a már szinte kiürült étterem szomszéd terméből rég látott ismerős házaspárt látok kifelé jönni
a férfival kollegák voltunk, de már akkor is ott tanitott a gimnáziumban, amikor én még diáklányként jártam oda (emlékszem is, hogy milyen szigorúan szólt rám egyszer az iskolaépület előtt, hogy tegyem föl a diáksapkámat..., már év vége felé, nyáreleji melegben (mennyire utáltam azt az egyensapkát! el is vesztettem aztán - a piros fehér pöttyes buggyos ujjú nyári egyenruhánkhoz igazán nem illett , meleg is volt, pláne nyár felé a bélelt sötétkék szövet bocskai sapka, oldalt 1-2-3 vagy akár már 4 aranycsikkal jelölve , hogy hanyadikosok is vagyunk.)hát most már sokadikosok... és rég nem járunk a gimibe, tanárként se - legfeljebb érettségi találkozókra. Épp kérdem is tőlük, hogy valami találkozóra jöttek? hiszen évek óta elköltöztek a városból, jómesszire, ahol a gyerekük él. Nem - mondják, hacsak nem most mi találkoztunk, de érettségi találkozó épp jövőre lesz esedékes, méghozzá a 60. (nekem meg épp az 50. (Merthogy minden tanár volt ugyebár diák is, és úgy látszik egy idő után már csak ezt a mi véndiáktalálkozóinkat tartjuk "igazi" találkozóknak? a magunkét... igy 70 meg 80 felé. (bár rajtuk nem is látszik a kor) Igaz, hogy a feleségnél (ki nálam egy-két évvel öregebb,) bot van, de nagyon jól néznek ki. Mióta nem láttam őket inkább fiatalodtak. Nem voltunk túl közeli kapcsolatban, de most igazán - úgy tűnik, hogy megörültünk egymásnak. Mondják, hogy szívesen jönnek Makóra, milyen szép (lett) a város, mindig van valami új benne... csak az a baj, hogy már nem érzik itthon magukat, itt se és ott se , ahova költöztek. Ez az otthontalanság... De ott kell lenni az embernek , ahol a gyereke van... hallom. És átérzem.- eddig hegyvidékre kirándulgattak, de az orvos nem javasolja. Nem tesz jól a szivnek a magaslat. A szülőváros, a sikságon csak jót tehet(?) meg a temetőbe is ki kell menni itt. Ismerős meg már egyre kevesebb. A városban. Az élők közt. Nekem is... épp mondják, hogy ma reggel halt meg - ugyancsak egykori kollégánk és korábban tanárunk - felesége... Még anyukám is jól ismerte, a nővére iskolatársa volt... de ők már milyen rég elmentek... Beszélünk még egy-két közös ismerősről, kik Pesten, vagy külföldön... még élnek, szerencsére. Csak a városból mentek el. Mint ők is. De van, aki sose jön vissza. Vagy egyre ritkábban.
Nem is kell ahhoz elköltözni a városból, hogy elfogyjanak, kifogyjanak mellőlünk..., akik valaha a midennapjainkhoz tartoztak...
2010. október 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése