól, hogy megjelenik egy írás, már nem a szerzőé. A nyilvánosság megváltozott szerkezetében pedig egy csomó dolgot, visszhangot, ami korábban magánbeszélgetésben történt, láthat már az ember. Hangulattól függ, ez mikor zavarba ejtő, mikor örömteli. Van viszont rengeteg önismereti csoport online és személyes ülésekkel is. Azt pedig nagyon szeretem, hogy ezeken a helyeken az önismereti munka részeként használják a verseket is.

– Mennyire kell megharcolni a költészet elfogadtatásáért? A Magvetőnél ott az Időmérték-sorozat, abban megjelennek fontos kötetek, de sokan úgy érzik, hogy a költészetet mostohagyerekként kezelik a kiadók, mintha a próza lenne igazán fontos, a líra meg csak a presztízs miatt létezik.

– Bonyolultabb ez. Nem csak presztízs. Nyilván egy kiadó olyan könyveket ad ki, amelyekben hisz. Amiket szeret. Tudok erre válaszolni kiadói emberként, szerkesztőként. Azt hiszem, ezzel a szereppel nagyobb magabiztossággal azonosulok. És tudok válaszolni verset író emberként is. A kettő metszetéből mondom: a kortárs költészet valójában szubkultúra. Szociológiai értelemben az. Persze nagyon magas presztízsű szubkultúra. Az iskolában sokat tanulunk róla, de később kevesen forgatnak kortárs verseskönyveket. Ez nem jelenti, hogy amiket kiadunk, azokban ne hinnénk. Én szerzőként azért vittem a kéziratomat a Prae Kiadóhoz, hogy a korlátozott lehetőségeket, amelyek számunkra a Magvetőnél rendelkezésre állnak, ne a saját könyvemnek tartsam fenn. Inkább lehessen több fiatal pályakezdővel kísérletezni.

– El szokták mondani a klasszikusokról is, hogy annak idején inkább képeztek szubkultúrát. És bár a Nyugat folyóiratról mindenki tanul, de annak idején viszonylag alacsony példányszámú lap volt.

– Pontosan. Valószínűleg ebben van egy csalóka látszat is. A Kádár-korszak mesterségesen magasan tartott példányszámai miatt erről könnyen megfeledkezünk. De az is benne volt a többet olvasós világban, hogy az irodalom jelentette az ablakot a világ azon részére, amelyre másként nem lehetett rálátni. Azt hiszem, az irodalomnak ez a fajta funkciója pont jön vissza. Amikor az ember ír, akár verset, akár mást, aközben nem arra gondol, hányan fogják olvasni. Sokkal inkább arra, hogy a szöveg a szándékai szerint működjön.

– Az utókor kánonképzése mindig csalókának tűnhet. Ha a mostani időkre sok évtized múlva visszatekintenek majd, akkor lehet, nem az agyonolvasott bestsellereket emelik majd ki. Ahogy ma is sokkal többen hallanak például Tóth Árpádról, mint az egykori írófejedelem Herczeg Ferencről.

– Lehet, ezt nem tudjuk valószínűleg megítélni. Mert nem tudjuk, milyen állapotban lesz például az utókor irodalomkutatása. Amikor az ember ír, másmilyen célok vezetik. És nem gondolom, hogy az utókor mindig igazságot szolgáltat, mi is elfogultak vagyunk, amikor a múltról ítélkezünk. Néha elég, ha valami a jelenben tud hatni.

– Ez fontosabb önnek? Megfordul a fejében, hogy vajon olvassák-e majd ötven év múlva az Anna visszafordul című kötetet?

– Nem igazán. Erre is két válaszom van. Szerkesztőként érdekelnek ezek a kérdések. A kiadóban minap pont erről vitatkoztunk valaminek a kapcsán. Félig viccesen elhangzott, mi az örökkévalóságnak dolgozunk-e. Azt gondolom, bizonyos szempontból igen. Még mindig a könyv a legstabilabb hordozó, és nem mondhatjuk, hogy a pillanat művészetét jelentené. Azért is próbálunk strapabíró könyveket gyártani, hogy minél tovább elérhetőek legyenek. Akár mint egy időkapszula. Az örökkévalóság viszont voltaképp nem létezik. Hosszabb-rövidebb időtávok vannak. Ettől még igyekszünk olyan könyveket válogatni, amelyek időtállóak maradnak. Én is, ha meg akarom tudni, hogyan éltek a francia forradalom idején az emberek, nem feltétlenül egy történeti munkát fogok elolvasni. Sokkal inkább a Nyomorultakat. A saját írásaimat illetően viszont bennem sokat kopott az elmúlt években a becsvágy. Inkább szeretnék valami olyat írni, ami segít megfogalmazni másként talán nem megfogható dolgokat.

