a művészet menedéke

néha olyan ólmos fáradtság telepszik rám, ezt különösen nemitthon, legtöbbször Szegeden szoktam érezni, a lábaimban..., így tegnap  is; gondolom a sok járkálástól, gyaloglástól, némi cipekedéssel egybekötve- van ez így (éveim növekvő terheivel együtt)  - ami elkerülhetetlen még akkor is, hogy ha épp jön valami tömegközlekedési jármű, arra felszállok - de jut is , marad is, s nincs bicikli, amivel otthon még a sarokra is járok - szinte soha sehova gyalog...

de aztán, tegnap, valami fura dolog történt; elmentem a REÖK palotába, megnézni a legújabb -Szüts-Vojnich festőművész/házas/pár  napokban nyílt közös kiállítását, és csak utólag döbbentem rá, amikor már újra az utcán voltam, és újra fáradtságot éreztem a lábaimban, hogy bent  a palotában, pedig a 2. emeleti termekben ki-bejárkálva, semmi de semmi fáradtságot nem éreztem! ellenkezőleg!

hasonló "csodákról", fájdalommegszűnésről szoktak beszélni táncosok, színészek, amit tapasztalnak színpadi szereplésük átmeneti idejére; de hogy mindez érvényes lehet a művészet befogadójára is...?! az már előfordult velem is, hogy a táncos (rokonaim) minden színpadi mozdulatát empatikus figyelemmel kisérve a fellépésük után én is elfáradtam, már-már izomlázam volt, de a fordítottja?, hogy elmúlik a fáradtság, hogy csak a művészet okozta jóérzés, öröm van... ez kicsit új megközelítésnek tűnt most...

pedig így van: a művészet - megpihenés, menedék...

s milyen furcsa is ez; szinte ugyanazt a külvárosi, elhagyott gyárudvaros tájat látom a monumentális képeken, amiket nemrégiben "élőben" Újpesten (csak itt "Kőbányát" idézi a képaláírás), s ami ott fárasztón felrázó, olykor elborzasztó, itt,  ugyanaz a sivár táj, a művészet régiójába emelve, mert kifejezve; "szép" lesz. (vö. Illyés, Bartók kapcsán.: ..."mert ki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja")

és bár, mikor az albumukban először láttam e képeket, feltűnt az emberi arc, sőt alakok hiánya, itt, a monumentális, "eredeti" képek előtt állva, azt érzem, hogy igenis  van ott  ember, mert ott vagyok én, a mindenkori  néző,  benne a tájban, azaz előtte, a képeken ábrázolt utak előtt, épületek tövében, mert emberi léptékűek a képek, igen, számolnak velem, aki nézi, beállhatok a festő helyére, az ő szemével nézhetem a tájat,  de ez már az én tájam is; megnyugtat, felold, gyönyörködtet. (Főleg a Szüts képek; érdekes módon a pár férfi tagja a lágyabb. . "érzelmesebb" - a nő, Vojnich rideg, szögletes, kemény, kőszerű - de így alkotnak jin-yang egységet, a lét teljességének egységét)...

áhítatot érzek a képek előtt, között, azt hogy valami módon szent dolog a művészet, a lét szentségének kifejezője...



2008. október 2.)