2015. január 25., vasárnap

két kérdő haiku és egy válaszoló

generációs anomália

lányom nem ért meg
nem értett meg anyám sem
mi a különbség?

---

már értem anyám
lányom is érteni fog
majd. ő is későn.



inverz

mielőtt végleg
hányszor hal meg egy ember
s meghal-e végleg?

"négykézláb"

Budapest, január 16-án

minden reggel fáj a derekam! (még jó ha nap közben elmúlik) igen, egy éve fáj, amikor a reumatológián a gericem, a csigolyáim úgy vizsgálta az új doktor(?)nő, hogy rávert, azóta (hiába kért bocsánatot)....azóta fáj igazán. (persze már évtizedekkel ezelőtt azzal kezdődhetett, hogy összeütköztem biciklivel egy autóval a gimi kereszteződésben, gimiből jövet,piacra menet, és fenékkkel a betonra repülvén, letört a csigolyámból egy darab... azt hiszem pont ott van most a fájdalmi kiindulópont, hosszú idő után - de most már szinte tartósulva, hogy hozzájött a kopás, meg a csontritkulás is (nomeg az orvosi "kezelés" -Kaptam egy tartóderékövet, de azt meg otthon hagytam... úgyhogy marad a négykézláb, meg a fájdalomcsillapitó....meg a bejáratás... de ha sokat járok -pláne itt, bicikli hiján - a fóvárosban, akkor az is fáraszt.... (legjobb az uokám babakocsiját tolni...)

szóval nehezen kecmergek ki , ha már reggel is fáradtan kezdem a napot... s mindig négykézláb...  de amig nem, addig zenét hallgatok a kis rádiómon  (jókat), vagy klubrádiót, nyomkodom a mobilom, olvasok, meditálok (azaz meditálnék, mert ahhoz megfelelő (kényelmes)  pózban ülni kéne - az meg ugyancsak nem megy...)  néha órák is eltelnek mig kimászok...

eljöhet a nap, amikor egyáltalán nem lesz kedvem/erőm felkelni?! - és azután se?

az a "négykézláb" eléggé visszatartó póz....
mióta már kétlábra álltunk!

(és milyen nagy öröm is volt látni, amikor gyerekünk, unokánk két lábra állt....
ez most egy forditott út... )



2015. január 24., szombat

utak, anyák, gyermekek

(még január 15-én)

négykézláb mászok ki-le a matracfekhelyemről. 1+1 algopyrint veszek be. Vince orra teljesen kitisztult. Mennek a bölcsibe, de én nem tudnék velük menni, 9-re se. Lányom friss, mindent elintéz, pakol... Ma nem a kiadóba megy, hanem a Keleti pályaudvarra, oda kisérem ki .(De még ezt is tehetségtelenül teszem, csak asszisztálva (se igazán). 

- Jut eszembe, mikor a vonat kigördül Pécs fele, hogy igazán elmehettem volna én is, a Jelenkor támogatói  rendezvényre, ahova lányom mint szerzőt, felolvasni hivták... de fel se mertem hozni, elnyomva magamban, eleve félve a visszautasitástól, hogy teher lennék neki. De néha meg , úgy érzem, örül, hogy nekem mindent elmondhat. (na, dehogyis mindent, azt nem mondunk el , sose, senkinek) (még A dolgok, amiket nem beszélünk verskötet(é)ben sem - feltételezem)

Sokat kisértem ki vonatokhoz , buszokhoz. Régebben.  Mostanában ő is rég utazott.  S most már ő is aggódósan. Ez az anyasors. Mindenki a gyerekéért... (Bár én, sajátosan, az anyámért is...) mikor megérkezik a célállomásra, az smsében több szól arról, hogy Vince is jól van, minden rendben vele (is). ... csak az a furcsa, hogy többszáz kilóméterről, Pécsről is, Vincéről számol be, telefonba, akivel pedig egy városban vagyok... momentán.  , ha ő történetesen a másik nagyanyjánál is. Szerencsére jókat mond, és ő is jól van, nagyon is - mondja, ha rákérdezek. (Igen, egy anyának mindig előbb jut eszébe a gyereke, mint sajátmaga! (Ezt magamról is jól tudom.) De épp a gyereke miatt (is) kellene többet törődni sajátmagával (is)....

Vincének megvettem a Hóc hóc katonát, szép, új kiadásban (puritánabban megvolt/van(?) anyjának is )... ebben az újban nagyon szép rajzok (is) vannak. 


A sok mondóka, játékosan, jót fog tenni a nem elég tiszta artikulációnak. Dehát minden gyerek igy, sejpitve kezdi... És ilyen mennyiségi robbanásnál, nem is lehet odafigyelni minőségre, még... És egyáltalán örüljünk, hogy ennyire szeret beszélni, s mindent - a hogyan másodlagos... Szeret beszélni és szeretjük hallgatni. Csupa figyelem, és viszontközlés.... 

2015. január 23., péntek

capuccinók


ezt a capuccinót                                                          
a régiek emlékére
hörpinteném fel
e kávéházi szegleten
ha izlene
de nemédes
agyoncukrozva se

ó, boldogtalannak tűnt
megboldogult  édes
boldog hatvanas évek!

ó, az a nyár, az elején
vasfüggönymögötti nyugaton
apapótló nagybácsi
vendégszerető capuccinói
meghitt kávéházi asztalokon!

hazatérve mindent
megirtam, ahogy kérte,
egy krónikásregénybe'
még a capuccinókat is....

de a kéziratom
a lektor visszavetette
kijavitván a szót capucinerre
mondván márpedig
capuccino nem létezik
(ha egyszer ő nem ismeri)

mostanában mindenki
capuccinokat rendel
fennhangon körülöttem
tudják már mi az
de annyimindenről
fogalmuk sincs
ami volt és ami van
s elfelejtik
mi régi evidencia
s nem csak a  "szimpla"
(bár mára könyvcim lett
s romkocsma)

a nagybátyám?
idegen föld alatt
(a szűlő- kivetette)
levele mind
megmaradt,
magyar nyelven,
remekbe veretve
akár kéziratai...
drótsövényekről
s függönyökről,
s meg- az enyém is
miben a capuccinónk
sorra capuccinerre 
lett kijavitva
(mert mások  
mindig mindent
jobban tudnak
a mi életünkről is)


Ó, boldogboldogtalan
elszállt ifjúkorom!
keleten s nyugaton...

nyugalom!

fenékig kiittam 
akkori italom?
milyen erős volt
coffein nélkül is....
és keserédes
cukortalan...

ezt a mai capuccinót 
mai asztalomon
inkább meghagyom...

hetvenkét évesen

magam.. magam...


ihatatlan!

(A Régi jobb volt!)







utazás, érkezés

még mindig ugyanaz a nap. a noteszomból - de "prózában" január 13-án, úton, "menetiránynak háttal")

Reggel a szokásos derékfájás, kialvatlan misz, mikor lányom hiv, már a bölcsiből munkába menet. Fuccsba ment, hogy 11-kor elindulok Pestre, és akkor együtt mehetnénk 4-re az unokámért. Jó, ha összeszedem magam 1-ig, és akkor negyed kettőkor... Lányom bizakodó, azt mondja, "addig még van idő, 3 óra, ami alatt annyi minden történhet" Hát én meg éppenséggel azt gondolom magamban, inkább NE történjen...! Aztán 10 után ébredek újra, erős migrénnel. Hát ez történt a 3 óra alatt! (Miért is történne már valami jó?!) De azért, csodák-csodája, már a buszmegálló felé baktatok, mikor hallom az sms hangját, és a "mi a helyzet?"re válaszolhatok is:"várjuk a buszt", de már épp jön is, ami a szegedi Indoházig visz az IC-hez. A pályaudvaron kávét is iszom, meg egy sonkás szendvicset eszem. S jut eszembe, legutóbb Konrád György ült itt... (meghivták valami előadásra, mint utóbb kiderült, de olyan otthonosan, familiárisan ült itt, egy házapárral és gyerekekkel, mintha csak civilben.(ez is hozzátartozik a természetes emberiességéhez, persze - én ismeretlenül is ismerősömek tekintem - persze én némileg ismerem is, csak ő nem engem:) ... A vonatban előveszem a lányomnak vett egyik könyvet (nem szépirodalom kifejezetten, de töményen a szeretetről szól (hát van annál fontosabb?) És rádöbbenek, mikor már elindulunk, és kinézek az ablakon, hogy mindig menetiránynak háttal utazom, 



és ez már-már életem metaforájának tűnik - a múltba nézéssel, a jövőre való vaksággal, s hogy a jelenem mindig csak futó átmenet, ideiglenesség. Lehet, hogy meg kéne már fordulni! Előre("sohase hátra"...) Lányom már a bölcsiből telefonál. Erős migrénje lett. Vince még rajzol. Majd náluk találkozunk, kb egyszerre érve oda. 

Vincét kissé megzavarhatja a betoppanásom (?) (Másfél hónapig nem látott) De a vitt - még karácsonyra szánt) könyveknek nagyon  örül, "mama hozta" - nem sokkal később már nekem is.


Sokat beszél, be nem áll a szája, kissé érthetetlen  artikulációval, de kifejezően és bűbájosan. Mire elmegyek tőlük - kb 4 óra múlva , miután már el is aludt, vacsi, fürdés után, igazán jól értem, mit is mond. 

2015. január 21., szerda

MENETIRÁNYNAK HÁTTAL...

Kék az ég
Zöld a fű
Menetirànynak hàttal                                                                        

Vonatablakból làtom

Ez volt a múlt?

Nem tudom
mi van mögöttem
Azaz előttem
Merre visz
vonatom

Mert amit làtok
Mindig csak a múlt

Mégha jelenen át is 


Menetirànynak hàttal utazom
Ahogy èlek.
Múltba nézve
S előre nem làtva
Hova

A kalauz  néha
bemondja
mikrofonba
S a fülkébe
Be-berohan
Jò utat és
Jó egèszséget is
kivàn nekem

Nem kéri
öregkorom
igazoló
dokumentumom.
Én màr kétségtelenül
ingyenutazom

Csodálatos, szép, jó napot is
harsog a mikrofonba
mindenkinek kijàróan

A Nap egyre lejjebb szàll
A horizontra
De még szemembe süt
Kàpràztat, vakít
Szédülök is

Meg kéne
Fordulnom talàn

De a mögöttem levő ülèsen
egy nő telefonàl
Hangosan, mintha
Egyedül "vonatozna"-
mint mondja
S nincs is tèrerő.
Nekem sincs erőm
Se terem...
Csak visz a vonat
Valahonnan valamerre
Hazulròl hazafele

A kalauz tovàbbi
"nagyon csodàlatos
és szép napot"  kiván
azaz estét ...
Honnan tudja hogy
eddig az volt a nap?

Bàr ő mindent elkövetett.
De mégse "mindenható"
Csak egy túlbuzgó ember
Tàn munkamàniàs
Ahogy föl s le rohangàl

Én meg olvasnék
Aludnék kicsit
Mielőtt leszàllitana
Mert itt a végàllomàs

Fàraszt az utazàs

A fejem is fàj
közben
lányom hiv

Neki is fàj
Miközben a bölcsődében
màr fiàra -unokámra  vàr.
Ki épp rajzolni kezdett

Majd talàlkozunk
Útközben valahol
Miutan a vonatom
megérkezik...
Ezek szerint
Még nem a végső
Végàllomàsra



2015. január 12., hétfő

ajtó előtt


Ne toporogj
saját ajtód előtt!

Engedd már be
magadat

magadhoz!


január 11

2015. január 11., vasárnap

születésnap előtt

2015. január 10

hajnal, még alvás előtt, de mégiscsak mondhatom máris, hogy „holnap lesz a szülinapom: 72 leszek.” Gondolkodnom kellett rajta, mennyi is, mert máris (legalább) annyinak tartom magam. Legalább egy éve... Mert mindig is annyinak, amennyibe léptem, s nem amennyit betöltöttem. Úgyhogy holnaptól tulajdonképpen már 73-nak! De hát az az egy év ide vagy oda, ekkora számoknál már igazán nem számit! És már azzal se vigasztalhatom magam, amivel próbálkoznak mások, hogy „mindenki annyi, amennyinek érzi magát”.Mert soknak..! Épp ez az...

Sokat éltem.
S keveset értem
(el)

Ez a legnagyobb bajom, növekvő éveimmel, fogyó életemmel...

Közben tavasz lett. Igen, átmeneti, rendkivüli és hamis. Esős, viztócsás, szürke. Kellett nekem télben tavaszt várni, Shelley módra!?  Meggondolatlanság ez, és meg is terhelő szivre, keringésre... És úgyis csak átmeneti. Hazug, hamis, csalóka. Születésnapomra lehet, hogy el is múlik ez az egynapos tavasz. Akkor, 72 éve, 1943-ban nagy tél volt. Fagyos, háborús, öldöklős. Én már elkezdtem születni ilyenkor. De három teljes napig tartott, míg végre elő is jöttem. Vagy a lustaság vagy talán a kinti barátságtalan, rideg és pusztitó világ megsejtése marasztalhatott bent olyan soká. Egyébként úgy tűnik, nálunk nem szokás világra sietni. Unokám se siette el 2012-ben... Lányom se, 1984-ben, csak nála az orvos sietett, és vette határozottan kézbe az időirányitást. Jól tette. 41 éves -nyilni nem akaró- anyánál nem kockáztatott.. (aztán agitált még másik gyerek világrahozatalára, ha már ilyen sikeres lett az első, sőt, az én sikeres példámmal agitált másokat is „kései” szülésre... (akkoriban nem volt még ilyen gyakori!)

Lányom egyébként mindig megkérdezi, a soros szülinapjaimon, hogy milyen érzés ennyi és ennyi évesnek lenni.... Én meg hajlamos vagyok már egyik napot olyannak látni mint a másikat... Lehet, hogy most már – tapintatból - nem fogja megkérdezni? Jó lenne együttünnepelni velük: lányommal, unokámmal, kicsit, ahogy meg is pedzette, de nem szeretem az ünnepléseket, hát még ha rólam szólnának. Az utazásokat meg még annyira se. 

Lidlben vettem magamnak egy jó, puha, meleg plédet. Amibe bele lehet burkolózni, ha már úgyis olyan sokat ücsörgök öreganyósan a fotelben. Illik hozzá, meg hozzám is már. Sokat laviroztam egy élénkebb bordó és egy komorabb-szolidabb acélszürke közt. Persze, végül az utóbbit, az öreges szint választottam. Pedig a másik a szine miatt még melegebb is lett volna. Meg tán viditóbb is. Meg egy derékövet is vettem, ami könnyebb és puhább, mit a receptre kiváltott. De rá van irva, hogy tartósan nem ajánlatos használni. Ezt se. Több órán át,. Márpedig az utazás Budapestre, a leszármazottaimhoz, épphogy több órás lenne. Minimum 4.

Korán le is feküdtem. Elbóbiskoltam. A fotelban, a szürke plédbe burkolózva. Félek a holnaptól. Pedig még csak „készülődöm”.

„Születek meghalni.
Meghalok születni” (Weöres Sándor)

Ki tudja?

Mózes születésnapja és halálnapja (Zajin Adarkor) egybeesett. Azt mondják, ennek nagy jelentősége van.

Jó lenne még nem gondolni ilyenekre.
De – elfáradtam.

És megvisel ez a tavasz a télben.
S én nem tudok (tavaszt) hazudni.




2015. január 10., szombat

lesznek még szép napjaim?



Azt olvasom a fb-on , Bagdy Emőkét idézve, hogy reggel határozzuk el, hogy csak jó dolog fog érni bennünket a nap folyamán, és erről (az elvárásainknak megfelelően bekövetkező napi jó dolgokról) irjunk is naplót.... Biztos jó ötlet. Nem sokkal előbb az m1 reggeli műsorában meg a krónikus fáradtságra, kialvatlanságra tanácsolta ugyanő a relaxálást, meg hogy legalább egyszer egy nap a hétből, pótlásként, pihenjünk eleget. (jut is eszembe a 7. nap Isten is megpihent... az viszont igaz, hogy az előtte levő 6-ot hasznosabban, produktivabban töltötte (a teremtéssel)... mint pl én... aki tegnap megint ma feküldt le., mert soha nem tudja elvégezni, amit kéne... azt hiszem kifutok az időmből véglegesen..... lányom viszont megint frissen ébresztett a telefonba, 7, 57-kor - olyan mint egy atomóra - , már leadta fiát-unokámat a bölcsibe, aki ott már motorra is szállt életvidáman, én meg nyomom az ágyat... nem olyan könnyű az a felkelés, amúgy se, a derekam, gerincem miatt... de most nem lustálkodtam, fogtam magam és...no, csak kivánszorogtam, a konyhába, kávét főzni, (pedig el vagyok tiltva a szivbillentyűim miatt tőle, de 20 évnyi kihagyás után , nemrégiben újrakezdtem, és muszáj is innom, azt hiszem, hogy valamennyire mozgásba jöjjek meg némileg aktiv legyek... meg aztán a fürdőszobába is becsoszogtam a félpár papucsomban, mert a másikat nem találtam-láttam, ahol tegnap óta vár az amúgy csak 15 perces öblitésre betett lavornyi ruha a mosógép mellett, ami meg már hónapok óta nem működik! Hm. Hivtam én mosógépszerelőt, de nem boldogult, ráfogta a vizvezetékre a bajt, pedig csak éppen hogy csöpögött a csap, most már egyáltalán nem , szóltam én a vizvezetkszerelőnek is, de nem ért rá, még hónapokig nem... én meg azóta nem mozdultam, feléjük... de amúgy se igen. Pedig nehéz emelnem, még a teli lavort is, s sőt az is gond, hogy lehajoljak valamiért, ha leejtem... Node ezek nem „jó dolgok”, tahát hagyjuk is, Bagdy Emőke jótanácsa jegyében... Persze, hogy miről is irhatok, ilymódon, nem tudom. Hogy marad-e téma... Mert így nem irhatok, sőt nem is vehetem észre akkor a párisi terrortámadási hireket, de a helyi hireket se (amik egyébként országossá is duzzadtak, az újévi koncert botrányáról, hogy koncert közben jelentik be a műsorváltozást – s az első magyarországi babát ért rasszista támadással kapcsolatos hirekről se... Azt azért nem mondanám, hogy „Ricardo vagyok", és "Charlie" se....mert annyira nem empatikus meg bátor se talán. De igazán nem érzem jól magam ezektől az eseményektől...ebnyhén szólva... És nem tudm nem érintve érezni magam.Az élet a legnagyobb érték. Egy gyerek születésének – mindentől függetlenül csak örülni szabadna! És ahhoz senki se formálhat jogot , hogy elvegye mások életet. (Akármilyen izléstelen és sértő karikatura erre messze nem adhat okot!!!)

Nagynehezen elkészülök, nehezit a készülődésem, hogy nem találom a multifokális szemüvegem, csak az olvasót, de sajnos már távolra se látok jól, S ahhoz hogy megtalálhassam a szemüvegem, az épp nem talált szemüveg kellene.... Jut is eszembe, ahhoz , hogy hogy boldogan élhessek, eleve boldognak kéne lennem...? Ördögi búvös körök ezek.. De jutott is eszembe évekkel azelőtt, hogy milyen jó, hogy látok szemüveg nélkül is, vagy hogy ha leejtek valamit, nem probléma felvenni....vagy tartottam én külön jó dolognak míg csendes volt a lakás és nem dübörögtek fölöttem? Most meg a szembeszomszédban fúrnak-csiszolnak, igaz hónapok óta – s ott a a bocsánatkérő papir a felújitás miatti esetleges kellemetlenkedésért. Épp szembetalálkozok a felújitókkal, azt mondják a kérdésemre,hogy addig csinálják (a zajt) is, amíg készek nem lesznek. (dodonai válasz) – mindenesetre jó munkát kivántam neki. S mivel csak 4-ig dolgoznak, gondoltam legfeljebb nem sietek haza.

Olyan hideg van kint , hogy elgémberedik a kezem a biciklikormányon . Persze,  a kesztyűm nem húzom fel, úgy látszik unokám nagyanyja vagyok, ő se engedi anyjának, hogy ráadja, akit aztán emiatt állandóan zaklatnak a járókelő öregnénik úton-útfélen: nem fázik a gyerek keze? Sőt már a gondozónénik is megjegyezték, a bölcsiben, hogy de hideg a Vince keze! Én iskolásként a sálat is levettem a nyakamból, mihelyt, a sarokra értem s anyám bement a kapuból, mert már úgyse látott volna... (s akkor még nem is voltak multifokális szemüvegek)

Az étteremben már alig vannak, ilyentájt, ez nem is zavar, az már jobban , hogy emiatt már nincs viz az asztalokon... és hogy megint az ebéd után kávézom. Általában ez a legjobb az ebédben,, meg a viz (ha lenne), és így jó utóizzel megyek ki. Közben csetten a fb-on váltottunk is egy-két szót lányommal. (azt se mondhatom h egyedül voltam, így, meg a pincérekkel is szoktunk váltani egy-két mondatot...Régről ismerősök. Kisvárosban így van ez.

Vásárolni megyek...a Spar előtt, épp mire belépnék, hirtelen kisüt a nap. Alig pár percre, míg épp le tudom fotózni bizonyságul...


 Több fény kéne nekem! A csontritkulásomra is, meg a depressziv hangulatomra...de a tél már ilyen. Csak arra lehet jó, hogy várjuk a tavaszt, a tél elmúltát. (már aki, de hát én már nem korizok....nem szánkózom... és egyre fázósabb is lettem. Csak az első , még szűz hóban tudok gyönyörködni, de hamar osszetapossuk, és aztán, ha visszafagy, mint most is, jégpálya az egész város, vigyázni kell nehogy csontunkat törjük, csontritkulásos öregek... a bicikli is inkább csak kétkerekű járási segédeszköz, gyalogláskönnyitő...

Este másodszor is megnézem a tévében -őrület! - a legújabb kisvárosi sorozatot (most -tán a szivek szállodája cimet , a nagy sikerű szintén vidékien játszódó sorozatot megnyergelő Szivek doktora ciműt. (első kedvenc még az Alaszka volt...) És megint elgondolkodtat, hogy ezek a kisvárosokban játszódó filmek, az atmoszférájuk miért is olyan vonzó... holott kisvárosban élni már nem annyira az. Persze nagyban se. Csak éppen más okokból. Ha birnám az utazást, azt mondanám, hogy úton lenni jó, mert akkor ott mindig reménykedhetünk. De nem szeretek, nehezemre esik utazni is már.
Talán majd tavasz felé. Hiszen nem késhet, ha már itt a tél, ahogy Shelley is mondta, biztatón, De most inkább Vörösmartyt idézném, most tél van és csend és hó és halál...
De majd csak eljön a hajfodrász, a tavasz... (?) egyszer talán az igazi is..? Bár mostanában minden olyan hamisnak tűnik. Hamisan énekelnek , a tévében is...

Lesznek még szép napjaim...?



2015. január 8.


2015. január 9., péntek

nehéz



nehéz felkelni
nehéz feküdni

nehéz aludni
nehéz ébredni

nehéz állni
nehéz járni

nehéz indulni
nehéz érkezni

nehéz emelni
nehéz letenni

nehéz beszélni
nehéz hallgatni

nehéz élni

nehezebb lesz halni


vagy ez már az?

2015. január 7., szerda

ajtón kivül

(-tagadó)

nem engeded be
pedig ott van
a küszöbödön
s várja, hogy
kinyisd az ajtót

nem veszed észre
hogy valójában
te is
azaz legjobb
vátozatod
ott toporog

kizártad magad is

magadból

és a mindenségből

álmodtam, ébredtem

(kicsit átirtam a tegnapit, amit még félébren irtam:) (a cimét is kicseréltem, ennek megfelelően:)

Álmodtam valamit

pontosan
nem emlékszem
csak arra
hogy sokan voltunk
aztán hirtelen
egymagam
valahol

magamra hagytak?
vagy én őket?
nem tudom

talán
vártam
valamire
vagy valakire
mégis ott

s ekkor
mellettem
fecsörgött
a telefon

lányom törte fel
álombeli magányom
bölcsődében hagyott
unokámra panaszkodott
hogy sirt a küszobön
bár aztán bent
a többiek közt
már elvigyorodott
anyja ébren-frissen.lelkesen
messzi munkahelyre loholt

szép napot kivántam
nekik
de alig jött hang ki
a torkomon

ritkán beszélek
még álmomban is
alig

rozsdásodom


2015. január 6., kedd

álmodtam valamit


nem emlékszem
csak arra
hogy többen voltunk
aztán hirtelen
egymagam
voltam
valahol

magamra hagytak?
vagy én őket?

nem tudom
lányom telefonja 
ébresztett fel
reggeli álombeli
magányomból
bölcsődébe vitt
unokámról beszélt
hogy sirt a küszöbön
de aztán , bent
a többiek közt
már vigyorgott

ő munkába sietett
ébren friss-lelkesen

szép napot kivántam
nekik
amilyen a tegnapi is volt...
mint este mondta
de alig jött ki hang a számon

ritkán beszélek
még álmomban is
...
rozsdásodom

2015. január 5., hétfő

jaj

mikor az egész test jajgat
s nem csak a száj
hiába mondják
ne jajgass

még jobban
fáj