"csak
nehogy orrod törd!" - nyugtatgatott lányom a szülése körüli
napokban látván leplezni nemtudó izgalmamat s emlékeztetve
anyukám - az ő nagyanyja valóságos orrtörésére-, ami akkor
történt, amikor a születés hirére beviharzott a kórházba, s
mint utóbb kiderült, a -szédülései miatt rég tiltás
alatt álló biciklin, s arról leesve... Tényleg orrát törte,
bent is marasztalták pár napra a fül-orr-gégészeten, ami pont a
szülészet fölött volt, igy aztán- nagy örömére- bekötött
orral, de napjában többször is láthatta drága unokáját...
Én
végig császkáltam, izgultam a szülészeti osztály folyosóján,
mig nem mosolyogva kiszólt a kedves doktornő, hogy megvan az unoka,
hinni se akartam, hogy máris s a miénk? - kérdeztem... De úgy
tűnt, mindenfajta orrtörés ill. baleset nélkül meg is uszom a
nagymamává levés izgalmait, bár napjában többször is bejártam
a kórházba, kilómétereket téve, metrón, mozgólépcsőn,
villamoson, héven, buszon stb... aztán, két napja, az 5. napon
csak sikerült beverni a homlokom, egy éles kredencajtóba, s másnap
reggel azt tapasztalni, hogy vérzett az orrom(!), ma meg mintha a
látásomra húzódna az az érzékeny duzzanat, ami nem akar múlni
a szemem fölött... elmentem hát ügyeletre, megröntgenezték, de
rendben van minden... borogatom, meg szedem a rutascorbint,
(aszpirin felfüggesztve) mindenesetre a kórházi ügyelet helyszine
elémhozta azt az udvart, ahol megláttam, mikor hazafelé mentünk
újszülött lányunkkal, a bűnjelet: a biciklit, meg magát a
szülészeti osztályt is láthattam... ahol 28 éve született a
lányom...,, anyám imádott unokája, akinek most született fia, az
én unokám,
kikért összetörjük magunkat - úgy tűnik......
kikért összetörjük magunkat - úgy tűnik......
eszembe jutottak az analóg emlékek, főleg, hogy anyu mennyire örült az unokájának, hogy sugárzott a mosolya , ha csak ránézett....
ime, az ő első közös képük a hazatérésünk napja körül, a kiságy rácsai két oldalán:
(2012. október 23.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése