Turi Tímea kezdeményezésére a könyv leképződött, mint
térkép, aminek legtávolabbi pontja Srí Lanka, majd mint
kronológiai egyenes, ami egészen az 1970-es évekig
nyúlik vissza, de megidézett témái közt a második
világháború is felbukkan. A kötet egy srí lankai
temetőről szóló művel zárul, ami múlt és jelen
összefutásának közös pontja lesz. A verset az ebben
a temetőben látott sírfeliratok ihlették és építik,
rájuk rakódik szövegként mindaz, amit az
emberi érzékenység mögéjük lát, és általuk épít ki.
„A költészet ilyen közös tér, ahol nevetünk magunkon
és gondolkodunk egymásról” – reflektált Purosz
Leonidasz, miközben saját megéléséről beszélt,,
aminek kapcsán ez a vers született.
A kötet első ciklusának (Egyszerű álmok) versei főként
a COVID és a karantén élményéhez kötődnek,
egy beszűkült világról adnak számot, amit a bezártság
határoz meg, ahol már csak a hírek vesznek körül,
nem valós történetek. A ciklus további versei is
ezt a térbeli szűkösséget tematizálják, de egészen
más szemszögből: munkahelyi alkalmazott irodába
zártsága kerül a középpontba, ennek ködösen
értelmével, monotonitásával. A honvágy ezekben
a szövegekben már nem a visszavágyásról,
sokkal inkább az elvágyódásról szólnak.
A honvágy kettős játék. A szerző kifejtette: bár otthon érzi magát Magyarországon, mégsem gondolja alapvetőnek, hogy a honvágy érzése ezt az egyetlen helyet határozza meg számára, ahogy máshova is elvágyhat az ember, úgy otthonra találhat egy egészen másik helyen is.
A kötet origója egy családi mikrodráma, ami párbeszédben áll
a kötet többi szövegével is, és nem függetleníthető a szerző
saját családtörténetétől sem. „Dráma az a műfaj, amiben
nem lehet egy valakinek igaza. Mindenkinek igazat kell
adni, és senkinek nincs igaza” – mondta Turi Tímea,
miközben a műfaji választás miértjét tudakolta.
A szerző megadta ennek a megközelítésnek is a közrejátszó
szerepét, de úgy véli, a versekben is van egy ehhez
hasonló ellentmondás: míg a drámában egy külső
feszültség, addig a versekben egy belső kórus vitája
hangosodik fel. Alapvetően a családjának története
inspirálta a művet, de tőlük elvonatkoztatható,
fikciós műről van szó, amely esetében kihívást
jelentett, merítenie a valóságból, beemelni saját
magát is ebbe a szövegbe úgy, hogy ezzel
párhuzamosan végig el is tartotta magától,
igyekezett kívülről szemlélni az eseményeket.
A drámában bemutatott családi dinamikát a
honvágy mozgatja: a család a görög polgárháború
idején menekült időszakosan Magyarországra,
de aztán az ideiglenesség kezdett megfakulni,
gyerekek születtek és nőttek fel itt, akiknél
a honvágy nem valódi, csupán egy örökölt,
történetekből tanult minta. A drámában van
egy váltás, ahol megtörténik az ezzel való
szembesülés, ráébrednek, hogy itt érzik magukat otthon.
A mű fő kérdése, hogy a valódi haza egy olyan hely lenne-e, ahol nem jártak soha? Ennek a kérdésnek a feszültsége abszurd, de mindeközben mégis szívszorító a rádöbbenés folyamata. „Fontos ráismerés, hogy nem örökíthetjük tovább a traumáinkat, elvágyódásainkat, mert lehet, hogy a mi történetünkben volt egy törés, amivel megküzdhetünk, de miért kellene a következő generációnak visszamennie ehhez?” – tette hozzá a szerző, majd bevallotta, ennek belátásáról apukája tudna igazán jól mesélni, aki végignézte a ’80-as években kibontakozó repatriálási hullámot. „Sokan visszamentek, és nem találták meg azt a vágyott boldogságot.”
Szó esett a fociról, mint tematikus, motivikus csomópontjáról a kötetnek,
ami mind a drámában, mind a versekben teret kap. A drámában
szereplő, focizó kisfiú otthonélménye a sporton, a szurkoláson
keresztül körülhatárolható, a versekben a különböző csapatsportok
közösségépítő és romboló hatásai egyaránt megjelennek. Purosz
Leonidasz nagyon hasonlónak találja azt, ahogyan gyerek vagy
felnőtt kiharcolja helyét egy csapatban, ahhoz ahogyan a
társadalomba illeszkedik be. Egy csapatsport segít megtanulni,
hogyan vállalj különböző szerepeket, mikor lépj előre és
mikor vonulj vissza, szembesít a saját korlátaiddal, képességeiddel
. A sportban és a társadalomban egyaránt az a lényeg, hogy
csapatban dolgozunk egymásért.
Turi Tímea az alanyi vagy tárgyias költészet dilemmája helyett a közösségi
jelzőt használná Purosz Leonidasz verseire, főként az Amivé nőttünk
című ciklus tartalmára, amiben „Mi, akik…” kezdetű címek
sorakoznak, és közösségek kapnak hangot. A szerző kifejtette,
hogy mindig is érdekelte, hogyan határozzuk meg magunkat
csoportként, hogyan mutatható meg egy lírai közösségvállalás.
„Ezekkel akartam játszani, kórusversekkel: ki az a mi, ki az
a ti, és kik akarunk mi lenni. (…) Engem a beszélő érdekel. Ez egy
ilyen dupla játék: a beszélő mindig nyomoz valamilyen igazság után,
mi pedig ezzel párhuzamosan a beszélő után nyomozunk” –
vallotta be a szerző, majd kifejtette, hogy ez a folyamat az,
ami által a saját gondolkodásmódunkról, saját állításainkról is
képet kaphatunk, miközben egy széttartó kettősségben egyszerre
azonosulunk és tartjuk el magunktól a beszélőt.
A beszélgetés ezt követően a talált szövegekkel való munkára
terelődött, a kommentek, Blikk-cikkek, sírfeliratok felhasználásával
való alkotásról, amelyekben egy közösség állításai fogalmazódhatnak
meg, és ennek csupán keretrendszerét teremti meg a költő.
Purosz Leonidasz szemében az újítás szempontjából minden vers
valójában „talált vers”, és egy Facebook-scamhez hasonlóan
a költészet is manipulatív a maga módján, csak ez érzelmi
hatásában mutatkozik ez meg.
A beszélgetés a zárlatban visszakanyarodott a honvágy szó
jelentésének tágasságához, és mint más léthelyzet utáni
vágy kerül középpontba. „Olyan hangok szólalnak meg,
amik nem biztos, hogy a helyükön érzik magukat, és elképzelik,
mi lenne az, ahol lenniük kellene. Ezek hogy találják meg a
kötetegészben a helyüket?” – kérdezte Turi Tímea, mire a szerző
bevallotta, hogy ezek a művek véletlenül találtak teret ebben
a kötetben, kivételesen nem volt erősen körülhatárolt terve a
kötetegészet illetően, egyszerűen az alkotást helyezte
középpontba, és azután kezdett kísérletezni a koncepciókkal,
hogy hogyan tudnak párbeszédbe lépni egymással a
szövegek. Az utolsó percekben még szó esett arról, milyen
értékelési rendszerek szerint tekint Purosz Leonidasz saját,
illetve mások műveire:
„Sok mindent tudok szeretni, sok olyan dolgot is, amit én nem csinálnék. (…) Óhatatlanul van az emberben egy előíró keretrendszer, esztétikai mérce, amiben gondolkodik, az által csinál magának egy ízlésrendszert, és akkor az a legizgalmasabb, ami nem fér bele ebbe a keretrendszerbe”.
Fotók: Hornyák Adrienn / Magvető Kiadó Facebook-oldala
