2022. február 21., hétfő

ZAJIN ADAR ÉS ANYÁM 2010 FEBR 21

 ma zajin adar van - adar 8 (a héber naptárban) - Mózes születésének és halálának évfordulója.  E napra esik anyu halálának évfordulója is. Úgy hogy én főleg őrá emlékezek ma. De a templomban szép a megemlékezés Mózesről sőt a kállói csodarabbiról, (akihez  fűződik a Szól a kakas már... kezdetű dal... )neki is ma van a jáhrzeitja... ezt mindenki tudja és ünnepli a világon.  Anyut csak én, de annál inkább... azaz tegnap, az előestkor, Budán, a Frankel zsinagógában  lányom is emlékezhetett a nagyanyjára - ott akkor volt a halvacsorával egybekötött ünneplés, mi meg Szegeden, ma tartottuk -

de én is  már  elkezdtem tegnap... egy más jellegű tévéműsor révén. Müller Péter esti beszélgetőműsorában épp az anyákról, az anyaságról beszélt. A saját anyjáról. És én is a sajátomra gondoltam (persze gondolok én többször is napjában rá - csak ez már a jahrzeit jegyében történt - mint valami különös egybeesés. Mitn ahogy sok egybeesést találtam Müller szavaival, érzéseivel anyasággal kapcsolatos gondolataival is. Hogy az anyja több volt,  mint egy anya (valószínű sokan vagyunk így, mert anyának lenni eleve többet jelenthet egy szerepnél, önmagánál, az anya attól is lehet anya, hogy kiterjeszti magát... a gyerek köré, többirányból, több aspektusból) Barát, bizalmas, tanitómester, gondviselő... ő maga a gondviselés - Müller szerint. (is)

és hogy ez meg is marad, valamiképp, hogy most is úgy érzi, hogy sokszor kap segítséget tőle, amikor ír, - .. vele van... érzi a jelenlétét...  (akárcsak én..., csak erről nem lehet beszélni..., még neki is itt egy kicsit nehezebben, akadozva ment...)

És beszélt a mosolyról...  ami független attól. hogy milyen sorsot él... (Eszembejutott, hogy az én anyám , amikor már nagyon beteg volt is, a halálos ágyán is, mosolygott - ha meglátta a kisunokáját!- mint mindig is, amikor látta...)

És elmesélt Müller egy furcsa esetet, mozzanatot az életükből, hogy kisgyerekként hogy élte túl a háborút, miután házuk összeomlott, és  tulajdonképpen egy gödörben "lakott" , ami valahogy le volt fedve... És mégis úgy emlékszik vissza erre az időre, mint élete (egyik) legboldogabb időszakára. Mert anyja mágikus jelenléte, gondoskodása vette körül...

...Én nem emlékszem arra, hogy vészeltem át a háborút,  1-2 éves kisgyerekként, mindenesetre azon a fényképen, amit a deportálásból hazajövet, 1945-ben, a Rózsadombon, csinált rólunk anyu unokatestvére, akit ott meglátogattunk, nem úgy nézek ki, mint aki boldogtalan lett volna ott... (20 kg-t anyu fogyott, de itt is mosolyog, és csupa szeretettel vonja magához a gyerekét,(engem), akit sikerült hazahoznia, pedig halálra szánták, vele együtt... de meg tudta menteni, az anyasága erejével...

Voltak hullámvölgyei, nehéz élete volt, mindig is

de mindig felülkerekedett!, csak egyszer nem, legvégül..., halála előtt egy hónapig be volt borulva az ég, annyira vártuk, hogy újra süssön a Nap - akkor egyszer nem tudta kivárni - de akkor is, még a halála előtti napon is, mosolygott a kórházi ágyán,.. amikor meglátta a kisunokáját... ahogy mindig is, amikor látta..

sőt  halálában is mosolygott, ott maradt a mosoly az arcán, mint egy lenyomat, földön túli üzenet, bíztatás...

és a halálon túl is erőt tudott adni, ő adott erőt, s annak bizonyosságát is, hogy "nincs halál", hogy nincs elszakadás, hogy megmaradhat valami összeköttetés azután is, csak másképp..., de örökkön örökké (löajlom voed)


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)