"a távolságot, mint üveggolyót, megkapod...." mondjuk József Attila Altatójában a mindenkori kisbalázsoknak, mondtam én is kiskorában gyerekemnek, mert hogy klasszikusokon ringattam álomba... néha majdnem előbb magamat, úgy ahogy írta is a verse végén J. A : látod, elalszik anyuka .... s ilyenkor valami oda nem illő szót mondtam, mire éber kislányom rötyögése ébresztett fel az álom küszöbéről, de anyu... miket mondasz! ... most viszont tudatosan mondhatnám valahogy így: a távolságot, mint ... telefont... vagy: a távolságot mint ... msn-t ... megkapod. Megkaptuk!
tegnap Montreálból hívott unokabátyám, ma meg bejelentkezett msn-en másik unokabátyámnak az unokája, ugyanabból a tengerentúli városból. Sose láttam! Sose hallottam! Csak egy teniszező képet mutatott róla, a nagyapja, amikor, másfél éve, 30 év után újra ellátogatott Magyarországra, hozzánk is. Az apát is 5 éves korában láttam utoljára... Most meg a teenager fia kommunikál velem. (angolul - azt mondja még mindig jobb az én angolom, mint az ő magyartudása.)
a távolság...? nincs távolság!
lányommal webkamerával is szoktunk msnezni, illetve a számítógépen fejhallgatóval telefonálni... ha úton van, valahonnan valahova megy - napközben többnyire -, akkor a mobiltelefont használjuk. Ha valami hosszabb "monológ" a mondanivaló - ott az email, az is rögtön itt. Nem kell idő hozzá. Az ott egyben itt is.
természetesnek vesszük, megszoktuk
pedig.... emlékszem, mikor én egyetemista-kollégista voltam - anyukámmal hetente egyszer váltottunk levelet, nagyritkán hívott telefonról, ha valami fontos, halaszthatatlan üzenete volt, de ehhez a postára kellett elmennie, s engem is lehívtak a kollégium portájára (ha épp ott voltam ). Bár megtaláltam Makó monográfiájában, hogy nagyapa elsők közt volt a város telefonelőfizetői közt a századelőn, nekünk bizony már évtizedekig kellett várni a (vezetékes) telefonra. Anyukám meg se érte! Pedig mennyire kellett volna!.... Mikor orvost, mentőt kellett hívni. Munkahelyen hír nélkül aggódni, lyukas órákban biciklin hazaloholni. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden!... Ha a rokonok beszélni akartak velünk, a postáról jött a meghívás, megadott időre... ott is vártuk a kapcsolást, a fülke előtt. Most itt van minden előttünk. Egy képernyő mögött. -
sokszor elgondolom, hogy anyukám, mit mondana ezekre a csodaeszközökre...
a televizióval kapcsolatban (- amit annyira értékelt, csodált, hogy még utolsó napjaiban is, a kórházban azokra a szép tévés estékre emlékezett....-) sokszor emlegette nekem az ő szüleit:... vajon mit szólnának....
de őket már nem lehet kérdezni, levélben se
pedig nem is érzem őket távol... hogy is van ez....
(azt hiszem, az emberi agy, tudat, létezés, "működés" csodálatosabb a számítógépnél is - arról most nem is beszélve, hogy a gépet is az ember találta ki - "Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb..." - de ezekről a "csodákról " majd máskor, máshol... )
aliz2. :: 2008. febr. 21. 21:32 :: 1 komment :: Címkék: emlekezes, JÓZSEF, kapcsolatok, szamitogep, valtozasok, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése