2015. október 31., szombat

ROSSZTANULÓK

nem tudom, miért, de újabban nem tudok szabadulni attól a gondolatomtól, (rögeszmémtől?), hogy csupa (egykori) rossztanuló az, aki az ország sorsát irányítja. Lehet, hogy tanári foglalkozási ártalom ez... de szinte látom őket rossztanulókként. (makacs, haszontalan, önfejű -talán nem is rosszul -, hanem egyenesen nemtanuló diákoknak) - 
nem tudok szabadulni ettől az érzésemtől: "vezetőink" olyan rossz tanulók (múlt idő nélkül), akik nem hajlandók tanulni - most sem. Senkitől. És semmiből. Főleg a történelemből nem. De ilyen szempontból lehetséges, hogy az ország valamennyi lakosa "rossztanuló"...(?)


(2010. OKTÓBER 31.)

párhuzamos sorsok

PÁRHUZAMOS SORSOK
elolvastam Leipniker(Lantos) Péter könyvét , amit eredetileg angolul irt Paralell line (Párhuzamos vonalak), és pár évre rá, most magyarra fordítva is kiadták: Sínek és sorsok címen.
ugyanabban a városban (Makón) születtünk, Péter pár évvel korábban, mint én, így őt 5 évesen, engem másfél évesen deportáltak, őt Bergen-Belsenbe, engem Theresienstadtba, és amikor eljutottam a könyvében a szabadulás első óráinak leírásában ehhez a részhez (a 154. oldalon):
"...felfedeztünk egy közeli patakot, és ahogy tudtunk, megmosakodtunk a jéghideg vizben. Sok évvel később jöttem rá, amikor felszabadulásunk napjának eseményeit felidéztük, hogy ez a mosakodás több volt, mint a mocsok eltüntetésének sikertelen kisérlete: jelképes cselekedet volt, hogy megtisztuljunk az elmúlt hónapok gonoszságától. Kisérlet arra, hogy lemossuk magunkról Bergen-Belsent, Bécsújhelyt, Strasshofot, a szegedi és makói gettót. Hogy megtisztitsuk magunkat mások bűneitől."
...elakadt a lélegzetem; nagyon ismerősnek tűntek ezek a szavak, s amit felidéztek, mert hogy a saját emlékeimet, és a saját szavaimat... (... "egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerben) megjelent az Esztertáskában , majd 2007-ben, Sós kávé c. antológiában :
"Útban hazafelé, egy tóban megfürödtünk. Erre a képre tisztán emlékszem. Szinte idilli volt. Még a táj is. Vagy főleg az? S a fürdés – mint valami megtisztulás… Lemosni azt a sok mocskot… Persze kívülről. De ha az embert fogva s bűnösnek tartják, egy idő után ártatlanul is azt élheti meg, mintha tényleg bűnös lenne! Gondolom. Anyu tiszta mosolyára határozottan emlékszem. S egyfajta önfeledtségre. Meg egy igazi csokoládédarabra, amit egy ugyancsak mosolygó fiatal orosz katonától kaptam."
... később is találtam párhuzamokat (még a csokoládéval kapcsolatban is, csak amott egy amerikai katona volt az ajándékozó, és fontosabb, nagyobb dolgokban is...), hiszen ugyanaz a történelem hatalmasodott mögöttünk, vagy mondhatnám telepedett ránk...
...a legnagyobb különbség viszont a sorsunkban az, hogy Péter később elhagyta az országot, London lett az otthona
én meg itt maradtam...

(2009. okt. 31.)

2015. október 30., péntek

lassuló, csökkentett üzemmódban

Nem igazság!
Hogy minél értékesebb lenne számunkra az idő, mert egyre kevesebb lehet belőle, annál gyorsabban telik. Hogy reggel után rögtön este van. Hogy nyár után egyből tél. Hogy még az évek is mintha átugornák egymást. 
Hogy minél lassabb vagyok annál gyorsabban fut ki alólam az idő... és észre se veszem...
hogy minden helyváltoztatás nehézkesebben megy, hogy egyre nagyobb előkészületeket igényel... minden változás...
hogy...
hogy leragadok mindig mindenben. beleragadok...
azt hiszem el lehet fáradni... az életbe
azaz ahogy elfárad az ember, egyre több idő kell a regenerálódáshoz is... ami már sose lehet tökéletes, mindig van valami (energia)veszteség---
avagy"az energia nem vész el csak átalakul"? valóban?
hova? mivé?
no, holnapra új erőre kapok! (avagy a régit visszaszerzem:)
------
vajon az unokámnak mennyire tűnik hosszúnak egy napja...?
az energiáját pedig ossza jól be! jósok jusson-maradjon neki belőle, idős korára is....

(2012. okt. 25.)

2015. október 28., szerda

őszi nap

Egy gondolat repül
A száraz levelek fáradt szárnyain.
Aztán lehanyatlik.
Földre hulltak vágyaim.

Az emberek furcsán komolyak,
Egyik sem tudja , mi  a bánatom,
Azt hiszik a régi érzés fojtogat:
Ősz, elmúlás, fájdalom.

Csak én tudom egymagam, hogy mi fáj,
Csak én tudom, hogy széttép a magány,
Mely ősszel, nyáron, minden évszakon
A nyomomban jár…

De most, ezen a szótlan őszi napon
Mellém szegődött egy eltévedt sugár.

 Szeged, 1963. október 12.



A fotót ma délután exponáltam... a verset  47 éve irtam, 20 évesen, az egyetemi kollégiumban, afféle -hábetlerizmus" elleni(?)- költői versenyként.(a Rozsdatemetőt akkoriban olvastuk, vitattuk).. egykori szoba- ill."költő(?)társam" szokta olvasni a blogomat , vajon ő hogy emlékszik arra a régi őszi napra, pontosabban estére, amikor 20 évesen ... miért is voltunk annyira szomorúak(?)... (ő - ha jól emlékszem? "szürke pulóverbe csomagolva vitte a lelkét..."(?) AZ ő verse mindenesetre jobban tetszett nekem , mint a magamé... De azért vitathatatlanul Rilke több mint 100 éves eredetije viszi a pálmát..., akár egy fohász. Jaj, de szép - akár az ősz - :

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja

(1902)
...
úgy látszik, mások is úgy gondolják...http://oszinap.blogspot.com/


(2010. okt.)

2015. október 27., kedd

az öregség meglepetései

ez az öregség nem hagy unatkozni
mindig új dolgokkal lep meg

ma arra ébredtem
hogy milyen jót is aludtam
(igaz, a padlómon, álmomban
egy hatalmas rés tátongott
mi alatt egerek sejlettek -
de a valóságban padlószőnyeges
a mostani lakás tele könyvekkel
miket csak akkor veszek fel
ha fájó derekam engedi)
de ma reggelre
a bal kézfejem
min olyan jót alhattam
elnehezedett
és elgyengült
egyszerre
azt hittem elmúlik
de még este felé se
engedett biztosan
kézbevenni ezt-azt
kiejt mindent
oly ügyetlen
s úgy fájdogál

jó, hogy már
nem hegedülök rég
mert akkor most
emiatt nem tudnék
úgysem

a jobb lábam meg
úgy roskadozik
mint aki részeg
szerencse hogy
focista se vagyok
s már nem is leszek

node ép ember
azért még
szeretnék
lenni
valameddig


2015. okt. 25.

2015. október 26., hétfő

a király is ember, az elnök is ..de mik a nők?!

Most láttam a tévében A király látogatását ugyanarról a (dadogós) György királyról , akiről a szenzációs A király beszéde is szólt (bár ott inkább a beszédtanár volt főszereplő), itt meg tán inkább Roosevelt elnök, mint menet közben kiderült, a kerekesszékes, rossz lábú legendás és közkedvelt elnök. De egy barátnője(?) ,szeretője(?) narrativájában. (aki egyszer erre rá is kérdezett, egy mellőzés után, de hát mi vagyok én... )Mégse ő a főszereplő. Ebben a világban a nők statiszták. Még az elnök felesége is, aki látszólag mindennek és mindenkinek  (királyoknak, királynőknek is) fittyet hányó önálló (talán pökhendi?) személyiség. Végül is a többi nő is az, de mintha csak azért lennének, hogy ki-ki a maga külön adottságaival  maguk is kiszolgálják uraik kényét-kedvét. Hát van ilyen. Volt is és maradt is. De a fő mondanivaló mégis csak az volt inkább, hogy "embernek lenni jó", ha esendőnek is bizonyos szempontból; akár dadogós királynak, akár nyomorék elnöknek ha elsősorban emberek maradnak... és még tán asszonynak is  az lenni... körülöttük. Sőt még filmnézőnek is. Mert jó igazi embereket látni, akik esendőségükkel együtt tiszteletreméltóak. (mégha ezt olykor titokban is kell tartaniuk) Már csak azért is mert egy-egy népet (amerikait, angolt) és jó ügyeket, képviselnek, s igy közvetve a "nőik" is.



(meg közben anyának, nagymamának is milyen jó lenni!   mert a film nézése közben hivott lányom, miután már elaltatta (máris uralkodó hajlamú s mindenki által (joggal!) imádott és körberajongott) fiacskáját, aki kiosztotta a szerepeket maga köré rendezve apját annak  anyját, és kiderülvén , hogy anyjának/lányomnak épp nem jutott szerep, s mikor ő szomorkásan  rákérdezett, hogy hát  akkor ő micsinájjon...  csak annyit mondott neki, hogy "anya, te csak szerkessz!" (hm)

(én meg - erre ma utasitott telefonon: mama, te küzdd le az oroszlánt!:) - 


2015. október 25., vasárnap

provizórium

provizorium



hogy vagyok? kelek-fekszek


















(közelit az az idő

amikor majd csak fekszek)




2015. október 24., szombat

rózsás úton


rózsás úton

mindig újranyíló rózsák
ünnepi sorfala közt
vezet hétköznapi utam

belső kertem rózsái
végleg elhervadtak


de ez a rózsás út
minden rózsájával

megállít

mindig





2015. október 23., péntek

rendszervált/oz/tat/ás?

erről volt szó az u.n. kerekasztal beszélgetésen a déli órákban itt Makón, a Korona dísztermében. Az "asztal" ugyan nem kerek volt...makói egykori képviselőt, első polgármestert  két szélen közrefogott 2 nem makói: Rákay Philip, (akinek mondataitól és attitűdjétől párszor már égnek állt volna a hajam, ha nem lenne túl hosszú és lefogott) és régi jeles diákom Marjanucz  "Laci", akit most én figyeltem tanítványként a hátsó padsorok egyikéből,  (hiszen a szegedi egyetemen a magyar történelmi tanszéket vezeti, és igazán tekintélyes ember lett, nem csak külsőre, a nyurga, de már gimiben is figyelemreméltóan intelligens és okos fiúból),de nem is hozott szégyent rám (igaz, én irodalomból okitottam, csak), ő magyarázta el rögtön az elején, hogy
a sok toldalékos szóvariációból feltétlen a rendszerváltoztatás mellett voksol, mert az aktív és benne van a szándék, és akarat, ami munkált az emberekben... "hogy akartuk, végrehajtottuk, megtörtént"  R-nek viszont mintha  az lett volna  a főmondandója, illetve arra futott ki minden (kirohanása), hogy 1989-ben nem is volt rendszerváltás ..(vagy bárminek nevezhette), csak most, nem rég, 2010-től....
Első polgármesterünk (Dr Sánta  Sándor  )







viszont leggyakrabban az "én" névmást használta, mintha  - legalább is városunkban -  ő egymaga csinálta volna meg az egész rendszerváltást...

ezt a megközelítést már a tegnapi plakátkiállítás megnyitásán  is elkezdte - most  is utalt az  "énplakátom"-ra

Az akkori országgyűlési képviselőnk (Dr Mihály Zoltán  MDF)  tárgyilagosabban utalt rá, hogy olyan nagyok voltak az elvárások, a rendszerváltással szemben, hogy  igy eleve programozva volt a csalódás az irreális reményekben. Befutott aztán Lázár is, (a mostani képviselő) csendben leült középtájt egy székre..
Végül a  rendszerváltó politikusok illetve sokuk esetében már csak hozzátartozóik plaketteket kaptak az új polgármestertől... és csináltak egy közös fotót a beszélgetés részvevőivel is...

A közönség kérdéseire nem volt lehetőség... (lehet, hogy nem is éltek/éltünk volna vele, ha lett is volna. De az még zavaróbb volt, hogy a moderátor egymástól elszigetelt kérdéseket tett fel az asztalnál ülőknek, kinek-kinek mást, és ott se alakult ki beszélgetés nemhogy vita, az kár. Talán akkor nem maradt volna meg az a végkicsengés, ami , se nem felemásság., s az elképedésem,
 hogy  tényleg a nagyhatalmak meg az SzDSZ lett volna oka a kudarcnak ?! , ahogy R. F. bizonygatta (összefüggésben is azzal, h szerinte 2010re halasztódott az "igazi" váltás ....

De minthogy a cim  "volt egyszer egy rendszerváltás"...
most elgondokodtat,  az ott hallottak után különösképp, hogy akkor most mikor is volt? meg hány volt? nem 89-ben , hanem csak 2010-ben?  vagy kétszer is volt vagy uram bocsá' ,netán egyszer se?!

(hiszen olyan nagy,  progressziv előrelépéseket én nemigen látok, sokszor és sok területen inkább hátra felé, retrográd igazodást a múlt ( a rendszerváltás előtti időnél még régibb múlt ) levitézlett jelenségeihez, túlhaladott eszméihez....

Mindenesetre ma, 2015. október 23-án így emlékeztünk ... Mire is?!,,,, (most már végképp elvesztettem a fonalat... a történelem gubancos fonalát...)

fullasztó film

az Eldorádó c filmet teljes  egészében még csak ma láttam (eddig csak részleteket), most , 56 előestjén diszelőadásnak szánták , egy rendszerváltó plakátokat bemutató kiállitásmegnyitó után... a plakátok 89-esek, a film 56-tal zárul, 45-től... Már minden múlt, mindenképp. A főhős kisfiú  (pontosabban a főhős nagyapa unokája) egy-két évvel fiatalabb nálam, nem sokat érthet a világából (vagy mégis? hiszen önéletrajzi a film, és az iró-rendező Bereményi magáról mintázhatta a figurát, és feltűnően realisztikusan és sokat mutat meg az akkori időkből... A korból, zsúfolt képekben, intenzitásban, de leginkább - a már-már elviselhetetlenségig fokozódó hangulatában...egyszer hangosan fel is jajdultam (még az elején, a- mikor a háborúból visszatért fiatal férfit köszöntik, a szinpadról a zongorakisérőnő, ő fásultan csak annyit mond, hogy szüleit elgázositották, kér egy dalt, szomorút, szülőkről szólót,-micsoda arccal hallgatja végig, elönti közben a veriték,  és mire a női páros elénekli, előveszi a pisztolyát ... és már nem tudják megakadályozni öngyilkosságát... A dallal búcsúzott. .Amikor meg a kisfiút torokgyikkal, diftériával viszik a kórházba... beugrott ez a szó nem egészen véletlenül tehát: fullasztó...volt ez az egész film (diftéria korokozó nélkül is) igen fullasztó. Nem is értem, hogy nem fulladtunk bele mindabba amit átéltünk, korokról korokra... (igen, jól ismeri Bereményi, amiben élt(ünk), (bár ez valójában egy egyedinek tűnő családtörténet, de mégis benne a kor valamennyiünk kora)...  a   későbbieket meg a Cseh Tamásnak irt dalokban is milyen remekül mutatta meg).

és a fullasztó érzést a filmen kivül és túl is megtalálom, most is, 

pedig milyen jó is  (lenne) szabadon levegőt venni...






2015. október 22., csütörtök

nagyanyai hagyományaink

"csak nehogy orrod törd!" - nyugtatgatott lányom a szülése körüli napokban látván leplezni nemtudó izgalmamat s emlékeztetve anyukám - az ő nagyanyja valóságos orrtörésére-, ami akkor történt, amikor a születés hirére beviharzott a kórházba, s  mint utóbb kiderült, a -szédülései miatt rég tiltás alatt álló biciklin, s arról leesve... Tényleg orrát törte, bent is marasztalták pár napra a fül-orr-gégészeten, ami pont a szülészet fölött volt, igy aztán- nagy örömére- bekötött orral, de napjában többször is láthatta drága unokáját...
 Én végig császkáltam, izgultam a szülészeti osztály folyosóján, mig nem mosolyogva kiszólt a kedves doktornő, hogy megvan az unoka, hinni se akartam, hogy máris s a miénk? - kérdeztem... De úgy tűnt, mindenfajta orrtörés ill. baleset nélkül meg is uszom a nagymamává levés izgalmait, bár napjában többször is bejártam a kórházba, kilómétereket téve, metrón, mozgólépcsőn, villamoson, héven, buszon stb... aztán, két napja, az 5. napon csak sikerült beverni a homlokom, egy éles kredencajtóba, s másnap reggel azt tapasztalni, hogy vérzett az orrom(!), ma meg mintha a látásomra húzódna az az érzékeny duzzanat, ami nem akar múlni a szemem fölött... elmentem hát ügyeletre, megröntgenezték, de rendben  van minden... borogatom, meg szedem a rutascorbint, (aszpirin felfüggesztve) mindenesetre a kórházi ügyelet helyszine elémhozta azt az udvart, ahol megláttam, mikor hazafelé mentünk újszülött lányunkkal, a bűnjelet: a biciklit, meg magát a szülészeti osztályt is láthattam... ahol 28 éve született a lányom...,, anyám imádott unokája, akinek most született fia, az én unokám,
kikért összetörjük magunkat - úgy tűnik......