– Jobban megérti a környezetében élő embereket vagy a szélesebb értelemben vett társadalmat a versírás által? Ír mondjuk a játszótéri anyákról-apákról, és ezáltal közelebb is kerül hozzájuk?

– Valahogy így. A versírás nem fellengzős dolog. Az a mindennapi tapasztalatom, hogy a versek kommunikációs deficitből születnek inkább. Amit Karinthy mond, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, hihetetlenül pontosan leírja sokak helyzetét. Amiről azt gondolom, hogy a köznyelv nem alkalmas rá, vagy egy baráti beszélgetésben nehéz lenne elmondani, azt néha igenis könnyebb irodalmi szövegeken keresztül megfogalmazni. Nekem ez egy elkerülhetetlen kerülőút. Az is lehet, ha ügyesebben kommunikálnék emberekkel, kevesebb verset írnék.

– Nem szoktak emiatt félni barátai vagy családtagjai? Tartani attól, hogy magukra ismernek egy szövegében?

– Nem egy az egyben történnek ezek a dolgok. Az ember gondolkozik a saját és mások életén, közben néha hirtelen meglát bizonyos összefüggéseket. De azért nekem nincsenek nagyon beazonosítható, intimpistáskodásra alkalmas verseim. Érdekes tapasztalatom akadt mindenesetre. A valóságban egy fiam van. Amikor rájöttem, hogy az anyaságról való tapasztalataim le tudnám versben írni, azt gondoltam, nem lesz olyan versem, amelyben a megszólaló anyának egy fia van. Inkább több lánya. Azt hittem, ezzel tökéletesen megvédtem a magánéletemet. Aminek az lett az eredménye, hogy egy időben rendszeresen kérdezték ismerőseim, hogy vannak a lányaim. Mondtam, hogy nekem nincsenek lányaim, de nem hitték el.

– Nem kockáztatta ezzel, hogy kevésbé lesznek személyesek a versei?

– Lehet, de ezt körülbelül úgy gondolom, ahogy Petőfi Sándor mondta a XIX. század költőiről: ha nincsen más szándékod, mint a saját fájdalmad-örömöd eldalolni, akkor a szent fát félre kell tenni. Pusztán a személyes dolgokról versben beszélni szerintem papírpocsékolás. Azok a sztorik érdekelnek, amik közösek tudnak lenni. Valószínűleg ezért is vonzódom annyira a mitikus történetekhez.

– Benne van ezekben a versekben az is, amit közéletként értelmezünk? A fogalom persze nem feltétlenül azt a napi politikát jelenti, amit értünk alatta. Akadnak, akik az éppen közszájon forgó dolgokat is megverselik: fülkeforradalomtól a kordonbontásig.

– Tényleg nagyon változó, mit értünk közélet alatt. Azt szoktam mondani, hogy amikor tíz éve Édes hazám címmel közösen szerkesztettünk Bárány Tiborral közéleti verseket, egészen más szövegek kerültek bele, mint amelyek ma kerülnének. Tíz éve az otthon ülő nő nem volt politikai téma, mostanra az lett. Néha azt érzem, nem én írok feltétlenül közéletibb verseket, csak a közéleti figyelem szempontja megváltozott. A közbeszéd narratív struktúrája, hogy egy publicisztikában hogyan tudunk gondolkodni a minket érintő kérdésekről, gúzsba köt. Muszáj ráállni egyfajta véleményre, nagyon nehéz azon változtatni. A közösségi média is úgy működik, hogy ha egy véleményt mondasz, abba fogod az egyre kevésbé változékony ismerőseidet belepörgetni. Ez engem nagyon frusztrál. Azt érzem, hogy az irodalom, ha ugyanazokat a szavakat is használja, mint a közbeszéd, menekülési útvonal lehet. Tágasabb levegőt biztosíthat. Valószínűleg gondolkozom közéleti kérdésekről, csak nem a közbeszéd eszközeivel szeretném megmutatni.

– Ma már egyre nehezebbnek tűnik a menekülés, nem? A szekértáborok elvárják a betagozódást, aki pedig próbál mérsékeltebben fogalmazni vagy kívül maradni, az is megkapja a magáét. 

– Abszolút. Rettenetesen nehéz helyzet. Én sem látom ebből a kiutat. Azt szeretném remélni, hogy az irodalmi szövegek ezt a helyzetet ki tudják cselezni. Nem gondolom, hogy cenzurális működés lenne ma Magyarországon. Igazából bármit lehet mondani, csak semminek nincsen súlya. És az is kérdés, hogy ez a bármi mennyi emberhez jut el. Azt érzem a saját gondolkodásomon is, hogy nagyon könnyen reaktívvá tudok válni. Vannak a nagy történetek, minden héten két-három szalagcím, és azokhoz képest akarjuk megfejteni a világot. Mindennapos tornagyakorlat, hogyan lehet a gondolkodás függetlenségét megőrizni.

– Nem szokta úgy érezni, hogy inkább nem is szólal már meg valamiről, mert csak újabb parttalan vitákhoz vezetne?

– Persze, megesik. De azt gondolom, az irodalom ezt a kommunikációs deficitet is fel tudja oldani, csak sokkal hosszabb távon működik.

– Azt mondta, nincs cenzúra Magyarországon. Az ilyen törvények, mint amellyel a Meseország mindenkiéhez hasonló kötetek megjelenését akarták nehezíteni, nem befolyásolták ezt?

– Persze, ez rémes, Damoklész kardja természetesen. Nyilván sarkítani akartam. De ha gyakorlatilag nézem, az öncenzúra, a vélt szabályokhoz való igazodás valósabb veszélynek tűnik. Az is egy mindennapi tornagyakorlat, amikor az embernek mérlegelnie kell, mi a valódi veszély, és mikor a pánik az erősebb.

– A könyvkiadás ma milyen problémákkal néz szembe? Az elszálló nyomdaköltségek mennyire jelentenek most is napi problémát?

– A papírárak és energiaárak növekedése nagyon érzékenyen érinti továbbra is a könyvkiadást, a fogyasztói árak megállapítását. De ebben sajnos nem vagyunk egyedül. Nemcsak a könyv lett drágább, hanem szinte minden.

– Egy hatezer forintos könyvet tényleg csak ünnepnapokon vesz meg az ember.

– De ha azt nézzük, hogy mondjuk háromezer forintért ugyanúgy meg lehet venni egy könyvet, mint egy kiló epret, akkor az a háromezer forint már mást jelent. Bizonyos szempontból van egy versenyfutás az olvasók megtartásáért. Nagyon fontos tudatosítani, hogy a könyvvásárlással az olvasó nemcsak a kötetet veszi meg, hanem a könyvpiac életben tartásáért, a szektor autonómiájáért is tesz.

– Temették már a könyvkiadást tíz éve is, féltek a digitalizációtól, az e-book-kiadástól, most épp a mesterséges intelligenciától. Mennyire pesszimista?

– Nem vagyok az. Nagyon sokszor elhangzott már, hogy a Gutenberg-galaxisnak vége van. Közben a harmincéves floppy-lemezt nem biztos, hogy már meg tudjuk nyitni, a kétszáz éves könyvet viszont továbbra is levehetjük a polcról. Persze átalakult a kiadói munka. Eleve a szövegszerkesztés is. Már eleve azzal, hogy nem kézzel dolgozunk a kéziratokon. Nagyon sok fog múlni azon, hogyan kezeljük ezeket az eszközöket. Azt gondolom viszont, hogy a szépirodalmi könyvkiadásra a mesterséges intelligencia a legkevésbé fog hatni. Lehet, hogy a reklámszövegírásra, szakszöveg-fordításra inkább. A szépirodalmi munkát én annyira nem látom pótolhatónak. A nagy világvége-víziókkal szemben bennem nagyon erős a szkepszis.

– Óbudai Duna-falról beszéltünk, ön is Óbudán él. Mennyire érzi másnak ezt a kerületet a többihez képest?

– Nagyon szeretem, idestova lassan tizenöt éve élek Óbudán. Van Nádasdy Ádámnak egy általam nagyon szeretett bonmot-ja: nem ott van az ember otthon, ahol a barátai vannak, hanem ahol az ismerősei. Nekem több barátom is lett Óbudán, de alapvetően itt vannak az ismerőseim. Mert a barát bárhol lehet. De az otthonosság nem a bizalmasságot jelenti. Hanem hogy van egy olyan tér, ahol te mint polgár otthon vagy. És megismer a postás, a zöldséges, a szomszéd. Erre a fajta otthonosságra Óbuda a kisvárosias jellegű térszerkezetével nagyon alkalmas. Szeretem azt is, hogy nagyon erős a saját kulturális identitása, a hagyományaihoz való viszonya. Nem csak a kulturális intézményekre gondolok. De az itt lakókban is érzek egyfajta büszkeséget. Nagyon szeretem nem csak a mutogatható részét, de erős érzelmi kötődésem van a panelekhez is. Az sem ma volt már, de amikor gyesen voltam, akkoriban laktam be igazán az itteni tereket. Érdekes tapasztalat, hogy felnőttként is ki lehet alakítani egy erős viszonyt a körülöttem lévő várossal. Közben régi óbudaiaktól hallom, nekik a felépített panelek mekkora váltást jelentettek. Nekem már az otthonosság részét képezik. Egy kisvárosban, Makón nőttem fel, és nagyon élvezem, hogy Óbudának is van egy kisvárosi jellege, már csak azzal is, hogy egész egyszerűen messzebbre el lehet látni.

– A most megjelenő új kötetét mennyire érzi szokatlannak, esetleges egyenes folytatásnak a korábbiakhoz képest?

– Nekem mindig fontos, hogy legyen valami összekötő kapocs a könyvben. A konceptkötetet sem tartom egy szitokszónak. Ezt most az imádkozás jelentette. Annak a hétköznapi tapasztalatával. Semmiképp sem a fennkölt értelmezéssel.

– Mit jelent ebben az értelemben a hétköznapi tapasztalat? Belső reménykedést, könyörgést?

– Pont ez az, hogy nem. Van ez az elképzelés a közgondolkozásban, hogy valami transzcendentális, szakrális jelentőségű dologról van szó, az Istennel való kapcsolat biztosítójáról. Nekem viszont a mindennapi tapasztalat nem a hittel van kapcsolatban, hanem a vallással. A mi családi életünket a zsidó vallási élet időbeosztása tagolja. A judaizmus valószínűleg nagyon mást gondol erről a témáról, mint a kereszténység. Az imádkozás nem feltétlenül valami szakrálissal kapcsol össze. Hanem a többi emberrel. A zsidó vallásban csomó imát nem lehet egyedül mondani, muszáj közösségben tenni. És nem imádkozhatsz a saját szavaiddal, csak a megfelelő zsoltárokkal. Az ima így szövegszervezési gyakorlat, ami a közösséghez kapcsolódáshoz vezet. Kicsit olyan, mint az autogén tréning. Technika ahhoz, hogy jól legyél.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/20. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg május 19-én.

haláltánc

 Elkapott egy hurrikán

Megpörgetett

Mi van velem?

Faltól falig esek

Halok?

Még élek!

De már megint

A halál próbálkozott

Velem

Milyen

Eszeveszett

Táncos!

lapjaim s napjaim változása

 fiatal éveim

tiszta lapok

telefirkáltak

lettetek

olvashatatlanok

hangok és zene

 zavarnak a hangok

zavar ha beszélnek

zavar az élet?  

csak a zene éltet!

ott minden hang

rendben van....

a 120 éves zsinagógában

 

állok a százhúsz éves 

zsinagóga hátsó sorában

előttem kápráztató fény

mögöttem s bennem

az őseim kik épitették

a löwingerek

meg ki előbb

zsinagóga nélkül is

vezette a hitközséget

54 éven át:

rabbi Zwi  Bak Hirsch...

talmudtudós fia:

Bak Jozef Elieser

hitközségi elnök:

dr Papp Róbert

velük vagyok viselős

és oly erős

forditott matrjoska baba

A GYEREKKOR TITKAI 1919 MÁJ25

 a gyerekkor titkai majdnem mind megoldódtak, maguktól is, kicsit ugyan későn, és nem is mind, mert minden titok nem oldható meg ezen a földön...

aránylag későn tudtam meg a titkokat, és ebben azt hiszem én is hibás voltam, mintha nem is nagyon akartam volna megtudni? nem tudom,,,,úgy tettem, mintha mindent tudnék,pedig dehogy....

és hagytam is magam olykor elterelni

végülis igazam volt, minek sietni

jók azok a titkok, jobb mint a megfejtésük

TESTTÖRTÉNETEK 2019 MÁJUS 24

 Földes Györgyi: Test – szöveg – test. Testreprezentációk és a Másik szépirodalmi alkotásokban. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 326 oldal, 3000 Ft

A kötetből jól körvonalazható Földes szűkebb érdeklődése: a korporális narratológia, annak is főleg azon irányzatai, amelyek a pszichoanalitikus elméletekkel is kapcsolatban vannak, például Peter Brooks vagy a posztstrukturalista feminizmus képvielői, Cixous, Kristeva, Irigaray, de Daniel Punday fenomenológiai ihletésű korporális narratológiája, vagy a testelméletek és a Másik elméleteinek olyan megkerülhetetlen teoretikusai is folyamatosan elő kerülnek, mint Barthes, Foucault, vagy a Deleuze és Guattari szerzőpáros. A valahanyadik nem című második egység főként olyan szerzők és szépirodalmi művek elemzésével foglalkozik, amelyek kevéssé kanonikusak, vagy kanonizációjuk csak az elmúlt évtizedben indult útnak, leginkább a „női írás” (écriture féminine) és a test kapcsolata felől (Lesznai Anna lírája, Galgóczi Erzsébet prózája, de előkerül Rakovszky Zsuzsa VS című műve is stb.). Így ezt a XX. századi magyar nyelvű női irodalmi hagyomány egy részének megmutatására, rehabilitására törekvő kánonrevízióként is olvashatjuk. A kötet a zsidó mint Másik (Spiró György Fogságának Urija „mint értelmiségi, mint római zsidó, mint – enyhén– fogyatékos testű személy az idegen, a Másik tökéletes példája”), 

valamint a másod- és harmadgenerációs holokauszttraumák feminista vetületeivel foglalkozó elemzésekkel zárul (Marianne Hirsch – Turi Tímea, Csobánka Zsuzsa, Clara Royer

https://www.es.hu/.../kesz-orsolya/test-tortenetek.html

Az összes reakció

juniusi fidelio könyvajánlata

 mit olvassunk ?

Vámos Miklós ajánlata

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz Magvető Kiadó Megjelenés: 2022. május 31.

E hónapban is megmondom, mit érdemes elolvasni. A magyarországi kortárs irodalom egy szempontból biztosan kedvező változás időszakát éli: egyre több a nő – sőt fiatal nő – közöttünk, s ők „lopják el” a rivaldafényt. Például Mán-Várhegyi Réka, akinek már a neve is talányos, én kihallom belőle az angol „ember” szót. Előző regénye (Mágneshegy) négy éve elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, a mostaninak a címe körmönfont: Vázlat valami máshoz (Magvető, 2022). Mondanám: inkább valaki máshoz. V. ö.: „Én: ez valaki más.” Állítja Arthur Rimbaud. Mán-Várhegyi Réka regénye pontosan erről szól. (Jelzem, voltaképp a Mágneshegy is.) A traumáról, amit az ember akkor él át, ha sikerül tárgyilagos tekintetet vetnie arra a személyre, aki éppen ő. E szövegben szigorúan egyes szám első személyben, egymástól ilyenekkel (…) elválasztott fejezetekben. ...

és a könyv szerkesztőjének  

kommentárja: 

Valóban talányos könyv a Vázlat valami máshoz. Az önéletrajziság szirénénekét valóban nem egyes szám harmadik személyű elbeszéléssel kerüli el, hanem előremenekül: nem is egy, hanem rögtön négy egyenrangú önéletrajzvázlatot nyújt. Az indulatkezelési problémákkal küzdő tanárnő, a közösségi médiából viccet csináló influenszer vagy az álom és valóság között útját kereső politikusfeleség éppolyan egyenrangú elbeszélői hangja ennek a könyvnek, mint a lockdown alatt a spájzban az írásra időt lopó író(nő)é. Nagyon érdekes, hogy a négy történet egy ponton sem találkozik, mintha mindegyik szereplő magányos lenne, a mű egésze fanyar módon mégis megmutatja: nincsenek egyedül. Talán ezért is hatja át a könyv lapjait a mindent egy kicsit derűsebb színben feltüntető humor.

 Turi Tímea a Magvető főszerkesztője E

Izraeli útibeszámoló

 ezt hirdették a könyvtárba

előzményként volt egy fotókiállitás, meg egy könyvbemutató, most meg ez az útibeszámoló

szomorű apropókként, az előadó volt egyetemista kutató gyermeke hagyatékaként

aki azért járt Izraelben ,mert kutatta a magyar zsidó kivándorlók (aliázók) ottani életét...

a bevezetőben az anya magyarázata nem igen tetszett:

egyszerűen kisebbségi kutatásnak titulálta lánya munkáját, mondván az átlagtól elútóek érdekelték:+ "akár zsidó, akár drogos" (sic!)

az se tetszett, hogy folyton anyagiakról beszélt, hiába akarta kerülni....

meg gyakrlati tanácsokkal leendő utazoknak (jaj de rossz arra gondolni, hogy ez nem én vagyok:)

hallhattuk, hogy ne menjünk szabbatkor, igy sz-szel :( (mert akkor kihalt minden, s tömegközlekedés sincs)

Jerusalem óvárosának térképén meglepett hogy a kotel azaz a nyugati siratófal, ami a zsidóké, hossza elterül, de nem zsidó hanem muszlim területen, csak az eleje van zsidó részen.. de hát Jerusalem valójában négy népé, de persze nincsenek határok....

csak béke lenne!