2022. február 28., hétfő

26 AKKOR ÉS MOST 2011 FEBR 28

 

valamelyik nap - generációs különbségeket érintő eszmecserénk közepette - azt mondta a lányom egyszer csak, hogy én sokkal előnyösebb helyzetben vagyok, mint ő, mert nekem van arról személyes tapasztalatom, hogy milyen huszonévesnek lenni, neki pedig még nem lehet arról, hogy milyen 60-asnak. Értsem, hogy én igazán joggal lehetnék empatikusabb a huszonéves lányommal szemben, mint amennyire én elvárhatnám tőle ugyanazt az én 60-asomhoz. Hát elakadt a szavam. Igaza van! De akkor az öregek eleve vesztett helyzetben vannak?

Másrészt. Milyen is huszonévesnek lenni? Én negyven évvel ezelőtt voltam az. Akkor másmilyen volt, mint most. Most biztos én is másmilyen huszonéves lennék, mint a 60-as években. ("A kor hatalma"!) Hogy lehetnénk, lehettünk-e volna barátnők, - ez abszurd kérdés. De most vagyunk kortársak! Most lehetünk barátnők. (szerencsére mondott valami ilyesmit is lányom..., hogy most azok vagyunk!:)

Nekem már a saját huszonéveim is olyan távol esnek tőlem. Távolibbak , mint lányom huszonévei, amik most zajlanak, ha földrajzilag olykor távol is, de itt, a közelemben - időben, és... lélekben.... (bár annak nincs is ideje, talán...)

Mégis, úgy döntöttem, hogy odaadom neki azt a naplófüzetem, amit épp akkor kezdtem irni, amikor 26 lettem; és úgy éreztem, új korszakba léptem (1969. júliusában)... Talán tanulságos lesz, neki is. Meg én is átolvasom, hátha nekem is.


Hátha mégis csak találok közös vonásokat az én 26 éves lányom és a valamikori 26 éves énem közt...






 (úgy látszik, egy ideje foglakoztat ez a téma, lásd már itt is:

http://lineas.freeblog.hu/archives/2011/01/23/időjátékok/ )


aliz2. :: 2011. febr. 28. 0:01 :: 4 komment 


Kategóriák: 
vélemény :: Címkék: elmelkedesgeneraciokkapcsolatoklanyommultnaplooregseg



SZEREPCSERÉK 2010 FEBR 28

 

Ma az étteremben nem az a kedves kis pincérlány szolgált fel, aki iskolatársa volt a lányomnak, pár osztállyal lejjebb, s még hasonlítottak is egymásra... fürge volt kicsinek is és élénk, mosolygós, pincérnek is ügyes, barátságos, és rendes, udvarias... korábban egy másik étteremben dolgozott, de átjött emide. (akárcsak én) Sőt elárulta nekem, hogy tervezi, hogy elhagyja a pincérséget is, - műkörmösnek akarja kitanulni magát... Hát ..., nem tudom ez jó csere lenne-e. Mindenesetre ez engem már nem érintene, mert biztos műkörmösnek is jó lenne..., csak nekem nincs szükségem műkörmökre. Mindenesetre ma nem mint pincér, hanem mint vendég ült az egyik asztalnál, mint felfedeztem...

aztán a cukiban is a régi kisegítő felszolgálólányt láttam meg egy régi tanítványommal,  az egyik asztalnál; évekig itt dolgozott, rengeteget, mondhatni gürcölt, és a főnőknője - a tulajdonos - utasitásait maradéktalanul teljesítve, mindig kissé ziláltan, de mindig kedvesen, és hibátlanul látva el munkáját. Aztán "otthagyta"', ahogy panaszolta a főnöknő (én nem csodálom, hogyha megsokallta az ugráltatást). Az egyik szállodában fedeztem fel, a recepción, mikor külföldi rokonaink ott töltöttek egy éjszakát. Nagyon kedves, udvarias, előzékeny volt. Ott is. S valamivel felszabadultabb. Most hol dolgozik? - kérdeztem, miután ő is érdeklődött felőlünk - rég láttuk egymást. - Valami ruhaüzletben.... Mindenesetre most éppen jóizűt beszélgetett volt tanítványommal - a pult innenső oldalán.

Az jutott eszembe, hogy milyen jó érzés lehet ez a teljes szerepcsere,

és hogy én, "a tanár" ezt nem igen tehettem meg.

