2014. április 30., szerda

boldogtalan boldogság

(vagy boldog boldogtalanság?)
ha nem én lennék
hanem valaki más
tán még boldog is
ugyanazokért
irigyelhetném magam
ami keserit

(,..no, lehet, hogy nem lehet mindent haikukba (ha kettőbe is, kényszeriteni)
szóval az jutott eszembe, - ez az ambivalens  kettősség - hogy ha nem én lennék én, hanem más lennék (jobb természű, könnyedebb,  nem ilyen összetett, mindenben aggódnivalót is meglátó, pesszmista?),
akkor semmi se lenne akadálya annak, (nem lennék én magam az akadálya annak), hogy akár boldog is, bár ezt a szót eleve fenntartással kezelem (kezeltem mindig is), illetve sose a jelenre vonatkoztattam,vagy csak múló pillanataira
arra gondoltam, hogy ha csak a külső tényeket nézném, körülöttem, és valaki más lennék, még akár irigyelhetném is magam..dehát én még csak irigy se vagyok!)
igy viszont... emiatt is boldogtalan...:)

2014. április 28., hétfő

öregdiáktalálkozó után

Beszámolókat várnának tőlem, a tegnapi érettségi találkozónkról...
A rövid és lakonikus haikun túl , úgy érzem nem tudok többet irni, mert nem lehet...
(jut eszembe Wittgenstein is, aki szerint amiről nem beszélhetünk, arról hallgatni kell)
De azért valamit megpróbálok még elmondani, mert fontos, és ha nem is KÖZ érdekű, de 70 fölötti öregekre érvényes...

Bár  valamennyien egy ilyen találkozón nagyjáből egyidősek vagyunk, naptárilag... némi eltérés van, habitusban, gondolkodásmódban, külsőben is... de most nem is ez a lényeg...

Az öregedés (tulajdonképpen egy idő után )természetes életfolyamat, senkit se  kerül el. Csak azt, aki nem éri meg... S közülünk már  tizenegyen..! a 44-ből.
Ki lesz a következő?  bukott ki  egy (gyerek)orvos osztálytásnőm száján..
Ki tudja...de minden találkozón kevesebben vagyunk.

Van, aki eleve azért nem jön el, mert nem birja elviselni, hogy "megöregedett". (dehát épp azért is kellene, hogy lássa, nincs egyedül."...Ez a sorsunk

Persze könyebb lehet mindezt elviselni, nekünk, akiknek vannak utódaink, de illúzióink erre a korra már nincsenek...

Tudjuk, sejtjük, érezzük (immár kész a leltár), hogy halálodra (sőt már előbb, öregségedre is) végső soron magad maradsz... (mégha akármilyen rendesek is a leszármazottaid)

Ezt látom mindenkin, van aki mondja is... Talán akiknek van Baucisuk, vagy Philemonjuk, látják csak , hogy egymásba legalább még kapaszkodhatnak, de az se zökkenő- és feszültségmentes ...)




Miért is láttam a mulatozást a vacsora után egy pillanatra haláltáncnak és hamisnak a dáridózós éneklést?- hát ezért. A hanyatlás hamis és disszonáns, de elkerülhetetlen, akár akarjuk leplezni, elnyomni, akár nem... s nem lehet örökké szilveszterezni ...

Azért én is elénekeltem, és énekeltettem volna mindenkivel (de sokan nem nagyon ismerték, már(?)
régi kedvenc dalom:

"Lovamat kötöttem piros almafához
Magamat kötöttem gyönge violámhoz
Lovamat eloldom, mikor a Nap fölkel
De tőled violám, csak a halál old el..."

de már nem irnék szinpadi  forgatókönyvet , és nem  adatnám elő a diákszinpadosaimmal,mint annak idején , ifjú tanár s rendező koromban - olyan cimmel és tartalommal, ami felesel e dal utolsó sorával...
"...még a halál se..." . (Már jóval előbb is--- Oldunk... )




és eszembe jutott még valami (általánositható):

Mindannyian hősök vagyunk
Átevickéltünk életünk szakadékain
Eddig


haikuban:

                átevickéltünk
                éltünk szakadékain
                mind hősök vagyunk 
               

vagy inkább igy, 3. személyben:

öregdiáktalálkozó
átevickéltek
éltük szakadékain
mind hősök - eddig

(nem véletlenül kezdtem haikukat irni, és személytelenebbül személyes lenni, ez is egy "oldás" )


2014. április 27., vasárnap

2014. április 21., hétfő

redukció

Már nem jár fodrászhoz
pedig valaha mindig
tökéletes frizurája volt
valóságos hajreklám

Kozmetikushoz még úgyse
pedig ráncai behálózzák
kiszikkadt, aszott bőrét
mi bársonysima volt valaha

Nem jár strandra se
pedig egykor vele nyilt
a koranyári szezon
s naponta átuszta a folyót

Csak naponta egyszer
indul el otthonról
az is nehezére esik
de otthon maradni is

Minden terhére van
Cipelni nem tud
se nehéz táskát
se nehezedő önmagát

Régi barátokat hanyagol
újak nem érdeklik
túloldalról integetőt
már meg se lát

Rég nem ábrándozik
csak emlékezik
a múltba visszajár
meghalt rokonokhoz

Hol itt, hol ott fáj neki
de nem megy orvoshoz
nem bizik bennük
kuruzslókban sem

Már nem is meditál
nincs türelme hozzá
bár egész maradék élete
egyetlen meditáció

Ágyba és magába
süpped meg az
eltűnő időbe

Nem nagytakarit
redőnyt nem javittat
sötétben botorkál

Nem veszi fel
ha leejt valamit
dereka nem engedi

Nem szalad
csak csoszog

Nem perel
csak legyint

Nem néz tükörbe

Nem alszik eleget

Nem eszik jól

Mindent elhalaszt
elhanyagol
legfőképp
önmagát

Mindenről leszokik
lassan az életről is...

Rázza már föl valaki!

(De csak óvatosan!
Mert ritkuló csontja
beletörhet.)

2014. április 20., vasárnap

a mandulafa és a termése

elültették az iskola udvarán a mandulafát a holokauszt 70. fordulóján, az újjászületés jelképeként, emlékezve azokra a diákokra, akiknek emléktáblát avattunk az aulában előtte, s akik még csak felnőttek se lehettek, nem lehetett családjuk...

már kifelé mentem az udvarról, amikor megállitott valaki (régi kollega, akinek a (ritka vezetknevével a 70 év előtti gettóba vitelünk előtt felvett,  zsidó leltáron találkoztam...valószinű az apjától ered az aláirás, persze ezt még sohase közöltem vele.)...Mondja nekem, a fára mutatva, hogy két fát kellett volna ültetni... Nem értem, miért? Hát mert igy nem fog termést hozni...

Biológiai ismerteim hiányosak a fák szaporodását illetően (meg tán egyéb irányban is)

de engem változatlanul az aggaszt, hogy ezeknek az elpusztitott gyerekeknek nem lehetett "termése" . pedig a természet rendje az lett volna! S már unokáik lehetnének, ha valami embertelen "rend" nem rendelkezik erről másképp...

A mandulafa meg csak virágozzon !


2014. április 18., péntek

a 70 éve iskolapadból elhurcoltak és elpusztitottak emlékére...

 "túlélte a holokausztot 2 évesen
  most már csak a 70. évfordulót kéne"...
                                                                                      

ez a fanyar gondolat villant belém a napokban, még az április 16-i emléktábla felavatása és koszorúzása előtt, úgyhogy ezzel felvértezve és önerősitve indultam a gimnáziumba, egykori alma materembe (ahol nem csak tanultam de tanitottam is...fél életem ott töltve) , hogy az alulában a József Attila dombormű mellett, és hatalmas kamerasor mögött végighallgassam illetve nézzem (már amit a kamerák magukon túli látványnak meghagytak) az ünnepséget... Volt némi személyes szerepvállalásom is, pár sort tőlem olvasott fel egy nagyon szimpatikus 9-es lány (a makói holokauszt emlékkönyv előszavából rászletet),




és a Kecskeméti Ármin egyesület elnöke kérésére én is mellé álltam a koszorúzáskor...



Közben sokminden átsuhant bennem

főleg az, hogy ahogy távolodunk az "eseményektől" egyre életidegenebbé válik és talán hiteltelenebbé is az egész... és főleg, hogy szegény ártatlan gyerekek... pár évvel voltak idősebbek nálam, én "megúsztam", ők és hányan...nem

ahogy nézem az elkészült fotókat, s látom a mellettem álló másik, még idősebb  "túlélő" arckifejezését, ami szinte ugyanolyan... (hiába fogtam a szemembe világitó vakura...) nagyon-nagyon kényelmetlen, kellemetlen, de főleg kifejezhetetlen érzés... (őt is igy vihették el egy általános iskolából, a napokban épp mellém ült egy öreg néni egy főtéri padon, az egykori osztálytársa, és felidézte, hogy amikor jöttek a zsidó gyerekekért, és elvitték őket, sirt az egész osztály a padra borulva, nem értve, miért..., mikor  ők is ugyanolyan gyerekek voltak, s nem csináltak semmi rosszat...)

külön "örültem", hogy az én szavaim után , aminek végén az ismert idézet hangzott el: "ne kérdezd kiért szól a harang, érted szól"... a fuvola szó is úgy tűnt, hogy értük , értünk, valamennyiünkért...(mikor már a szavak semmibe hullnak")

a táblára került nevek, a gimnázium padjaiból elhurcolt diákoké.... már csak nevek és a tanáré is Dr Fried Ármin... bár minden újságcikkben az államtitkár beszéde nyomán szerepel , hogy gyerekmentő tanárok emlékére IS helyezték el a táblát.. én ilyenről (Makón legalább is) nem tudok.... remélem, máshol volt, itt a tanár/orovos Fried Ármin is tehetetlen  áldozat..




Elhiszem, hogy jobb kicsengése (lenne) a borzalmakra emlékezés közepette is, hogy jelentős volt az embermentők száma (és nem is lehet ezt számonkérni), de ne hazudjuk oda azt, ami nem volt! bár már az is valami, ha nem tagadjuk, ami volt(?!) ( el is hangzott, - az államtitkár szájából -, ami még mindig nem elég általánosan beismert -, hogy magyarok voltak az áldozatok is de az elkövetők is)

két filmet láttam előtte, a napokban a közszolgálati tévén : a Schindler listáját és a Nicky családját. Mindkettő megható és katartikus módon valóban zsidómentőkről szólt, akik több száz zsidó embert (Nicky csak gyerekeket) mentett... Igazán jó ezzel mindenkori példát mutatni emberségből. embertelen időkben is...

és az is jó, hogy az iskolaudvaron elültetett mandulafa (az újjászületés jelképe)és a fa alá szúrt aranyló táblán a szintén áldozat Radnóti szavai figyelmeztethetik az iskolaudaron a diákokat:

 "...éld e rossz világot, s tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen"

"A jövőért a múlt emlékére."



2014. április 13., vasárnap

költészetnapi ez-az

11-re a Hagymaházba készülök. A Medália dijátadásra, de 11-kor lenne a műsorújság szerint is lányomnak a Tilos rádióban jelenése...sőt itt is kellene lennie, Makón, hiszen a Medália dijazás szakmai kuratóriumának tagja, de mióta anya, jogosan  és érhetően háttérbe szorulnak az anyaságán kivüli egyéb teendők. Különösképp ha az utazással is járnának...Mindennek ideje van... de azért van egy fórum, ahol együtt elfért anyaság és költészet is, a Könyvesblog költészetnapi rovatába gyerekével együtt tették be. és első, még gyerekkori, "...gyereknek lenni..."c. könyvével...


(alatta villáminterjú és 3 új vers is -ill. az ÉS-ben ill. Kalligram folyóiratban mostanában megjelentek. Érdemes elolvasni!)

A Medália dijas Szöcs Petra verseit is kedvelem. Épp azt olvastam, mielőtt elindultam az ünnepségre(egy keserűt, anyjáról) amit a dijátadás alkalmával is felolvasott.

Volt még meglepetés a szinpadon, a polgármester igazán megrázóan, nagyon "belülről" mondta el kivülről József Attila Kész a leltár-ját (a diáktömegre tekintettel, helyesen, az utolsó sorokat el is hagyva) - egyfajta költészetnapon is túlmutató üzenetként..."Magamban biztam elejitől fogva..." épp a napokban gondoltam rá, hogy ezt muszáj, a magunkban bizás nélkül semmi másban, senki másban se bizhatunk. Istenben sem... És ez nem csak önigazolás. Inkább figyelmeztető biztatás... És ezen is múlik, hogy milyen lesz a leltár... végül... (József Attila mindig segit... kár , hogy magának nem tudhatott...)

Este a Múzeumban folyóiratunk, a Marosvidék bemutatója. Mint egyik szerző voltam jelen, s meghiva. A holokauszt emlékévről is volt egy fejezet, abba kértek fel engem is...meg a Kecskeméti Ármin Egyesületünk elnökét, Urbancsok Zsoltot, és lányom egyik irását (illetve egy kiállitásnyitó beszédét is betették)...Először szó lett volna, hogy olvassam fel valamelyik "versem", de végül is az elnökünk idézett... jobb is igy. Azt hiszem -különösen erről a témáról - egy hang se jött volna ki a számon közönség előtt... Megirni könnyebb... Megirni viszont muszáj... De nem vagyok se iró, se költő... se szinész. És távol áll tőlem minden "szereplés" - hát még amatőrködés.  Már. Sorra utasitgatom vissza a felkéréseket. Igen. Mindennek ideje van. Volt.(?)

Az viszont különös, hogy mintha a költészet ideje újra eljött volna számomra. Szeretek verseket olvasni megint. És muszáj leirni is egy pár olyasmit... belőlem is. Magam is meglepődtem, mikor ilyesféle formában botlottak vagy szakadtak ki belőlem a szavak. Szinte maguktól. Úgy látszik, nem csak gyerekversek vannak (azaz gyerekek által irtak), hanem öregversek is...


Ir újra. Mint pár évtizede
A csalódásairól.
A papir türelmes
Mindent "BEVESZ" -
Türelmesen hallgat
Még várni is tud -
A feltörő gondokra,
sebekre...

A legjobb pszichoterapeuta

---




2014. április 11., péntek

pár számszaki tanács és némi vigasz öregeknek

pár számszaki tanács és némi vigasz öregeknek
ha rég találkoztál valakivel,
nem árt újra bemutatkoznod
ha egyszer elmész otthonról
gondold meg jól hová
másodszorra már nem tudsz
menni sehová
számold a lépteid
mérd ki
feleslegesen ne
egy tapodtat se
mérd be a padok
egymáshoz közeli
távát
arra menj amerre
nagy a sűrűségük
ne menj túl nagy tömegbe
mert rosszul lehetsz
de oda se hol kevesen
ott nincs kire ráess
egy vigasztaljion
sose vagy egymagad
annyi minden benépesit
annyi sok ideje
mióta élsz
s az az egy is
ami vagy
oly sok
maga a mindenség

2014. április 10., csütörtök

lector ignotus

újabban utazási fóbiám van, Pestre megyek, Szegedig, a pályaudvarig eljutni nagyobb cécó , buszon, mint aztán az IC-n. Messzebbről jön a busz, néha tele, most is, úgy tűnik, ahogy a lépcsőn nagynehezen felemelem a bőröndöm, és odább taszajtom, látom csupa foglalt hely, de mégse, egy szakállas, sovány fiatalember, már rakja is összébb a cuccát és le tudok ülni mellé...Megköszönöm, de biztos nem is hallja, a fülében  okostelefon zsinórja, zenét hallgathat, sőt a kezében könyv, olvas. Ritkaság. ezen a vonalon...Félrenézek a lapokra. Most lepődök meg igazán. Verseket olvas. Méghozzá veretes, cizellált, esztétikai és morális értékekeket képviselőket. Kimunkáltakat Hatalmas, klasszikus műveltségről árulkodót--- pislogok én is a szövegre...ki akarom találni a mondattöredékekből ki a költő. Az biztos, hogy nem mai, esetleg nem is magyar? hanem műforditás? vagy Nyugatos lehet, múlt század első feléből... ?  a Pictor Ignotus cim... Ignotus nevére emlékeztetve erősit meg a Nyugat gyanúban...de a vers gondolata csodálatos, hogy lám a névtelen festőnek (jut eszembe a középkori M.S. mester) nem a neve fennmaradása a fontos, hanem a mű... Hát akkor talán mindegy is lenne, ki irta e verseket is, de aztán váratlanul egy sor, meg egy cim Arany Jánoshoz, megfejtéshez közelit: "nem takart seb kell, inkább festett vérzés!"...festett vérzés... Mintha József Attila idézte volna e sort, a Baumgarten dij kérelmekor, amit (hasztalan) irt, Babitsnak (akinek Arany példaképe volt)... aztán lapozás és a Danaidák.. most már biztos vagyok benne, igen, Babits, a nem névtelen poeta.. (S még ki se esett a szemem..) A fiú olvas tovább. Vajon milyen zenei kisérettel, Vajon miért pont Babitsot? sorról sorra, mint egy regényt, megrágva. Aztán be is csukja a könyvet, hogy megérkeztünk az állomásra., Babits válogatott versei (Holnap kiadó)
Nehezen kászálódok le a buszlépcsőn De valahogy jobb kedvem lett...
Olvasnak még verseket. (nem csak irnak:)
kösz, kedves névtelen utitárs, névtelen olvasó azaz lector ignotus, s nem csak a helyet...

2014. április 9., szerda

Halleluja (Rufus koncerten)



folynak a könnyeim
örömkönnyek?
szomorúk?
ki tudja ezt szétválasztani


megértem
megéltem


nem kell kiásni magam
a földből érte
posthumus


halleluja
éljen az élet!
(és élő zenéje)