eszembe jutottak az analóg emlékek, főleg, hogy anyu mennyire örült az unokájának, hogy sugárzott a mosolya , ha csak ránézett....

ime, az ő első közös képük a hazatérésünk napja körül, a kiságy rácsai  két oldalán:
















(2012. október 23.)


létösszegzés

várható volt, hogy miután annyira közelkerültek hozzám újra a versek (vagy én közel hozzájuk, de mindegy is), hogy előbb-utóbb én is elkövetek egyet (vagy többet is majd?) ---úgy látszik ez az alapszabály, hogy fiatalon, meg hajlottabb korukban újra (gyakran prózai munkásság után) művelik a lírát a költők-írók, általában - nem "igazi" írók esetében is- érvényes... Életünk menetének s reflektálásának igénye, üteme szinte azonos....
az Acapellában elővettem egy tollat és jobb híján egy bevételi pénztárbizonylatot, a legutóbbi mobiltelefonbefizetésemről, annak az üres hátlapjára firkantottam a már egy ideje bennem motoszkáló benyomásaimat, életem e mostani, eddigiektől - úgy tűnik - elkülöníthető szakaszától, ami épp abban különül el, hogy mintegy visszaidézi az elmúltakat is, valamiféle szintézisbe kezdve összerántani:
MINT EGY FINÁLÉ
mint egy finálé
jönnek vissza a régiek
a tanítványok, barátok,
osztálytársak, játszótársak
és a holtak is
s mind mosolyognak
Mintha visszafele pörögne a film
Mintha Karinthy filmje
Mindjárt felsírok újszülöttként
Jaj, miért is jöttem
oly keservesen
annyira nem akaródzva
erre a kutyavilágra
Mintha tudtam volna...
Pedig annyira szép is
lehetne.
Lehetett volna!
....
csak az a baj, hogy erre a fináléra nincs már "vissza"... (meg hát ki is tapsolná vissza?)
majd a gyerekeink emlékezhetnek ránk, ahogy telnek az ő éveik is, s majd az ő gyerekeik...
de csak hány generációig vajon, visszafelé?
----- jut eszembe egy 20 évesen irt versem, ahol éppen hogy azt írom, hogy "finálé nincsen"... bár más értelemben, éppenhogy nem annyira az egyéni élet szempontjából tekintve a "létet", ott tényleg nincs finálé... csak szüntelen színváltozás - ... taps viszont van, de ugyan kinek a kezében? , brrr.... hiába, 20 éves korom pesszimizmusát nem tudom (bár nem is akarom)túllépni, bár lehet, hogy csak átmeneti volt, mert "dekadens hangulatban" volt a főcíme ennek meg még néhány másik -haláltól félő, életféltő - irománynak:
(ÉLET?)
Örökkétartó előadás
A szereplők változnak letűnnek
A Halál tapsol - Finálé nincsen
Csupán szüntelen színváltozás
(1963)
---
2011. okt. 22.

2015. október 21., szerda

mennyit ér egy kalap

sokszor eszembe jut az egyetemi ötödévemből (ez egyben gyakorlótanári év volt)
a szakvezető tanárom (szegedi gyakorló ált iskolában, magyar nyelv és irodalomból) egy alkalommal félrehívott, s bizalmasan közölte, hogy gondolja, biztos jól jönne nekem egy kis ösztöndíjpótlás, vállaljam el korrepetálásra az egyik kislányt, helyesírásból, mert igen-igen gyenge... 
elvállaltam. (akkoriban - később is sokáig - nem tudtam nemet mondani, bár korrepetálást , külön órákat később nem vállaltam, legfeljebb szívességből, barátian - lehet , hogy e korai visszás élmény miatt is?)
nos, a kislány édeasanyja kalapkészitő volt. Én mindig szerettem volna egy kalapot. (addig még sose volt.) Volt viszont egy angol királykék gyapjú szövetkabátom, nagybátyám feleségétől kaptam, hoztam magammal a nyári nyugati nyaralásból, s arra gondoltam, ahhoz jól nézne ki egy ugyanolyan kék s piros kockás felfelé perdülő karimájú kalap. Megbeszéltük az anyukával a lakás mellett található kalaposműhelyében. Mire befejeződtek a helyesírási órák, elkészült a kalap is. Az óradijam beszoroztuk a megtartott órák számával, és az összeg kiszámolása után kiderült, a kalap többet ért, mint az én többheti korrepetálásom.Kifizettem hát szó nélkül a különbözetet!
És én ebben semmi kivetnivalót nem találtam.
Miért? Ma ki keres jobban? Egy tanár vagy egy kalapos?


siratófal örömünnepen

-Ne tessék olyan közelmenni! -szól rám a múzeumőr a szegedi Móra Múzeumban, a pár napja megnyitott Csontváry kiállitás félhomályában.
na, mégis milyen közel mehetek? fél métert kegyesen megenged...
Persze ez is jóval közelebb van, mint Jerusalem - a valóságban...
A másik terem közepén puffok is vannak , leülök hát, pont a Siratófal elé,
és sirok ... mondhatnám - a poén kedvéért. De nem! Legfeljebb csak szomorú vagyok (már egy jóideje) de most nem is annyira, Csontváry élénk, meleg, csupatürkisz , meg égkék szinei se engedik...
Különben is örömünnep lenne... a Tóra örömünnepe. Jerusalemben bizonyára ilyen zsúfoltság van a Siratófal előtt is, (lányomék is ott éppen) ,meg a zsinagógákban, de én reggel hiába jöttem be, mazkirra, már zárt ajtók "fogadtak"... megint nem jött össze a minjen.(az imádkozáshoz kellő 10 férfi) Sőt , hiába vártam meg az esti istentiszteletet, akkor se, és igy elmaradt a Tóra ünneplése, a körmenet, a vidámság...
na majd "jövőre..., Jerusalemben". (?)... (ahogy mondani szokták)
de addig is Csontváry festménye.....

.(2011 okt. 21.)

nem mentem azóta se Jerusalembe... a béke városába, ami most különösképp nem az , sajnos

2015. október 20., kedd

szeretetdeficit


Nem is az
hogy nem 
szerettek -

nem hagytam,
hogy szeressenek!
azt hiszem

S tán csak azért nem,
mert magamat nem
szerettem-
sosem

Pedig
de mennyire!-
mindig, másokat
én, hülye

Vagy lehet,
hogy jobb is
szeretni
mint
szeretve 
lenni?!


2015. október 19., hétfő

a múlt doktorbácsijai

valamelyik nap régi makói képeket keresve - bukkantam egy a makói közegészségügy történetét feldolgozó tanulmányra, és ott a régi orvosok fotóira... ezek a képek az én egykori orvosaim is felsorakoztatták - valamivel fiatalabbnak, mint ahogy én ismertem őket, "doktorbácsikként", de eszembe juttatta Kosztolányi szegény kisgyermekének panaszai közül a doktor bácsijáról szólót.(mostanság meg meglehetne írni a (szegény kisfelnőtt vagy kisöreg) panasz(ai)t, az u.n. közegészségügy irányába...

hol vannak ezek a régi orvosok? akikről ilyen verset lehetett irni:

A doktor bácsi.
Áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
szemébe nézek és csöppet se félek.
Borzongva érzem biztos újjait,
ha kis, sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
hideg kezén arany gyűrűsorok.
Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,
keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull a paplanomra
nagynéha egy halvány, szelíd virág.
Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
párnáimon oly egyedül sirok.
Ő az egészség és a bizonyosság,
titkok tudója és csupa titok.
Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
prémét szelíden prémezi homály.
De elmegy innen és itthágy magamra,
színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...
Ilyenkor látom otthon s páholyában,
amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül,
rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
míg ájuló álomba lengve árván,
kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
ködös habok közt ringatóztam.

Tóth Aladár doktorbácsi az orrmanduláimat vizsgálgatta, a képen is látható orvosi műszerrel a homlokán -u.i. nyitott szájjal aludtam, volt egy kis orrhangom, meg reggelente fájdogáló torkom, igy aztán anyukám időnként elvitt hozzá, javasolta, nem túl erőszakosan, inkább szelíden, hogy vetessük ki az orrmandulámat, de anyu sajnált, féltett ettől, így aztán megmaradtak az orrmanduláim.
(nem úgy , mint lányom esetében, akinek kivetettük, 4 éves korában, és utána újra visszanőttek.)
(súlyos emlék, hogy mikor meglátogattuk anyukámat a kórházban, lányom -örömmel -újságolta neki, hogy ő is jön be, a jövő héten, orrmandulakivétel miatt, és igy majd együtt lesznek bent,.. nagyanyja mindig mosolygott, amikor meglátta, de most lehervadt arcáról a mosoly, s mire bementünk az orrmandulakivétel miatt, ő már nem volt... a kórházban...)
ma az orvosi rendelő előtt áll a Tóth Aladár mellszobra áll

Szilágyi Géza "bácsi" volt a körzeti orvosunk - . (és egyben az anyósának a barátnője az én nagynénikém, igy voltunk náluk civilben is, egyszer egy válságos helyzetben, anyukám miatt, emlékszem arra a végtelen empátiára s segitőkészségre, amit tanusított, akkor is)
Tapintatos, visszafogott, jólelkű emberként emlékszem rá. Csak bizalommal lehetett irányába még egy olyan szégyellős kislány is , amilyen én voltam.
akkoriban halt meg, amikor anyukám, tán egy nappal később, én erről nem tudtam, de megálmodtam... (aztán később az anyakönyvben láttam, hogy egy lapra, egymás alá került a bejegyzésük)

Bogdán Jóska bácsi" volt a fogorvosom (itt ő se bácsi, én már őszen ismertem, de nagyon fiatalos, erős emberként, férfias is volt mindig (egy nálam fiatalabb lányt vett feleségül később, másodjára) mindig mosolygott, sőt viccelődött is... az érzéstelenítőre azt kérdezte meg mindig, hogy vanília- vagy csokoládé("fagyi)t parancsolok-e ...(persze volt úgy, hogy hiába is érzéstelenített, injekcióval is, mert nem hatott, borzasztó kínok árán tudta csak s darabokban kiszedni fájós, már megdagadt fogam, amit olyan oroszlánorditással kisértem, hogy kilépve a váróterembe, ottani egyik tanárom csak vigasztalni tudott, hogy "nem baj, kislányom..." (törődtem is 
vele... de aztán elmúlt a fájás, és nem maradt egy szilánk se az inyemben...)

Szabó György - ő szemorvos volt, elismert, nagytekintélyű professzor! pár méterre a házunktól laktak. Anyukámék gyerekkori játszótársa volt. A szememmel nem volt baj, talán egyszer jártunk a magánrendelőjében, anyunak lehetett valami szemproblémája? vagy nekem is valami bagatell? -nem is emlékszem, csak arra, hogy kedves volt - a hatalmas tekintélye ellenére is, sőt.)(meg is figyeltem, minél inkább lehetne valaki büszke valós érdemeire, annál kevésbé az) 
(egyébként az unokája fogorvos lett, jó, lányom egyszer hozzá vittem, nagyapja volt eleve a garancia)



Diósszilágyi Sámuelt - akiről elnevezték a kórházat, orvosként  s közvetlenül nem ismertem, de kislányként láttam gyakran az utcán, bottal, hosszú cipőiben, cvikkerrel, messzire néző tekintetével, jellegzetes , komoly járásával, hozzátartozott a város "látványához" a maga különleges egyediségével...
nem is csak orvos volt, irt is, pl. Hollóssy Kornéliáról monográfiát.

(Mint ahogy Szilágyi Géza festett - tudtam meg később)




Batka István , jóval később lett körzeti orvosunk, mint ezen a képen látható...már idős bácsiként...
mostanában gyakran emlegethetik, a Maros gyógyiszap elismertetéséért, felhasználásáért komoly harcot folytatott..., ami talán kezd beérni a fürdő újjáépítésével?

Azóta szobra is van a megvalósult álomfürdő (Hagymatikum)gyógyrészlege közelében




a kedves Sonkodi házaspár is hozzátartozott a város képéhez...
igy mosolygósan...
anyu Sonkodiné doktornőhöz járt a reumájával.. s tőlük vettük az első (feles) hegedűmet, mert az ő fiúk - sajnálatukra (-nem akart tanulni hegedülni,
fiaikból is jó orvosok lettek (Szegeden egyetemi tanárokként)(unokájuk pedig az a Sonkodi Rita akinek képeit csodálom, (és csodáltatom időnként itt a blogom lapjain is)
Jó szivvel gondolok rájuk.... Makó egykori orvosaira... Hiányoznak...

 (2011. október 18)

majdnemélet

majdnem sikerült minden
majdnem boldog lettem
majdnem… minden
mindig majdnem...

majdnem éltem

nagy kár
hogy csak
majdnem


2015. október 19.

Danilo Kis nyomában


Danilo Kis magyar zsidó apa, montenegroi anya fia, aki szerbül írta nagyszerű irodalmi műveit, s Párisban halt meg, 19 éve, október 15-én, épp azon a napon, amikor elkezdődtek a határokon átívelő kultúrnapok Szegeden illetve Szabadkán, utóbbin már annak aki rendelkezik útlevéllel, mert hiába van itt a szomszédban, hiába beszélnek ott is magyarul (talán még ízesebben is), mégis csak még mindig más ország... (és még csak nem is EU tag) Pedig Danilo Kis élete és életműve (ami majdnem ugyanaz, hiszen egész lényével, az életével ír) többek közt épp ezt a behatároltságot cáfolja. 

Tegnap az önéletrajzi jellegű műveiből készitett filmet a Fövenyórát láthattuk, a Belvárosi Moziban, ma meg egy több órás kisesszé felolvasást élvezhettünk a Grand Caféban. 


Én a buszon olvastam el az első és utolsó fejezetet a Fövenyórából - tovább is mentem, mint kellett volna, annyira belefeledkeztem... (megint egy újabb tartozás az elolvasandók sorában!) 

A film a maga puritán, fekete-fehér képeivel, szűkszavú, lényegretörő drámaiságával egy másik közegben de nagyszerűen vissza tudta adni az író világát; apa-, sors- és útkeresését, különböző idősíkokban; az érzékeny kisfiú és a felnőtt író nézőpontjából. 

A filmben nem hangzott el, de mégis - az egészben -benne volt az a mondat, amit a Fövenyóra utolsó mondataként, az üldözött - s később Auschwitzban elpusztított- apa utolsó levele zárómondataként olvastam: "Jobb az üldözöttek, mint az üldözők közt lenni". 

Az esszéfelolvasások más-más szemszögből, de ugyanazt a kikerülhetetlen hatást sugallták. Egy jelentékeny íróét és emberét, aki fontos dolgokat mond nekünk is, akinek nem véletlenül volt a poetikája is po-etika! Aki egy mai fiatal (szabadkai születésű, Szegeden tanuló)költő életébe pl. olyan fordulatot tud hozni, ami alapján elmesélheti nekünk, esszéjében, hogy hogyan lett nem-nacionalista.

2011. október 18.

2015. október 18., vasárnap

fáj

hol itt hol ott fáj
hol így hol úgy

aztán mikor alábbhagy

vagy netán nem is már

mert megfeledkeztél róla

és cserébe ő is rólad

hinni se akarod

mintha hiányozna

s ő jön is vissza

mint egy rossz szerető

és kiszámithatatlanul

szeszélyes és öntörvényű

mint egy csintalan gyerek

mennyi idő?

túl sokat érek rá, ahhoz képest, mennyi időm van hátra...


ezt a mondatot "elloptam",  KERTÉSZ  PÉTERTŐL, AKI "ÚJSÁGIRÓ ÉS TEMETŐGONDNOK"  Szentendrén,  (saját meghatározása szerint) és blogger, aki újabban, betegsége (stroke?) óta, egy ujjal pötyögteti - tán még remekebb - blogbejegyzéseit, mindig fején találva a szöget...

és talán még frappánsabban, mert csak azt pötyögi, amit muszáj


és milyen tömören ezt is, amin én is annyit rágódok egy ideje, sokkal szószártyárabb módon, hogy nekem ne mondja senki, hogy a nyugdijas ráér (már volt is emiatt purpallém postai, értelmetlen, maratoni időrabló sorbaállás közepette, mert hogy igenis nem ér rá, mert neki már éppenhogy kevesebb ideje van, ahhoz, hogy elvégezze, amit még akarna --- úgyse tudja! - ez az igazi kapuzárási pánik, mert hogy ezen a kapun túl valószínű már nem pótolhatjuk be, amit a kapu előtt elmulasztottunk (ellazsáltunk, eltékozoltunk, ellötyögtünk stb...), olyan ez az idő, mint egy záróra előtti, csak éppen nem tudjuk pontosan a zárás idejét, de tudjuk , hogy egyre közelebb van. és jóval közelebb , mint egy nemnyugdijas fiatalnak - emberi számitás szerint... különösképp, ha az egészség, a testi állapot romlása-hanyatlása figyelmeztet erre... és mégis "ráérünk", mert lassabbak vagyunk, mert minél inkább  akarnánk felgyorsulni, annál kevésbé tudunk, mert már ez egy másik időszámitás, gyorsabban telik az időnk (micsoda igazságtalanság is ez! hiszen gyerekkorunkban milyen végeláthatatlannak tűnt... ugyanaz az időszakasz, egy óra, egy nyár.. egy év... egyáltalán az ifjúság s hova repült? mert visszanézve már az se tűnik hosszúnak, az egész életünk nem... csak egy röpke ... sóhajtás... - vagy lehet, hogy épp az alatt kellett volna jobban rászokni arra, hogy ne érjünk rá, lehet, hogy jobban ki kellett volna használni, míg lehetett, míg volt idő...

(2011. október 18)