ezt
a mondatot "elloptam", KERTÉSZ PÉTERTŐL, AKI
"ÚJSÁGIRÓ ÉS TEMETŐGONDNOK" Szentendrén,
(saját meghatározása szerint) és blogger, aki
újabban, betegsége (stroke?) óta, egy ujjal pötyögteti - tán
még remekebb - blogbejegyzéseit, mindig fején találva a szöget...
és
milyen tömören ezt is, amin én is annyit rágódok egy ideje,
sokkal szószártyárabb módon, hogy nekem
ne mondja senki, hogy a nyugdijas ráér (már
volt is emiatt purpallém postai,
értelmetlen, maratoni időrabló sorbaállás közepette, mert hogy
igenis nem ér rá, mert neki már éppenhogy kevesebb ideje van,
ahhoz, hogy elvégezze, amit még akarna --- úgyse tudja! - ez az
igazi kapuzárási pánik, mert hogy ezen a kapun túl valószínű
már nem pótolhatjuk be, amit a kapu előtt elmulasztottunk
(ellazsáltunk, eltékozoltunk, ellötyögtünk stb...), olyan ez az
idő, mint egy záróra előtti, csak éppen nem tudjuk pontosan a
zárás idejét, de tudjuk , hogy egyre közelebb van. és jóval
közelebb , mint egy nemnyugdijas fiatalnak - emberi számitás
szerint... különösképp, ha az egészség, a testi állapot
romlása-hanyatlása figyelmeztet erre... és mégis "ráérünk",
mert lassabbak vagyunk, mert minél inkább akarnánk
felgyorsulni, annál kevésbé tudunk, mert már ez egy másik
időszámitás, gyorsabban telik az időnk (micsoda igazságtalanság
is ez! hiszen gyerekkorunkban milyen végeláthatatlannak tűnt...
ugyanaz az időszakasz, egy óra, egy nyár.. egy év... egyáltalán
az ifjúság s hova
repült? mert
visszanézve már az se tűnik hosszúnak, az egész életünk nem...
csak egy röpke ... sóhajtás... - vagy lehet, hogy épp az
alatt kellett volna jobban rászokni arra, hogy ne érjünk
rá, lehet, hogy jobban ki kellett volna használni, míg
lehetett, míg
volt idő...
(2011. október 18)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése