lányom ma - ha egy egyetemről szóló tájékoztató előadás erejéig is, egy órácskára - de visszament a gimnáziumba, ahova járt, ahova jártam - (és letanítottam az életem), ahova az apja járt, ahova a nagyanyja, az én anyukám...
izgult előtte
csodálkoztam, de aztán eszembejutott, hogy én is , de mennyire!, mikor visszajöttem a régi tanáraim közé, gyakorlótanítani, majd véglegesítve, diploma után, kollégának...
feszélyezett a szituáció; a tegezésre áttérés, a köszönés... sokáig.. minden...
sokszor gondolkodtam már azon, mi tartott itt; szeretem a külső körülményekre fogni, így kényelmesebb és felmentő - pedig lehet, hogy eleve is csak kényelmi szempontok vezéreltek?
a gyávaság, a lustaság, a félénkség, a kockáztatni nem merés (hiszen -akkor még vágyaim fővárosában - lett is volna -igaz csak -egyelőre félévi szerződéssel - álláslehetőségem , méghozzá szinházszerelmemmel is összefüggő, és még perspektívikus is. )
anyukámat nem akartam egyedül hagyni, de hát hogy nem próbáltam olyan körülményeket teremteni, hogy őt is magammal vihettem volna?
bár lehet, hogy ő se jött volna, szívesen - bizonyos kor után még nehezebb mozdulni, élethelyet változtatni
most is, fel-felmerül bennem a csak 30 km-nyivel arrébbra költözés gondolata, de máris érzem a kötést , ide, ahol majd az egész életemet leéltem eddig...
Mi húz ide.... vissza, mindig ?
Tudod-e,
milyen
öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged
és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához
tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek,
vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt
sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a
hazám. (?)
aliz2. ::
2008. jan. 29. 18:49 :: 2
komment ::
Címkék: , elmelkedes, emlekezes, JOZSEF, mult, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése