2014. július 31., csütörtök

jégdoktrinák a grand caféban és...


...és sajnos szerte a múltban , a jelenben, bárhol... a szinház, a jó szinház ilyen! Tükröt mutat... pontos tükröt, még ha kicsit torzitva is. De épp azzal tud véleményt formálni, És Igazat mondani...

A szegedi Thealter keretében, a Grand Caféban, jéghideg a terem is, ahogy belépünk, de a rendező Pero(vics) mosolyogva fogad és mutat a  helyemre... 


aztán kérdőiveket kapunk, melyen olyan mondatokat olvasok, amiket 5-ös fokozatban kell elhelyeznem, egyetértek vagy egyáltalán nem... nagyon kell figyelni a válaszra, az árnyalatokra, de minden kérdés a rasszizmus körüli, és egyetlen de megbizható iránytűm van a humanizmus , amivel válaszolni tudok. Sajnos a nem humánus mondatklisék túl ismerősek.... Később az előadáson a hallottak ezt erősitik föl. Úgy hangzanak el az antimhumánus mondatok, hogy eleve átfordulnak ellenkezőjükbe, hogy tiltakoznod kell ellenük, mert nyilvánvalóvá válik tarthatatlanságuk....először még tán nevetnél is (kinevetnéd)...de aztán elkomorodsz, egyre jobban fázol (már nem csak a hideg levegőtől), a szavakből, a "doktrinákból" árad a fagyasztó hideg...már a szived is belegörcsöl...
Mikor vége., csöndben ülsz tovább...
majd feltápászkodsz, megnézed közelebbről a szinpadi kellékeket... különösen azt a düreri melankolikus angyalt...


akit végig -mint ellenpólust , és saját érzéseid kifejezőjét - nézegetted, szinte menekülésképp az elhangzott szörnyűségektől...


Majdnem utolsóként támolyognál ki az ajtón, de hátul még odajön hozzád két fiatal lány, és megkérdi, hogy hogy tetszett az előadás. Hogy "tetszett"? egy szóval nem lehet rá válaszolni, mondok pár mondatot...arról hogy mennyire hatott, (sokkolt), látom egyformán érzünk, bólogatnak...
aztán épp jön Pero is, elrebegek neki egy-két dicsérő szót, de hát mit is lehetne mondani, nagyszerű volt... adják elő minél több helyen , szükség van rá, remeg a hangom, megviselt az előadás mondom...de "jó értelemben".... reméli ő is... kiszédelgek az utcára...

(pár nappal később mintha folytatódna az előadás,  fura doktrinákat hallok ... hideg nyarunk lett.)


2014. július 28., hétfő

zsidómúltkutatás

ebédelek a Koronában, közben szól a mobilom, de nem , nem a lányom hiv...mint általában... a Könyvtárből hivnak, hogy mennék-e át, gyerekek vannak itt, a szarvasi nemzeetközi zsidó táborból... és multat kutatnának...

át is mentem, ebéd után, eleinte nem nagyon értettem , miről van szó, de lassan tudatosodott , hogy én (is) lennék az a bizonyos  múlt, amit kutatnak... egy kezemen meg tudnám számolni, hány zsidó van a városban , de őket - és ez új elem!- az is érdekelte, (főleg?),hogy milyen a lakosság viszonyulása... illetve milyen volt , mikor visszajöttünk a deportálásból...(közben  többen is mondták, az ő nagyapjuk is Borban volt-, csak megszökött, hogy a nyagyanyjukat is deportálták...) Mondtam, hogy olyan régi időkre azért nemigen emlékezek vissza, illetve amit tudtam, már megirtam..., le is emeltem a polcról a Sós kávét, (benne a hasznavehetetlen  kisgyerek történetét a lágerban, meg az újabb antológiát, a  Lányok, anyákat, még le is fotózták, a cimlapot..- a dédanyámmal, lányommal, meg aztán engem is, velük...csoportképen:


később eszembe jutott, hogy a legutóbbi Marosvidéket oda kellett volna adni nekik, abban több irás is van, a makói zsidósággal is kapcsolatban, az évforduló kapcsán kértek fel bennünket,én is irtam, meg a lányom meg az Kecskeméti Ármin egyesületünk elnöke, Urbancsok Zsolt,  bele. Akit fel is hivtam, voltak is nála mások az egész társaságból, összesen 80-an jöttek!) ,- küldtem is volna az én kis csoportomat is,  de aztán én kisérgettem őket a közelben hiszen itt volt a zsidó környék a könyvtár utcájában, a kis zsidó utca, a sarkon, ami most kinai áruház, volt valaha a zsidó iskola, de még én is odajártam kiskoromban hébert tanulni, meg purimkor hegedülni a Moaj zurt...(de jó volt ezeket mondani, úgy hogy tudom, értik, meg érdekli őket - ), meg szemben szegény kántorunk Schulmann bácsi lakása, előtte a gyönyörű templomuk a nagy kertjével... mindent lebontottak,,, (Kik?!- tette fel a nagyon nyilvánvaló kérdést egy nyiltarcú fiú! - amire csak annyit tudtam -kitérőleg- mondani: bonyolult...) de már épül elől az emlékjel... az alapját megnéztük... (ez már a régi u.n. nagyzsidó utca eleje)... tovább mentünk , az ortodox zsinagógába.(Vorhand rabbi térre).

szemben megmutattam a neolog rabbi Kecskeméti Ármin emléktábláját is... (a róla elnevezett kis sétányon)


Aztán  ők visszamentek a könyvtárba, a többi csoporttal találkozni, én meg megvettem a Marosvidéket, és visszanéztem a zsinagógába, tudtam, hogy oda még jönnek később..,  jött is nem soká a vezetőjük, Fritz Zsuzsa, akinek odaadtam a lapot, meg "összekötöttem" mobillal U. Zsolttal, aki "mindent tud" a makói zsidóságról mint helytörténész (azt is amit én  nem..) aki jött is, készségesen,  és jöttek a gyerekek is, "seregestül" olyan jó érzés volt látni, ahogy megtöltötték a zsinagógát, beszámoltak , mintegy csoportmunkaként a kutató tapasztalataikról (kiderült, hogy a lakosság kedves volt, de eléggé elzárkóztak a kérdéseiktől, illetve nem igen tudtak (nem akartak? ) válaszolni...




 Zsolt nagyon érdekesen beszélt rólunk, múltról, jelenről, s tetszett az a megfogalmazás (nem csak nekem), hogy van egy virtuális makói zsidó közösség is... mert szerte a világban a makói gyökerű zsidók őrzik zsidóságukkal együtt makóiságukat is, (mégha csak egyszer egy évben jönnek is ide, imádkozni, egykori rabbikuk jarzeitjakor.)... Odaadta a négy makói zsidó gyerek történetét feldolgozó (tan)könyvét is...

F. Zsuzsa  megköszönte, a segitésünket... azt mondta, két hét múlva  jönnek a következő turnussal is...




Igazán megható volt a jelenlétük...az  őszinte érdeklődésük, kedvességük... 

s ahogy közösen imádkoztak, énekeltek..




élettel töltve meg a többnyire üres zsinagógát...
Aztán kigördült velük a két hatalmas busz...
És újra üres lett a zsinagóga...




2014. július 27., vasárnap

Régi fotót nézegetve


Istenem!
Életünk egy-két boldog év?
S az is öntudatlanul?

Hézagosak a csoportképek
mellőlem hányan elmerültek!

Nézünk lefelé a mátrai
turistaház erkélyéről
és még csak tériszonyunk
sincs húsz évesen...

S van – szegény Zsuzsi -
kinek még
tíz se adatott hozzá

De miért?
Életünk 
talált ajándék?

Milyen nagy jelentőséget
tulajdonitunk mindennek!
Zsuzsi is annak a
logika egyesnek!
Hát mit számít?
Hol itt a logika?


Nézünk lefelé az erkélyről
Mit hittünk az életről?

Azt biztos nem, hogy
ennyire rövid is lehet
s oly könnyen végeszakad.

S hogy ennyire múlékonyak
vagyunk valamennyien


botladozva... emlékek közt...


A Fészekbe megyek... (45 év után.)

Egy kiállitást hirdetnek oda. A magyarországi botlatókövekről.



Épp a napokban telefonált egy távoli ismerősöm, hogy a szegedieket megtisztogatták, tartottak kis felolvasásokat, megemlékezéseket, és jönnének Makóra is.... De minthogy én  jelenleg Pesten , gondoltam összekötöm őket a makói zsidó örökségünket őrző egyesületünk elnökével, én meg, itt Pesten eljövök erre a kiállitásra, legalább... (Egyúttal a Fészket is megnézem,  45 év után)

A bejárat szinte el van torlaszolva daliás fériakkal, akiket biztonsági őröknek néznék, de mint mondják, felszolgálók. Valami műsoros vacsora lesz az étteremben. Pontosabban a kerthelyiségben... Kiállitásról nem tudnak, abban a portásnő illetékes, aki elő is kerül, és elő is vesz valami kulcsot, és vezet felfelé a kivilágitatlan, sötét lépcsőkön .


A félemeleten megállunk, kinyit egy ajtót, s a küszöbön megállitva, magamra is hagy a vaksötétbe, de a villany majd automatikusan bekapcsol.  Ez egy párszor még elő is fordul , a ki- és bekapcsolás, mig körbe-körbe botorkálok a kiállitóteremben a falra rakott botlatókőfotók közt. Van egy lista is, de azon se látom Makót....(Szegedet igen.)


Körbe a botlatókövek, pestiek és pár vidéki városból.

Végigolvasom a botlatókőre irt neveket, pár szóban összefoglalt sorsokat (sorstalanságokat?)

egy nevet se ismerek... egy Gondát látok... De nem apámé, bár az ő neve is itt lehetne (bár Makóról egy sincs  a kiállitáson, s a Makón létező 7 közt sincs neki ) (A mártirok emlékművébe van vésve a neve...)

Öccsével, a nagybátyámmal voltam itt, a Fészekben, egy párszor, 45 éve..  régi barátaival, pályatársaival találkozott itt, kicsit vissza-, hazatérve. Emlékszem, ugyanezen a lépcsőn futottunk össze Fényes Szabolcscsal, Rátonyi Róberttel, Aztán a most bezárt presszo részen Kellér Dezső, Ráday Imre.. Básti Lajos... Az étteremben Királyhegyi Pál... Láttam  Kálmán Györgyöt is ... Már mindenki  odaát van. A természetes halállal meghalók is. Holtak közt járok... a teremben és a lépcsőn is, hátborzongató... De azért micsoda különbség!...Később tudtam csak meg, hogy  Kálmán Gyögy, 18 évesen, ugyanabban a bori táborban volt munkaszolgálatos, mint  apám... Kálmán György visszajött. Nagyszerű szinész lett...micsoda veszteség lett volna ha ő se tér vissza...!  De ki tudná felmérni azokat a veszteségeket, amikről nem is tudunk., tudhatunk. Kiből mi lehetett volna, mit alkothatott volna még.... És a meg nem születhető testvéreink...

Tényleg csak botladozni tudok... az emlékekben, a hiányokban...

Nézegetve a fotókon a botlató köveket.

Van ahol szurokkal öntik le az utcán, a házak előtt, megrongálják, vagy kilopják. De van, ahol becsben tartják s tisztogatják a köveket, az emlékeket...

a szegedi kis társaság a makói hét botlatókövet is megtisztitotta, köszönet érte.


és emlékezzünk azokra is, akiknek nincs botlatókövük se...

"Rosszabb a halálnál, az elfeledettség"...



2014. július 26., szombat

nősors ( 21. század?!)

lehetett volna
professzorasszony
vagy hirneves művész
ki körül forog
az egész világ

de ő inkább
elszegődött
rabszolgának
forogni
rabtartója
körül


2014. július 25., péntek

julikák, julik...

tulajdonképpen egyetlen "Julikáról" kellene irnom, Molnár Ferencéről azaz Lilioméról, de most konkétan, a Thalia szinházban látott előadás nyomán Schell Judit Julijáról. (valahol olvastam, hogy  futólag felmerült a korkérdés, hogy a szinésznő már nem 18 éves, és ezért is nevezik inkább Julinak...a darabban.- mint drusza megjegyzeném, hogy a becézés nem csak a fiataloknak szokott dukálni), de különben  is. Valóban Schell Julikája inkább Juli. Mert nincs benne semmi édeskés, kedveskés. És -valós kora ellenére - ártatlanabb és tisztább és egyenesebb mint sok mai "dörzsölt" 18éves....

Előitéletekkel menten a szinházba. Sokféle Liliomelőadás és Julika emlékkel. De amit itt láttam,  merőn új volt. És nem csak előitéleteket törlő, hanem utóitéleteket is szülő... Schell Judit Julija... fantasztikus, egyszerűen lenyűgöző! Az egyszerűsége, a tisztasága, a visszafogottsága, toleranciája, a magátólértetődöttsége, hogy szeret, és nem mondja (csak a amikor már úgyse hallja, akinek)...

Volt egy furcsa szinpadi kép még a darab legelején, a ligetben, ez a kép kifejezi, milyen ez a Juli:


meg se moccant a padon...(nem tudom fizikai vagy lelkierő kell e hozzá nagyobb, azt hiszem mindkettő, de a lelki az alap...) Van egy olyan mondás a mindent eltűrőkre, hogy "fát lehetne vágni a hátán".... ez a Juli is ilyen , de nem esik nehezére. Mert szeret, és mert...nem is tudom. Én ilyen értelemben nem vagyok "juli" (bár lehet hogy voltam az!) lányomban is vélek "juliságokat" látni... a "mindenes"ségében, az alkalmazkodásaiban, elnézéseiben -.de lehet, hogy rosszul látom, mert annál jóval öntudatosabb, ha kell "feministább", hiszen mikor emlitettem neki -minden célzás nélkül - a darabbeli (kulcs)mondatokat...Lilom és Juli lánya és Juli közt, Liliom túlvilági de titkos megjelenése után -és távoztával:
Hát lehet az, hogy ilyen nagyot, ilyen erős nagyöt ütnek az emberre... és aztán nem fáj?
Igen, fiam... az lehet. Megütik az embert... és... és nem fáj.
hevesen tiltakozott, sőt egy kuplészöveget hozzáasszoicálva -elutasitva, felháborodva: "ha megversz is imádlak én"? ..még mit  nem?! (Na persze a darabban sokkal többről, áttételesen  és összetettebben volt szó!) (de ami azt illeti Schell julija is csupa méltóság és tartás, is!)

(Csányi Liliomáról is lehetne beszélni, meg Udvaros Muskátnéjáról, vagy akár Fodor Annamária Marikájáról - egyik se volt szokványos, megérnének egy-egy tanulmányt, külön-külön is és együtt is mindhárman, azaz négyen.)

Hát hiába a szinház  - szinház.... ott a világ, a szinpad deszkáin, valóban... a világ a változatlanságában és a változásaiban...Mi vagyuk ott... (Akár magunkra ismerünk, akár nem... )

2014. július 24., csütörtök

"idegen"


hazátlanabb mint
egy hontalan
bolygó zsidó

de hát az!

kit hűtlen hazája
egyszer már elüldözött
de ő visszajött
még gyerekként
hogy rájöjjön öregen

ő mindig és
mindenhol
hazátlan
hontalan
idegen



belakhatatlan

Belakhatatlan...

nem tudta belakni
a házát
hazáját
a világot
az egész élete
belakatlan maradt

talán féltette
talán túlbecsülte
el akarta tenni
jobb időkre
amik végül
elmaradtak

örök átutazó
ideiglenes lakos
hajléktalan
bár tetővel
feje felett
meg is volt
mindene
többnyire
csak magát
nem találta

talonban maradt
ő is, élete is
mint gála ruha
mit nem volt
szabad felvenni
hétköznapokra
de az ünnepek
elmaradtak

aztán már
nem maradt
ideje élni


(mire várt?

valami
fontosra
szépre
örökre

neki kellett volna
megteremtenie

későn jött rá

a használatlan
életnek is
vége szakad
csak előbb
elértéktelenedik
elavul
ahogy az eltett
új nylonharisnya
becsomagolva
évek múlva
állásában is
szétfoszlik... 

használni
kell!    )


2014. július 23., szerda

"eltiporva"

az OSZK kiállitásának cime, de magam is "eltiporva" éreztem magam, szemlélése közben...

a 44-es plakátokat (hirdetményeket, felhivásokat, tiltásokat) nézegetve pl... fel is merült bennem, hogy lehetett  itt egyáltalán élni, zsidónak,. persze, mint bebizonyosodott, többnyire és egyre inkább csak halni lehetett. Az viszont feltűnt - nem akarván menteni ezzel a magyar felelősséget! - hogy a plakátok ill azokon is a korlátozó, tiltó -ellehetetlenitő - rendelkezések hiradásainak dátuma zömében valóban március 19. után azaz a németek bevonulása után datálódott....

könyvtár lévén...azoknak a zsidó "származású" könyveknek is a balsorsáról, halálraitéltségéről van itt demonstráció, amit ugyancsak elrendeltek...

no és a tragikus sorsú Halász Gáborról, aki itt dolgozott, és próbálhatta menteni a (nem) menthetőt. magát se tudta,...tudták...



már majdnem elhagytam a termet, amikor végignézve a monitorokat...Zelk Zoltán után Török Sándor -t 



látván (eszembe jutott, hogy Popper Péter milyen tisztelettel beszélt mindig róla (no meg még Csili Csala bácsi is, személyes, gyerekkori  rádiós emlékeimből) belehallgattam hát az interjuba, és épp annál a résznél, amikor a kérdésre: ki volt az összekötőjük, a válasz: egy akkor fiatal jogász: dr Berend György.... leültem egyből és tovább hallgattam. Dr Berend Györgyöt nagyon jól ismertem. Apám , nagybátyám barátja volt, kisgyerekkorától. (még jogász is ügyvéd nagyapám inspirációjára lett (egy házban laktak, s ahogy ő mesélte nekem, annyira megtetszett neki a nagyapa faragott, diszes  iróasztala... tőle hallottam azt is, hogy apám mindig a folyosó ablakpárkányán olvasott... és mindig olvasott)... De hogy az Auschwitz jgyzőkönyvet az ő közvetitésével juttatták volna el Horthyhoz, erről sose beszélt... Most, Török Gábortól, illetve a másik interjúalanytól (Hevesi Endrétől)  hallom először... 
Az biztos, hogy a mosolygós, kedves, halkszavú Gyuri bácsi, -akinek én megismertem a 60-as évek közepetáján -, szeme mindig nagyon, szinte könnyesen szomorú volt....              


vagyunk még egy páran igy...


2014. július 21., hétfő

A "ruhatáros"

A "ruhatáros" mondja:

Egyetlen szerelmet érzünk
ezért nincs kiábrándulás
legfeljebb egyes emberekből.
Tőluk búcsút veszünk.
Az érzés marad.
Hol erre, hol arra ruházzuk.
Van kin lötyög, van kin szűk.
Van ki ledobja magáról,
mert égeti, van ki vacog benne.
De az érzés megmarad.
S a miénk: "ruhatárosoké".
Zárás után is őrizzük.
Egyetlen, ünneplő ruhánk.

2014. július 20., vasárnap

festők (és nem festők) tükörben

évtizedekkel ezelőtt, még kezdő tanár koromban a József Attiláról elnevezett gimnáziumok talákozóján, azt mondta nekem a pestiek vezető tanára (N.I.), hogy feltétlenül menjek el Firenzébe, mert más emberként fogok onnan hazajönni... (N.I. tekintélye csak nőtt az évekkel a szememben, ö lett az egyik összeállitója az irodalmi tantervünknek is pl, meg amúgy is...) sajnos már évekkel ezelőtt eltávozott, de ez a mondata annyira belémivódott, jól lehet nem értettem egészen, miért is kellene nekem megváltozni, és miért pont Firenzében sikerülhetne ez, és bár azóta se jártam ott... most  hogy az Uffizi képtárból pár festményt (önarcképeket) kiállitottak a várban, oda azért egyből felmentem, mint afféle kis Firenzébe, hogy ha részben is, de eleget tudjak tenni ennek a régi jótanácsnak...



(azt nem tudom, hogy megváltoztam-e tőle s ha igen mennyiben, milyen irányban)...de tény, hogy épp ez a kiállítás, a maga interaktivitásával szembesitett is önmagammal...hiszen tanácsolta, hogy csináljunk csak magunkról is önportrét, az épp most elhirhedt divatos selfiet...ami önvizsgálatra amúgy is jó alkalom.


Én újabban egyre keményebbnek látom a vonásaimat, sajnos...de lehet, hogy a kissé torz arányok is teszik a mobillencse közelsége miatt...de mindenesetre próbálok lágyabb lenni... elhatároztam, ... mert nem tetszem igy magamnak (se)...) A festmények elgondolkodtattak... sokat elárulnak festőjükről, azt is, hogy milyen a viszonyuk önmagukhoz..... lehet, hogy az én selfijeimen is csak az tükrözödik, hogy magammal vagyok kritikus ill önkritikus, azaz "kemény" csak (pedig "easy to be hard..." ) ( A más által készitett képeken  nem látom ezt... Anyukámnak volt egy meglátása, h mindig leolvasható a fotókon, hogy milyen érzelmekkel viseltetik az illető az iránt aki a fotót csinálta. (egyébként én úgy szeretek fotózni, ha nem veszik észre! minden szempontból ezek a legjobb képeim és a legtöbbet elárulók arról, akit fotózok. Mert őszinte és spontán. (persze nem arról h hogy vélekedik rólam) (unokám meg lassanként nem lehet fotózni, mert elindul mindig a bűvös fényképezőmasina felé h megkaparintsa) (imádja nézni  a képeket. magát is)

mikor még fiatalkoromban a bármi lehetsz időszakában voltam, meg kicsit később is, csináltam pár önarcképet (nem fényképezőgéppel, hanem ceruzával...), meg rajzolgattam, amúgy is... pl Portorozsban is a tengerparton, skiccelgettem, ott figyeltem föl egy hölgyre aki komolyan alkotott a tengerparton, nem sokkal később együtt ebédeltünk, kiderült, hogy a férje Rónai Mihály András és nagybátyám ismerik egymást még régről, a Japán kávéházból, igy megszólitotta, felismervén... (irt is erről egy szép cikket Nyári emlék cimmel a karácsonyi Tükör folyóiratba..."melengetni" (abban megemlit engem is, mit a kedves kis makói tanárőt, Gonda bátyjának árváját,  akit a nagybátyjáék kicsit megnyaraltattak a vakációban a tengerparton)... Nos most, tt a Galériában  láttam képeket a feleségétől,  Gábor Marianntól! Jól esett (közben felidézni tengerparti valós bár légies alakját is)



ezt meg én firkantottam Portorozban magamról (anno 1964) Ugyebár nyoma sincs semmi keménységnek. vagy mégis?






2014. július 19., szombat

hagyom

Hagyom

véletlenek
buktatóin át
eljutva ide
azt mondom

lett s legyen
minden úgy
ahogy kell(ett)
lennie

jobb, ha

hagyom

2014. július 18., péntek

aki vár, és akit várnak

Én voltam mindig az,
aki vár
Talán ezért is
mentem mindig el
én előbb
mint a másik

De azt hiszem
a születésem
jobban várták
mint én
ki három napig
kinoztam
maradhatnékommal -
vajúdó anyám

Háború volt.
Vége.
Túléltük.
Bár férj
s apa nélkül.

Azóta anyám sincs.
De van lányom és
egy fiúunokám.
(kiköpött apám)

És most megint
maradhatnékom van?

Pedig lehet
hogy odaát
már várnak...




(vörös) tehenek

alig hogy hazaértem Strasshofból (másodszor, 70 év után, tegnap, azaz 2014. junius 22-én),másnap, 23-án a Vigszinházba megyek, megnézni-hallgatni a Vörös tehén c. "operát" a tiszaeszlári pörről. Fischer Ádám műve, Asher az egyik rendezője, a pénztárnál Forgách András áll mögöttem (később az eladáson is mellettem ül), mögötte Závada Pál...  biztos jó lesz... de valójában mindez mellékes körülmény. A téma érdekel, hogy úgy mondjam izgat. Ma is. Mert mai napig aktuális, holott már meglétekor 1883-ban is -a felvilágosultabb és józanabb világi környezetből nézve irreálisnak és anakronisztikusnak - tűnhetett... És mégis, még ma is "aktuális"....

a mostani feldolgozás (bár régiek a szövegek: Krudy, Kossuth) , a rendezés, asszociációnk hátborzongatóan maivá teszik. Mai is. A sajnos örök, és legyőzhetetlen bűnbakképzés és rágalom sztereotipiákon át..... a kiirthatatlan gyűlölködésig.

a főkérdés itt az, hogy hogy lehet, hogy a zsidó, kiskorú Móric vall apja és társai ellen.... hamisan. Miért?

és ez, ami új és elgondolkodtató és nagyon mélyen érintő elem...Külön gondot forditottak rá, hogy valóban gyerek játssza. Előadás után sokan várják, gyerekek, felnőttek, beszélgetnek a szinház előtt, olyan mint bárki más fiú. A szinpadi hosszú pajesza hiján, és a kockás ingjében. A darabban látjuk, hogy elviszik egy mulatóba, (A Vörös Tehénbe, igy hivják a zsidó, vöröshajú kocsmárosnőt is, ahol csárdást táncolnak, és Móric idegenül,sővárogva nézi a mulatozókat, bevonják, ügyetlenül csetlik, botlik, de látszik rajta, mennyire szeretne olyan lenni, mint ők... Aztán látjuk ahogy betanitja az antiszemita "úr", -aki gyűlöli a zsidókat,csak a zsidó nőket  szereti -, hogy mit (nem) látott, a zsinagóga kulcslyukán. A bírósági tárgyaláson szó szerint ezt szajkózza.... Ezt a hazugságot. Közben mögötte a tömeg bujtatja, biztatja, mint afféle fociszurkolótábor...s ő mosolyogva néz hátra rájuk,(azt hiszi, hogy végre befogadják?) és megújult erővel vall, hamisan  sajátjaira ("nem akarok többé zsidó lenni" - mondja, (akár Nyilas Misi, aki nem akart debreceni diák lenni)....Majd bebizonyosodik a hamis tanúzás, és a megvádolt zsidók nyilvánvaló ártatlansága. Hiszen előkerül Solymosi Eszter holtteste, a folyóból, de tehén taposta meg... Nem a zsidók bántották! egy évi fogság után kiszabadulnak. Móric visszamegy a szüleihez. Utaznak, apjával. Közben a vonatablakba bedobálnak köveket, és ordítoznak a zsidók  (és az őket jogosan felmentő ítélet) ellen tüntetők.. Móric az apjához bújik...

A zárókép, mikor már eltűnnek a szereplők, a függöny előtt. a két szembenálló szék, és egyik előtt egy bőrönd. Eddig nem vettem észre. Pedig....

elgondolkodtatott....



2014. július 17., csütörtök

megbecsülés

annyi jó van az életben
hogyha a végére kopik is belőle
jut is marad is jócskán
ok az örömre

kiöregedés

kumulálódik
halottaim hiánya -
árván maradtam

2014. július 14., hétfő

Andrássy úti séták

Helyettük is sétálok
itt az Andrássy úton
Velük beszélek
ahogy egykor ők is
egymással
két testvér:
apám és öcse
operaelőadások után.
Elférnek mellettem
széles az út -
különben is
nekik már
nem kell hely-
Bennem vannak
és szerte mindenütt.
Néha válaszolnak is.
Főleg a nagybátyám
akivel valóban róhattam
utakat Genfben, Nizzában,
Portorozban, Bécsben
és egyszer Budapesten is...
Az ő mélymeleg hangját
jó ismerem, apámét nem
(mint ahogy őt magát sem)
bár -mondják- neki is
szép orgánuma volt
hiszen az Operában dalolt
sétáik előtt
De én vele sose sétálhattam
sehol.
Hiszen pár hónaposan
még nem tudtam járni
csak a karjában ülni
de kiszakitott onnan is
a munkaszolgálati behivó
Borba, meg minket is
anyámmal a deportálás
Strasshofba, Theresinbe,
honnan visszatérve aztán
Budapesten, hiba vártuk...
talán őt kerestem
akkor is, mikor elcsatangoltam
az óvoda kapujából
egy szombat délután
talán az Andrássy útra is,
de ő nem jött szembe velem
semmilyen úton sem,
eltűnt a bori halálmenetben
s táncos öccse vissza Nyugatra
hol vendégül láthatott
mintegy lányaként
mikor már felnőttem
apa helyett apám
s mesélte kettejükről
hogy rótták ifjan
operaelőadások után
az Andrássy utat...
hol mindig rájuk gondolok
ha arra járok
s sétálok helyettük is
lassuló s meg-megálló
léptekkel
mert ilyenkor mindig
összeszorul a szivem
vajon odafent
a mennyekben
(mert ha van ilyen,
ott kell lenniök)
van egy másik
Andrássy út is?

kell
hogy
legyen!








kompenzáció

megromlik a test
de a lélek megújul
minden csapástól



junius26.

mikor s miről irunk verseket

Szerelem és halál
Élet és hiánya
Nincs más téma
nem is volt sose
legfeljebb álruhába
öltöztették a hipokriták

Itt,csak itt a magyarázat
mért irunk verseket
hervadásunkban, 
akár csak  egykor
virágzásunk idején

eltékozolt szerelmeim

Istenem!
mennyi szerelmet toltam félre...
S menyit nem értem el!
Már adni, s kapni se tudok...
Vége.
Nincs kitől
s nincs már kinek.

Bocsássatok meg nekem
Én  is nektek

s magamnak

bár az a legnehezebb.

tanusitványnak, tanuskodni...

igen, nekem kell megirni a történetemet (nincs mese), mindenkinek magának kell(ene), mert életünkben nem is a tények fontosak, hanem hogy hogyan éljük meg, (át-, túl-) azokat. S azt csak az tudhatja, aki részese illetve cselekvője (vagy szenvedője). U.i. ugyanaz az élettény boldogithat valakit, ami mást elkeserít)
A viszonyulásunk a lényeg, abban vannak a miértek és a mélységek, az okok, s az élet kérdéseire a -talán kiolvasható - válaszok....

2014. július 13., vasárnap

kései találkozás Hatvanyval

tulajdonképpen találkozhattunk volna -elvileg- már előbb is, pontosan 1961-ig (18 éves koromig, pont az érettségimig) bezáródva, mert életem első 18 évét egyidőben éltük , nagyjából egy helyen is, leszámitva azokat az éveket, amiket ő is én is, némileg hasonló okból, bár más kivitelezéssel külföldön (én Strasshofban, Zlabingsban, Theresienstadtban, ő Oxfordban, Londonban, töltöttünk), de azt hiszem, lettek volna egyéb akadályai is a találkozásnak... Én a gimáziumi irodalomtankönyvben olvashattam a nevét többször is, mint  mecénásnak (lépten-nyomon belébotlottam), és volt egy könyvünk is otthon, amin az ő neve és Petőfié (Igy élt Petőfi)...nehezen is egyeztettem , mert szinte csak mecénásként olvastam, tudhattam róla...egyébként még azt se, hogy zsidó... (pedig zsidóbárónak is "becézték")

Tulajdonképpen most, a makói múzeum kistermében, egy kamara vándorkiállitáson döbbentem rá, hogy ki is volt ő, és mennyire több mint mecénás (és mecénásként is mennyire nem a pénze játszotta a főszerepet, az irókkal költőkkel kialakitott bensőséges kapcsolataiban - hanem inkább gát volt . (Ady irja egy hozzá intézett leveleében:" Bévülről állandó tiszta, szerető és hű barátod voltam.", és emberi kiválóságára utal. József Attila meg magáról ,aki nem is a z anyagi támogatásért szereti, hanem "inkább azért, mert éjjel forditgatott Catullust, Goethet lelkesen nekem...(:::) Én nem tudom, honnan a pokolból szedtem Laci bátyám iránt elfogódó tiszteletem, de megvan...")

Mitagadás nagy hatással volt környezetére. És nem is csodálom. Még a képekről is lejön ez a vonzás. Jó atmoszférája lett a kis múzeumi szobának is. (ahol bele-bele lehet hallgatni is a műveibe, fejhallgatón)..

Az ismerős atmoszférához egy kicsit még az is hozzájárul, (bár ezt először, utoljára vettem észre(mert kétszer is jártam itt - a kiállitásnyitáskor idő előtt rámzárták volna az ajtót, vissza kellett újra jönni)...

hogy az egyik képen az öccsével és még valakivel áll (kávézgatás közben) és az öccs, (ő épp nem kávézik) megszólalásig hasonlit az apám öccséhez (a nagybátyámhoz) Szóval még apám is lehetne ilyen alapon (?) (bár ő apámra -külsőleg - nem hasonlit, jóllehet az általa is alapitott Nyugatba irt...). 



2014. július 12., szombat

Makó igézetében

Dr Tóth Ferencről azt állitják, hogy ő a legmakaiabb makai, és amit ő nem tud Makóról (ha egyáltalán), azt nem is érdemes...
Nos most megjelent  reprezentativ könyve Makóval kapcsolatos cikkeiből, ta
nulmányaiból, fotókkal tarkitva....
és be is lett mutatva a makói könyvtárban, általa
fejezetenként(témánként) vetitésekkel tarkitva....
ami élénken eszembe juttatta, hogy kb 55 éve hasonlóképp vetitett nekünk, a gimiben, művészettörténet óráján...(Mintha ma lett volna?) A dedikáláskor megis emlitettem neki, (mire?), úgy aposztrofált a könyvbe, hogy "egyik legkiválóbb tanitványomnak"....
Bár én is itt élem sokasodó éveimet, meg olvastam is már jónéhány cikkét, korábbi könyvét... hallottam újakat... és -gondolom-találok is a könyvben...
pl -bár tudtam, hogy Makó valamikor sokkal nagyobb és jelentősebb város volt, mint manapság, mégis meglepett, hogy1890-ben számszerűleg az ország első 12 városa közt szerepelt.Nagy épitési fejlesztési lázában azonban észre kellett vennie, hogy hiába, mert agrárváros, és igy a nagyratörő világvárosi tervek szertefoszlottak.
Node.... nem véletlen új szlogenunk: Makó nem csak hagyma...
Itt is most is, milyen jó hallani a kultúra egykori fejezeteiből ezeket a makóinak (is) számitható s ismerős neveket:
Espersit János (ház) révén Juhász Gyula, Móra Ferenc, Vén Emil (azaz Weisz Emilio), Páger Antal (azaz Téni), Ecsődi Ákos, és persze József Attila......




2014. július 10., csütörtök

Strasshof, 1944, 2014...


Azok a sinek ugyanazok
de most turistabusszal érkezem,
nem marhavagonban
s anyám nem fogja a kezem
a leszálláskor
könnyes a szemem.

Egy gyűröttszirmú,megtépázott
piros pipacs a sinek mellett
megriaszt
égetőn tűz a nap
Kér vizet? - nem
hadd szomjazzam
mint akkor rég
hetven éve
másfél évesen

Kavicsokat rakok
az emlékmű szélére
egyet hazaviszek
anyám sirjára
ki már nincs velem
de hazahozott
hősiesen
Auschwitztól
menekitve meg

Felnőtt a kisgyerek
Megöregedett
Emlékei sincsenek
Csak azok a sinek...
.....
 

Kinek fáj,ami nekem?
Ki tudja,mi fáj nekem?
Fájt-e akkor igy -
nem hiszem.
Most fáj az is,
ami akkor nem.
Hetvenszeresen

forditott átváltozás


Willendorfi lett
a Miloi Vénuszból

ideje fogytán

hűség a hűtlenekhez

hű voltál hazádhoz,
mely megtagadott
a városhoz
melyben születtél
bár 44-ben elüldözött

anyádhoz
bár kissé megkötött
s már rég nincs
de álmaidban is
aggódsz érte
ha soká nem telefonál

pedig lányod az
hozzá is hű vagy
bár elküdött egy párszor
de ha baj van kellessz neki
s azt mondja azért szeret

hű vagy magadhoz
legalább is ebben a
mások iránti hűségben

a munkahelyedhez
volt iskoládhoz
pedig nem becsült eléggé
csak kihasznált
diákként, tanárként

az iráshoz
pedig nem publikálsz
és nem ostromolsz kiadókat
csak irsz a világba

a becsülethez
pedig ez nem kelendő
manapság

Maga vagy a hűség
azaz a sziklaszilárd
kimozdithatatlanság

vagy lehet hogy
csak kényelmes és lusta
a változtatáshoz?

de hát igy vagyok
maradok
önmagam
......

NA DE HÁT MI AZ AZ
önmagUNK?

(V.Ö. A MÁSIK VAGYUNK)

azt hiszem
lehetnék hű
a változáshoz is...