Vagy mégis? Mostanában ugyanis pl. ezt tettem, amikor vén fejjel elvégeztem a Szintézis szabadegyetemet, vizsgástul. Vagy amikor beülök az padba  bármilyen előadást hallgatni, mintha jobban is szeretnék örökös diák lenni, mint tanár? ("külön jussom hogy vénen is diák lehetek"(?) Hiszen amikor tanár voltam, akkor is, folyton jártam továbbképzésekre, tanfolyamokra,  s ha tehettem, a "munkahelyemen", a gimiben is beültem a padba  a gyerekek közé. (hisz valamikor diák is itt voltam, hivatalosan is.) Az u.n. forditott napot én élveztem igazán, (amikor a gyerekek "tanitottak", mi, tanárok meg "diákoskodhattunk", én még rosszalkodtam is mindig!), különösképp azt élveztem, ha parodizáltak, én voltam a leghálásabb kacagó közönségük. (Igaz vissza is parodizáltam őket, az iskolaudvaron, a mikrofonba, a kitűzött feladatukat teljesitve, ilyetén ,  Petőfi magyar nemese mintájára: "nem irok nem olvasok, én jakos diák vagyok"...



meg igazán diákszinpadvezető szerettem lenni, (de nem "vezetni", hanem együtt,  a szinpadosok közt lenni... a próbákon. Egymást inspirálva "rendezni".  Vagy menni az ország különböző pontjaira, fesztiválokra. (ahol ők ugyanúgy vigyázhattak rám, mint én őrájuk - ha "szótfogadtak" anyukámnak, aki mindig kikísért bennünket az állomásra, és viccesen "rájuk bízott": "vigyázzatok a tanárnőre!"...persze úgy, hogy én ne halljam, de mosolyogva visszamondták, később...)Nem szerettem sose a merev, különválasztott szerepeket. Annak örültem, legjobban, ha nekik volt valami ötletük, vagy ha úgy tettünk össze valamit közösen, hogy nem is lehetett már tudni, kitől..., mit... használtunk fel. S azt hiszem az önkiszolgáló helyeket is jobban szeretem mint ezt a vendég-felszolgáló felosztást. És igyekszem is mindig jó - lehetőleg egyenrangú- kapcsolatban lenni. Mindenkivel. És sem nem alá sem nem fölérendelődni senkinek.






udvaron, parkban csoportkép

1979




ballag már a vén diák..." ("Hová? hová?")  1974?





osztálykirándulás Pécsre (Vasarelly múzeum lépcsőjén)







 diákszinpadosaimmal József Attila lemezt hallgatunk (Berek- Sebő)




szinpadi próba a 106-os (József Attila) teremben: "Jaj, szeressetek szilajon!"...




egy ballagás  előtt még 3-osaimmal


aliz2.
 :: 2010. febr. 28. 23:59 :: 5 komment 
Kategóriák: 
fotóhétköznapnaplószerűség :: Címkék: elmelkedesemlekezesepizodkapcsolatoktanitastanulas




APRÓ(CSEPRŐ)K 2008 febr 28

 

ma órákat töltöttem el - a még beváltható - szanaszét heverő, itt-ott meglapuló egy- és kétforintosok összeszedegetésével, összeszámolásával, szortírozásával. össze is gyűlt vagy 500 forintnyi belőlük... hogy hogy szaporodhatott fel - 15 év alatt - ennyi? - csakis azért, mert olyan picik lettek a kezemhez ezek az érmecskék, meg olyan szűkek a pénztárcám aprók számára fenntartott rekeszei, hogy sorállós fizetéseim alkalmával inkább nemapróval szoktam fizetni... hátamban érezve az utánam következők szúrós, türelmetlen tekintetét (ami lehet, hogy csak az én korábbi türelmetlenségem kivetítése másokra, mert még jól emlékszem, amikor nem tetszett, amikor egy-egy idősebb vásárló csigalassúsággal ügyetlenkedett a pénzecskéi számlálásával, nem egyszer a pénztáros szemét meg számolási készségét igénybevéve az ő romló képességei helyett -  most  utolért engem is ez a helyzet, és csak azzal tudom elkerülni, hogy inkább papírpénzt veszek elő, de legalábbis a nagyon pici aprókat, amíg lehet, hanyagolom.) Holnaputántól hanyagolnunk is kell. Mert megszűntették. Nem is bánom. Csupán a mélyben rejlő okát, az inflációt igen!  ez is egy jele a pénz fokozatos értéktelenedésének. Majdnem úgy, mint mikor a fillérek megszűntek. (a ballagási tarisznyámban még lyukas kétfilléres volt, útravalónak! de rég!  Meg - jut eszembe - amikor egy  forintot elvesztettem , még általános iskolás koromban, a város szélén lakó osztálytársam születésnapi zsúrjából hazajövet, s a kapunkban állva ezt észrevéve, vissza is gyalogoltam, kétségbeesve, már sötétben a havas-csúszós úton a városszéli házig, aztán újra, szomorúan, vissza, haza, merőn nézve a fehér utat, végül, másodszorra hazaérve, a kapunk előtt vettem észre a csillanó forintost. (akkor ejthettem el, mikor először hazaértem.)... dehát akkor még ilyen közmondások járták, hogy "ki a fillért nem becsüli , a forintot nem érdemli." Egyébként az a forintos jóval nagyobb is volt, mint a mostani... meg többet is lehetett venni rajta. (két és fél kiflit pl. biztos)

eszembejutott persze Móricz 7 krajcárja is... Délután épp mosószereket vettem: egy doboz mosóport, meg egy tusfürdőt (szappan gyanánt). Végül is a  "talált" pénzgyűjteményem  kb. a kettő felére elég is lett volna, de inkább a postára vittem, bagatell módon enyhíteni a havi távhődíjam összegét : a 100db 2 forintossal, meg a 100db 1 forintossal kiegészitve a 4 darab 10000-est (no meg még 162 Ft-ot.) Aztán még vásároltam az ABC-ben, s ott megszabadultam 50-50dbnyi aprópénztől... Olyan súlyuk volt, hogy lehet, hogy színesfémként többet kaphattam volna értük, mint a névértékéért. (kb. egy colát)... aztán eszembejutott, hogy talán inkább jótékony célra kellett volna számolatlanul bedobni valahova a feleslegessé vált apróimat... A maradékkal (mert maradt) ezt meg is teszem. Csak ji ching -hez teszek félre 3-3 fényes kétforintost - lyányom figyelmeztetett rá...  

 Ji ching  ... a változások könyve. De abban épp az áll alapelvként, hogy mindig a legkisebb változások irányába szabad, tanácsos elmozdulni... bár azt is tudatja, hogy az élet folyamatos változás... A változás örök. - A Ji jelentése : A Változás mellett még: Baj, Gond, Könnyűség, Nyugalom" ! Vedd könnyedén... a változást, a gondot, a bajt is - tanítja, bölcsen. Fő a nyugalom.

Nem kell félni, nem kell ragaszkodni - semmihez (hogy stílszerű maradjak: a filléres emlékeinkhez sem kéne...)



aliz2. :: 2008. febr. 28. 19:19 :: 9 komment :: Címkék: hetkoznapvaltozasok



aliz2. :: 2008. febr. 28. 19:19 :: 9 komment :: Címkék: hetkoznapvaltozasok

csodaöreg?

 drága elfogult unokanővérem meg van győzödve arról, hogy én milyen remekül irok  ,és erről győzködik engem is, arra buzditva, hogy szedjem már össze az irásaimat s csináljak velük valamit a kiadás irányában....

én persze szabadkozok, hogy jól van ez  igy, a neten (az újabbak)... nem tudok szerkeszteni stb...

ő nem érti és hivatkozik lányom gyerekkori első könyvére , amit tulajdonképpen én hoztam össze (iskolai, igazgatónői segítséggel - ő volt a kezdeményező!)

nem érti, s hiába mondom, hogy az egész más eset volt, és én nem is a gyerekem akartam sztárolni vele (bár részben az lett belőle) hanem azt hogy nyilvánosságra hozzam, ráirányítsam a figyelmet) hogy micsoda kincs lakik egy gyerekben (A gyerekekben)

különös párhuzammal reagált, azt mondta, hogy most meg ugyanezt lehetne egy ÖREG vonatkozásában,,,,

tulajdonképpen igaza van... be kell ismernem


ROMLÁS 2013 FEBR 27

 

kérdi a szomszéd a garázsajtajában, ahogy a kapunkhoz érek, hogy ugyan ki miatt állt itt, előttünk a mentő a napokban...

Mentő? nem tudom. Biztos nem értem jött, ha én itt vagyok... (suhan át rajtam, mint egy rossz vicc, vagy mikor rossz örkényegypercesként arról beszélek, hogy a gyászjelentéseket nézve konstatálom, hogy én, még élek, márha nem látom a nevem (ami még jó, hogy nem túl gyakori...de az bizony elkeserit, mikor enyémnél kisebb évszámot látok nevek után, az szinte személyesen érint - ismerős nevekről nem is beszélve...)

Az egyik nénire gyanakszanak, akihez az unokája szokott rendszeresen járni, segiteni, őt ritkán látom, de épp tegnap,  örömmel fedeztem fel  az ablakomból, hogy a túloldalon sétált, szépen, óvatosan, valamelyik hozzátartozójával... én nagyon rég találkoztam vele, ritkán jön le, és  mondják, már nem mindig ismer meg mindenkit

Nem voltam itthon, mikor ért az üzenet, hogy meghalt a harmadik emeleten egy lakótársnőnk, koszorúra, majd utólag adjam oda a pénzt... róla csak azt észrevételeztem változásként, hogy a lánya hozta egy ideje szorgalmasan, ételhordóban az ebédjét, és csak ritkán láttam  újabban a földszinten, a reklámújságokat böngészgetni... Azt mondják kivizsgáláson volt a kórházban, és ott érte a hirtelen halál, reggel a mosdóban... egy ér megpattanhatott...

A fölöttem levő lakás még mindig üres, még a csövek is hidegek,  amik onnan az én lakásomba szállnak alá...  Ida néninek már csak a névjegye, csak a vezetékneve az ajtón, jelzi, hogy itt lakott, valamikor...

Kiderül. hogy a szembeszomszédot vitte el a mentő a napokban, akárcsak pár éve, most is még kórházban van...

Másik szomszéd is , a másodikról, nem rég jött ki onnan, ritkán látom, mert épphogy a lábával , a járásával van a főprobléma, - Angliából  jött haza a lánya, mikor kijött a kórházból -ő újságolta örömmel (én azt se tudtam, hogy bekerült...)

Szomszédéni - aki mellesleg a "példaképem" ,- mint szoktam neki mondani, s hogy már csak ezért is vigyázzon magára - a 90 évével, és kedves, fiatalos lényével... de már ő se igen  mozdul ki a házból.... neki mondtam, hogy meg kéne már nézetni a szivemet, mégis csak, vagy feltetetni végre a vizsgálatára azt a 24 órás mütyürt, mert mindig hajnalban akar kiugorni a helyéről,  s mire vizsgálnák, addigra biztos meg is nyugodna... de igy... aztán, ha történne velem valami, mégcsak csodálkozni se lehetne rajta majd... (hát persze én már akkor biztos nem fogok...)

Az ismert énekesnek, Cipőnek, a szíve megállt, úgy élesztették újra, de kómában van... csak ébredjen fel, és épségben!, aztán valamit úgyis csinálni kell a szívével, az orvosa azt mondja, hogy a színpad mindig fontosabb, a legfontosabb volt neki... no dehát lehet a szívünknél, az életünknél fontosabb? (csak ha nem igy gondolkozott volna, nem tudnám felidézni erőteljes, szívvel teli(!) hangján: "erdő közepében játok... csillagom vezess!" )

olyan hajszálon függ, olyan könnyen vége lehet, jobban kellene becsülnünk, és vigyázni rá, amig lehet, ahogy lehet.

ha lehet!

de miért is romlunk - olyan hamar -  el...?!

 


aliz2. :: 2013. febr. 27. 0:07 :: még nincsenek kommentek



UTAZÁSOK BUDAPESTRE 2010 FEBR 27

 

Pestre utazom, Szegedről Budapestre, az Intercityn, közben egy másik - Pestről Budapestre - utazásról olvasok. Lányomnak viszem fel, kérésére, Ágai Adolf (Porzó) könyvét, ezt: UTAZÁS PESTRŐL_BUDAPESTRE 1843-1907 (rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből.) A kezdeti időpont pont 100 évvel előbbi, hogy megszülettem, a záró év, 1907 pedig pont apám születésének éve. (aki egyébként Budapesten is született.)(anyukám meg a következő évben)

Az út kb. 2 és fél óra, de a könyvet olvasva észre sem veszem az idő múlását, ami  nem elegendő az egész könyv elolvasására, a teljes út megtételére Pestről Budapestre, 1843-1907. Előbb érek fel Budapestre (immár), majd Pestről Budára... pont azon a Margit hídon, amiről nem rég olvashattam a könyvben, még a vonaton a Hidak c. fejezetben: "A Margit-hídnak -mely élénken emlékeztet a Pont d'Ienára, csakhogy amannál jóval nagyobb -ennek a mi második hidunknak még nincs múltja." Most viszont úgy tűnik, csak az van neki. A villamosból kinézve ijesztő a látvány, jobbról már az alacsony korlát is le van szedve, és a beton is a hid tetejéről, furkálják most is, alatta fémkolosszusok... valamikorra tán meg is újul a híd, de addig jobb ki se nézni rá a villamosablakon... ezt Ágai se dicséri, azt mondja rá..

"bár 38  évvel fiatalabb az elsőnél - ez a Lánchid! - szépségében nem vetélkedhetik vele."..."igazi karaktere nincs."

Pedig Ágai általában rajong Budapestért, mindenért ami benne van!

Ezt irja 1907-ben (apám születésének évében), az előszóban:

"Kevesen élnek már azok közül, akik velem együtt szemlélő tanui voltak annak a csodálatraméltó átváltozásnak és haladásnak, mely Budapestünket Európa legszebb és legrendezettebb fővárosai sorába emelte. De tanulságára szolgálhat e könyvem azoknak is, akik egy későbbi kornak szülöttei; megértvén e lapokból a bámulatos gyarapodásnak útját, melyen dicstelen kicsi s német városból vált ez az országnak fényes, magyar székes fővárosává.

Isten szerezze, hogy ennél is nagyobb fényre, belső gazdagodásra s külső diszre derüljön"

Vajon ma, több mint 100 évvel később mit mondhatna?

És "mondhatná-e az idegen" :míly kellemes, míly európai s míly magyar ez a Budapest!"


aliz2.
 :: 2010. jan. 27. 23:39 :: 4 komment 
Kategóriák: kultúra :: Címkék: Budapestkonyvmultutazasok






MEGHÍVÓ HELYETT 2012 FEBR 27

 

programajánló

Open Reading az Írószövetségben


02. 28. 17:00 
Magyar Írószövetség, 1062 Budapest, Bajza utca 18. Klubterem, I. emelet
Február 28-án 17 órától az Írószövetség klubjában felolvas GÉCZI JÁNOS és vendége, TURI TÍMEA. A sorozat házigazdája TURCZI ISTVÁN, a Költői szakosztály elnöke.


2010. június 6. könyvhét, Géczi dedikál Timinek

 


aliz2. :: 2012. febr. 27. 23:58 :: még nincsenek kommentek


ELMENTÉL 2011 FEBR 27

 

Kertész Péter blogjában találtam...

az öregedésről , a kivételről (aki nem..), a kedvenc szinészemről, akinek emléke örök, mintha nekem írták volna, azt nem irhatom, hogy mintha én (én nem csináltam meg vele azt az interjút, -valószinű ifjúi (és "lányos", félszeg-gyávaságból- amit pedig kellett/lehetett volna -a Szinháznak, a VII. Hadriánjáról vagy legalább azt a szerepelemzést...)

de jó olvasni, hogy később, más, igy, ezt, itt:

