ülök a Marosparti strand egy bejárati padján...
jön egy férfi, kedvesen, barátságosan köszön, fogadom, bár nem tudom ki
de majd rájövök - gondolom...
leül mellém - beszélgetni
kiderül, hogy nem ismerjük egymást igazán, nem a gimibe járt, hanem a szakmunkásképzőbe
(meg is nyugszom, mert zavart volna. ha nem ismertem volna fel egy régi tanitványt)
elnézésts kér, hogy köszönt, de ismerősnek tűntem, és különben is szeret beszélgetni
a világért se sértett meg, szabadkozom, nagyon udvarias és kedves, csak talán túl sokat beszél, a családjáról ...testvérekről, szülőkről, kicsit indiszkrétül
végül kiböki hogy ő mentális beteg,, mert nem tudta feldolgozni, hogy elküldték a munkahelyéről 10 év után, leszázalékolták, (amúgy 45 éves, de nem néz ki annyinak)
mi a baja ? kérdem
azt mondja, depresszió (szed rá gyógyszereket)
de nem bánt senkit
mondom tudom, a depressziós csak magát bántja!
helyesel, ő csak magát őrli...s mondja, ő nagyon szereti a z embereket, a gyerekeket különösen ,meg a békességet...
a szüleivel él, segit nekik (egymásnak), s felkészül rá, ha ő k már nem lesznek... de segiteni fog neki a testvére is (kiderül, hogy van egy ikertestvére is, akit különösen nagyon szeret,bár ő másik városban...)
le kéne menni a partra - mondom, igen, mondja, már hivták telefonon, haza kellene mennie, de előbb a part felé megy
kicsit később én is letelepszem a folyó legszélén egy üres faágyra,
mellettem kis csoportosulás , gyerekek , felnőttek, és lám az én ismeretlen ismerősöm beszél hozzájuk... (kb ugyanazt mint nekem) bár most elmondja, hogy csak főzni nem tud, de szeretne megtanulni, hogy majd vendégül láthassa a testvéreit, ha... egyedül lesz...
szépen elköszön, és jó visszautazást kiván nekik....
nagyon bánt, hogy mintha miután elment, kibeszélték, kinevették volna
pedig nem volt benne semmi nevetséges. sőt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése