nem fellengzős....

 mondja Timi lányom a Magyar Hangban

mikor Szegeden voltam elszaladtam az ujságoshoz, épp 8 előtt két perccel be is értem, hogy megvegyem a Magyar hangot a Budai Hang melléklettel főleg - lányom interjujával...

aztán rájöttem higy a makói sparban is van . hiszen a budai melléklet bele volt rakva a Magyar Hangba igy nem volt igazi cimlap:) (másnap vettem is még egy példányt a sparban-de hol van már az az idő mikor lányom minden publikációját tudtam gyűjteni)

de ma megjelent online is,

s megragadom az alkalmat , hogy bemásoljam

Tíz éve az otthon ülő nő nem volt politikai téma, mostanra az lett. Néha azt érzem, nem én írok feltétlenül közéletibb verseket, csak a közéleti figyelem szempontja megváltozott – mondja az interjúnkban Turi Tímea költő, a Magvető Kiadó főszerkesztője, akinek nemrég jelent meg Egyszerre egy beszéljen című verseskötete. Költészetről, közéletről és Óbudáról kérdeztük.

– Tandori Dezső volt az, akinek a verseit – egy dokumentumfilm kedvéért – felgraffitizték Buda számos pontján. Így tettek pár éve az Utólag belátni című Turi Tímea-verssel is, azt az óbudai Duna-parton fújva fel. Igaz, azóta már nincs meg. Zavarba jövő házasokról írt a versben. Zavarba hozta a graffitis megemlékezés is?

– Nagyon furcsa volt. Én sem magamtól vettem észre, figyelmeztettek rá. Azt hiszem, akkor inkább erősebb volt az öröm, mint a zavar. Most már le van festve, de látni a nyomait. Aki tudja, hogy ott volt egy szöveg, felismeri. Később megtudtam, ki volt, aki felfújta. De védem az inkognitóját. Viszont nagyon tetszett, hogy ez egy házassági évfordulós ajándék volt a férjének. Ennek talán jobban örültem, mint magának a graffiti tényének. Boldog voltam, hogy használati tárgyként kezelték a verset.

– Nem aggasztotta, hogy így olyanok elé is kerülhet, akik rögtön számon kérik: ez vers? Hát még rím sincs benne! Szálinger Balázs egy versével ez is megesett, miután azt Bödőcs Tibor megosztotta a Facebookon.

– Onnantól, hogy megjelenik egy írás, már nem a szerzőé. A nyilvánosság megváltozott szerkezetében pedig egy csomó dolgot, visszhangot, ami korábban magánbeszélgetésben történt, láthat már az ember. Hangulattól függ, ez mikor zavarba ejtő, mikor örömteli. Van viszont rengeteg önismereti csoport online és személyes ülésekkel is. Azt pedig nagyon szeretem, hogy ezeken a helyeken az önismereti munka részeként használják a verseket is.

– Mennyire kell megharcolni a költészet elfogadtatásáért? A Magvetőnél ott az Időmérték-sorozat, abban megjelennek fontos kötetek, de sokan úgy érzik, hogy a költészetet mostohagyerekként kezelik a kiadók, mintha a próza lenne igazán fontos, a líra meg csak a presztízs miatt létezik.

– Bonyolultabb ez. Nem csak presztízs. Nyilván egy kiadó olyan könyveket ad ki, amelyekben hisz. Amiket szeret. Tudok erre válaszolni kiadói emberként, szerkesztőként. Azt hiszem, ezzel a szereppel nagyobb magabiztossággal azonosulok. És tudok válaszolni verset író emberként is. A kettő metszetéből mondom: a kortárs költészet valójában szubkultúra. Szociológiai értelemben az. Persze nagyon magas presztízsű szubkultúra. Az iskolában sokat tanulunk róla, de később kevesen forgatnak kortárs verseskönyveket. Ez nem jelenti, hogy amiket kiadunk, azokban ne hinnénk. Én szerzőként azért vittem a kéziratomat a Prae Kiadóhoz, hogy a korlátozott lehetőségeket, amelyek számunkra a Magvetőnél rendelkezésre állnak, ne a saját könyvemnek tartsam fenn. Inkább lehessen több fiatal pályakezdővel kísérletezni.

– El szokták mondani a klasszikusokról is, hogy annak idején inkább képeztek szubkultúrát. És bár a Nyugat folyóiratról mindenki tanul, de annak idején viszonylag alacsony példányszámú lap volt.

– Pontosan. Valószínűleg ebben van egy csalóka látszat is. A Kádár-korszak mesterségesen magasan tartott példányszámai miatt erről könnyen megfeledkezünk. De az is benne volt a többet olvasós világban, hogy az irodalom jelentette az ablakot a világ azon részére, amelyre másként nem lehetett rálátni. Azt hiszem, az irodalomnak ez a fajta funkciója pont jön vissza. Amikor az ember ír, akár verset, akár mást, aközben nem arra gondol, hányan fogják olvasni. Sokkal inkább arra, hogy a szöveg a szándékai szerint működjön.

– Az utókor kánonképzése mindig csalókának tűnhet. Ha a mostani időkre sok évtized múlva visszatekintenek majd, akkor lehet, nem az agyonolvasott bestsellereket emelik majd ki. Ahogy ma is sokkal többen hallanak például Tóth Árpádról, mint az egykori írófejedelem Herczeg Ferencről.

– Lehet, ezt nem tudjuk valószínűleg megítélni. Mert nem tudjuk, milyen állapotban lesz például az utókor irodalomkutatása. Amikor az ember ír, másmilyen célok vezetik. És nem gondolom, hogy az utókor mindig igazságot szolgáltat, mi is elfogultak vagyunk, amikor a múltról ítélkezünk. Néha elég, ha valami a jelenben tud hatni.

– Ez fontosabb önnek? Megfordul a fejében, hogy vajon olvassák-e majd ötven év múlva az Anna visszafordul című kötetet?

– Nem igazán. Erre is két válaszom van. Szerkesztőként érdekelnek ezek a kérdések. A kiadóban minap pont erről vitatkoztunk valaminek a kapcsán. Félig viccesen elhangzott, mi az örökkévalóságnak dolgozunk-e. Azt gondolom, bizonyos szempontból igen. Még mindig a könyv a legstabilabb hordozó, és nem mondhatjuk, hogy a pillanat művészetét jelentené. Azért is próbálunk strapabíró könyveket gyártani, hogy minél tovább elérhetőek legyenek. Akár mint egy időkapszula. Az örökkévalóság viszont voltaképp nem létezik. Hosszabb-rövidebb időtávok vannak. Ettől még igyekszünk olyan könyveket válogatni, amelyek időtállóak maradnak. Én is, ha meg akarom tudni, hogyan éltek a francia forradalom idején az emberek, nem feltétlenül egy történeti munkát fogok elolvasni. Sokkal inkább a Nyomorultakat. A saját írásaimat illetően viszont bennem sokat kopott az elmúlt években a becsvágy. Inkább szeretnék valami olyat írni, ami segít megfogalmazni másként talán nem megfogható dolgokat.

– Jobban megérti a környezetében élő embereket vagy a szélesebb értelemben vett társadalmat a versírás által? Ír mondjuk a játszótéri anyákról-apákról, és ezáltal közelebb is kerül hozzájuk?

– Valahogy így. A versírás nem fellengzős dolog. Az a mindennapi tapasztalatom, hogy a versek kommunikációs deficitből születnek inkább. Amit Karinthy mond, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, hihetetlenül pontosan leírja sokak helyzetét. Amiről azt gondolom, hogy a köznyelv nem alkalmas rá, vagy egy baráti beszélgetésben nehéz lenne elmondani, azt néha igenis könnyebb irodalmi szövegeken keresztül megfogalmazni. Nekem ez egy elkerülhetetlen kerülőút. Az is lehet, ha ügyesebben kommunikálnék emberekkel, kevesebb verset írnék.

– Nem szoktak emiatt félni barátai vagy családtagjai? Tartani attól, hogy magukra ismernek egy szövegében?

– Nem egy az egyben történnek ezek a dolgok. Az ember gondolkozik a saját és mások életén, közben néha hirtelen meglát bizonyos összefüggéseket. De azért nekem nincsenek nagyon beazonosítható, intimpistáskodásra alkalmas verseim. Érdekes tapasztalatom akadt mindenesetre. A valóságban egy fiam van. Amikor rájöttem, hogy az anyaságról való tapasztalataim le tudnám versben írni, azt gondoltam, nem lesz olyan versem, amelyben a megszólaló anyának egy fia van. Inkább több lánya. Azt hittem, ezzel tökéletesen megvédtem a magánéletemet. Aminek az lett az eredménye, hogy egy időben rendszeresen kérdezték ismerőseim, hogy vannak a lányaim. Mondtam, hogy nekem nincsenek lányaim, de nem hitték el.

– Nem kockáztatta ezzel, hogy kevésbé lesznek személyesek a versei?

– Lehet, de ezt körülbelül úgy gondolom, ahogy Petőfi Sándor mondta a XIX. század költőiről: ha nincsen más szándékod, mint a saját fájdalmad-örömöd eldalolni, akkor a szent fát félre kell tenni. Pusztán a személyes dolgokról versben beszélni szerintem papírpocsékolás. Azok a sztorik érdekelnek, amik közösek tudnak lenni. Valószínűleg ezért is vonzódom annyira a mitikus történetekhez.

– Benne van ezekben a versekben az is, amit közéletként értelmezünk? A fogalom persze nem feltétlenül azt a napi politikát jelenti, amit értünk alatta. Akadnak, akik az éppen közszájon forgó dolgokat is megverselik: fülkeforradalomtól a kordonbontásig.

– Tényleg nagyon változó, mit értünk közélet alatt. Azt szoktam mondani, hogy amikor tíz éve Édes hazám címmel közösen szerkesztettünk Bárány Tiborral közéleti verseket, egészen más szövegek kerültek bele, mint amelyek ma kerülnének. Tíz éve az otthon ülő nő nem volt politikai téma, mostanra az lett. Néha azt érzem, nem én írok feltétlenül közéletibb verseket, csak a közéleti figyelem szempontja megváltozott. A közbeszéd narratív struktúrája, hogy egy publicisztikában hogyan tudunk gondolkodni a minket érintő kérdésekről, gúzsba köt. Muszáj ráállni egyfajta véleményre, nagyon nehéz azon változtatni. A közösségi média is úgy működik, hogy ha egy véleményt mondasz, abba fogod az egyre kevésbé változékony ismerőseidet belepörgetni. Ez engem nagyon frusztrál. Azt érzem, hogy az irodalom, ha ugyanazokat a szavakat is használja, mint a közbeszéd, menekülési útvonal lehet. Tágasabb levegőt biztosíthat. Valószínűleg gondolkozom közéleti kérdésekről, csak nem a közbeszéd eszközeivel szeretném megmutatni.

– Ma már egyre nehezebbnek tűnik a menekülés, nem? A szekértáborok elvárják a betagozódást, aki pedig próbál mérsékeltebben fogalmazni vagy kívül maradni, az is megkapja a magáét. 

– Abszolút. Rettenetesen nehéz helyzet. Én sem látom ebből a kiutat. Azt szeretném remélni, hogy az irodalmi szövegek ezt a helyzetet ki tudják cselezni. Nem gondolom, hogy cenzurális működés lenne ma Magyarországon. Igazából bármit lehet mondani, csak semminek nincsen súlya. És az is kérdés, hogy ez a bármi mennyi emberhez jut el. Azt érzem a saját gondolkodásomon is, hogy nagyon könnyen reaktívvá tudok válni. Vannak a nagy történetek, minden héten két-három szalagcím, és azokhoz képest akarjuk megfejteni a világot. Mindennapos tornagyakorlat, hogyan lehet a gondolkodás függetlenségét megőrizni.

– Nem szokta úgy érezni, hogy inkább nem is szólal már meg valamiről, mert csak újabb parttalan vitákhoz vezetne?

– Persze, megesik. De azt gondolom, az irodalom ezt a kommunikációs deficitet is fel tudja oldani, csak sokkal hosszabb távon működik.

– Azt mondta, nincs cenzúra Magyarországon. Az ilyen törvények, mint amellyel a Meseország mindenkiéhez hasonló kötetek megjelenését akarták nehezíteni, nem befolyásolták ezt?

– Persze, ez rémes, Damoklész kardja természetesen. Nyilván sarkítani akartam. De ha gyakorlatilag nézem, az öncenzúra, a vélt szabályokhoz való igazodás valósabb veszélynek tűnik. Az is egy mindennapi tornagyakorlat, amikor az embernek mérlegelnie kell, mi a valódi veszély, és mikor a pánik az erősebb.

– A könyvkiadás ma milyen problémákkal néz szembe? Az elszálló nyomdaköltségek mennyire jelentenek most is napi problémát?

– A papírárak és energiaárak növekedése nagyon érzékenyen érinti továbbra is a könyvkiadást, a fogyasztói árak megállapítását. De ebben sajnos nem vagyunk egyedül. Nemcsak a könyv lett drágább, hanem szinte minden.

– Egy hatezer forintos könyvet tényleg csak ünnepnapokon vesz meg az ember.

– De ha azt nézzük, hogy mondjuk háromezer forintért ugyanúgy meg lehet venni egy könyvet, mint egy kiló epret, akkor az a háromezer forint már mást jelent. Bizonyos szempontból van egy versenyfutás az olvasók megtartásáért. Nagyon fontos tudatosítani, hogy a könyvvásárlással az olvasó nemcsak a kötetet veszi meg, hanem a könyvpiac életben tartásáért, a szektor autonómiájáért is tesz.

– Temették már a könyvkiadást tíz éve is, féltek a digitalizációtól, az e-book-kiadástól, most épp a mesterséges intelligenciától. Mennyire pesszimista?

– Nem vagyok az. Nagyon sokszor elhangzott már, hogy a Gutenberg-galaxisnak vége van. Közben a harmincéves floppy-lemezt nem biztos, hogy már meg tudjuk nyitni, a kétszáz éves könyvet viszont továbbra is levehetjük a polcról. Persze átalakult a kiadói munka. Eleve a szövegszerkesztés is. Már eleve azzal, hogy nem kézzel dolgozunk a kéziratokon. Nagyon sok fog múlni azon, hogyan kezeljük ezeket az eszközöket. Azt gondolom viszont, hogy a szépirodalmi könyvkiadásra a mesterséges intelligencia a legkevésbé fog hatni. Lehet, hogy a reklámszövegírásra, szakszöveg-fordításra inkább. A szépirodalmi munkát én annyira nem látom pótolhatónak. A nagy világvége-víziókkal szemben bennem nagyon erős a szkepszis.

– Óbudai Duna-falról beszéltünk, ön is Óbudán él. Mennyire érzi másnak ezt a kerületet a többihez képest?

– Nagyon szeretem, idestova lassan tizenöt éve élek Óbudán. Van Nádasdy Ádámnak egy általam nagyon szeretett bonmot-ja: nem ott van az ember otthon, ahol a barátai vannak, hanem ahol az ismerősei. Nekem több barátom is lett Óbudán, de alapvetően itt vannak az ismerőseim. Mert a barát bárhol lehet. De az otthonosság nem a bizalmasságot jelenti. Hanem hogy van egy olyan tér, ahol te mint polgár otthon vagy. És megismer a postás, a zöldséges, a szomszéd. Erre a fajta otthonosságra Óbuda a kisvárosias jellegű térszerkezetével nagyon alkalmas. Szeretem azt is, hogy nagyon erős a saját kulturális identitása, a hagyományaihoz való viszonya. Nem csak a kulturális intézményekre gondolok. De az itt lakókban is érzek egyfajta büszkeséget. Nagyon szeretem nem csak a mutogatható részét, de erős érzelmi kötődésem van a panelekhez is. Az sem ma volt már, de amikor gyesen voltam, akkoriban laktam be igazán az itteni tereket. Érdekes tapasztalat, hogy felnőttként is ki lehet alakítani egy erős viszonyt a körülöttem lévő várossal. Közben régi óbudaiaktól hallom, nekik a felépített panelek mekkora váltást jelentettek. Nekem már az otthonosság részét képezik. Egy kisvárosban, Makón nőttem fel, és nagyon élvezem, hogy Óbudának is van egy kisvárosi jellege, már csak azzal is, hogy egész egyszerűen messzebbre el lehet látni.

– A most megjelenő új kötetét mennyire érzi szokatlannak, esetleges egyenes folytatásnak a korábbiakhoz képest?

– Nekem mindig fontos, hogy legyen valami összekötő kapocs a könyvben. A konceptkötetet sem tartom egy szitokszónak. Ezt most az imádkozás jelentette. Annak a hétköznapi tapasztalatával. Semmiképp sem a fennkölt értelmezéssel.

– Mit jelent ebben az értelemben a hétköznapi tapasztalat? Belső reménykedést, könyörgést?

– Pont ez az, hogy nem. Van ez az elképzelés a közgondolkozásban, hogy valami transzcendentális, szakrális jelentőségű dologról van szó, az Istennel való kapcsolat biztosítójáról. Nekem viszont a mindennapi tapasztalat nem a hittel van kapcsolatban, hanem a vallással. A mi családi életünket a zsidó vallási élet időbeosztása tagolja. A judaizmus valószínűleg nagyon mást gondol erről a témáról, mint a kereszténység. Az imádkozás nem feltétlenül valami szakrálissal kapcsol össze. Hanem a többi emberrel. A zsidó vallásban csomó imát nem lehet egyedül mondani, muszáj közösségben tenni. És nem imádkozhatsz a saját szavaiddal, csak a megfelelő zsoltárokkal. Az ima így szövegszervezési gyakorlat, ami a közösséghez kapcsolódáshoz vezet. Kicsit olyan, mint az autogén tréning. Technika ahhoz, hogy jól legyél.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/20. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg május 19-én.