"nagy mókamester az öregség… hogy egykor  álomszép világsztárokkal mit művel az idő, még a szemük se a régi… mikor, mitől lettek mások, csaknem felismerhetetlenek, idegenek, öregemberek, mint megannyian… kálmán györgy erős kivétel, ugyanaz a cipőméret, derékbőség és főleg az arc… aki egyszer látta, húsz, harminc, negyven év múlva felismeri. aki látta a dühöngő ifjúságot, nem csodálkozik, ha szemtől szembe áll, ül vele, egy az egyben… kevés embernek sikerül megőrízni az arcát…  jó sorom hozta úgy, hogy  déltől napnyugtáig a vendége voltam, egy monstre magnóval fölszerelkezve… ha rajtam múlik, egy-kettőre eliszkoltam volna, statisztáltam egy zseninek, óránként bevett egy marék gyógyszert, s mintha mi sem… én meg  nem mertem bekapcsolni hatalmas magnetofonomat, amivel más terveim is voltak…  akkor meg mi a fenének hoztam magammal… akkoriban már öreg róka voltam  a szakmában és beszartam, már képletesen szólva, egy szóra nem emlékszem, főleg ő beszélt, azért jöttem, hogy rögzítsem… soha vissza nem térő alkalom. mikor brajer felhívott, hogy mi lesz az anyaggal,  azt válaszoltam, megtartom magamnak. profi így nem viselkedik, ezek szerint nem voltam profi, különben is ezen a délutánon minden szürreális volt, lehet, hogy nem olyan, de olyasféle… az unokaöccsét kértem meg, együtt fociztunk, jónevű újságíró, szóljon az érdekemben, szólt, s közölte, bármikor felhívhatom… felhívtam, azt mondta, éjjel kettőkor is szívesen lát, ő nem alszik soha… ez betette nálam a kaput, abban maradtunk, délben, várban, földszinti lakás, semmi különös, vagy én nem vettem észre semmi különöset, mert ugye szürrealizmus…  el voltam varázsolva, ma sem értem,  hogy a nagy színművész és én…  pedig készítettem interjút miniszterekkel,  göncz árpi bácsival,  megtisztelő, de rutinmunka volt… az ügynök halálábantímárral  láttam a nemzetiben vagy ötször, belógtunk gyurival. minden színházba belógtunk. kérdeztük a pénztárost, ötödik sor, hatos, hetes szék nem, de a hatodik sor hetes, nyolcas szék még szabad.  így  aztán szünetig elvoltunk,  s annyira teltház nincs soha, hogy ne lenne két hely… sötétedni kezdett, félhomályban ültünk, ha csengett a telefon, pár szóval elintézte.  futár jött pihegve a filmgyárból,  itt tessék aláírni,  hogy átvette a  forgatókönyvet… előbb elolvasom, hangzott az elutasító válasz, ostoba fajankó lennék,  ha most azt mondanám, hogy miattam viselkedett így… miközben órákon át panaszolta, hogy nincs megfelelő munka, cipő, ruha kellene,  a mostani öltönye nadrágjáról messziről látszik, hogy fényes… összeszedtem a nemtudommimet, lejátszanék egy verset, évtizedekkel ezelőtt hangzott el a rádióban… az volt a módi, hogy kiment a rendező, és adás előtt egy félórával, körülnézett, ki van itt színész, kezébe nyomott egy verset, az országúton című versemet kálmán györgy kapta, amit valaki felvett, lehet, hogy én… a viszonylag jó minőségű felvélt figyelmesen végighallgatta, s csak annyit mondott  halkan - ma másképp mondanám… a legcsodálatosabb orgánumú magyar színész volt… akár egy cselló, ha mester kezébe kerül… fejet hajtok emléke előtt."

Én is!





de ezt az interjúrészletet is (Szegő András csinálta) - most találtam  :

"Kiégett, beteg ember vagyok. Ne, ne! Tudom, nem lehet erre mit mondani.

De a szemei...

 – Azok még talán várják, keresik a csodát. Ez teljesen más. Én minden reggel boldogan ébredek. Úgy, hogy hiszem, ma megtörténik a csoda, ma egészséges leszek, ma nem fog fájni semmi: gerincem, csontjaim, ízületeim. Ugornék ki az ágyból...! Aztán megmozdulok és érzem... Hogy fáj minden mozdulat, hogy örülök, ha egyáltalán valahogy kikászálódom az ágyból. Nyomorult helyzet...

 Mégis kikászálódik, és nekivág...

 – Igen, mert még így is jó, így is gyönyörû dolog élni. Minden reggel felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e, és minden este úgy fekszem le: igen, érdemes volt, megkaptam a visszaigazolást – egy szép mondat, egy okos gondolat, egy örömteli találkozás, egy harmincméteres pontos kapáslövés, egy jó tunk a pörköltszaftból – ez mind-mind ajándék, ez mind-mind azt bizonyítja, hogy élni kell, létezni, lenni, akárhogy, akármiként, mindenek dacára... Élni fájdalmasan, nyomorékon is gyönyörû dolog..."

(Csak 63 évet élt.)

http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/02/19/Ha_majd_oreg_leszel/

 


aliz2.
 :: 2011. febr. 27. 0:07 :: 11 komment 
Kategóriák: hétköznap :: Címkék: blogemlekezesirasKálmánoregedesszineszek