2010. május 28-án
Érdekeseket olvastam az IC-n (ahol amúgy is nagyon szeretek olvasni)
- a tudomány és vallások határterületen tallózó folyóiratból)
Az egyik cikk teljesen "elítéli" - értetlenségében a homeopátiát), a másik meg kitágítva a szűken vett homeotop gyógyítás kereteit filozófiai eszmefuttatással, elgondolkodtató tapasztalatokat közöl, életről, halálról... betegségről is , persze, amivel kapcsolatban az a legfőbb - és elgondolkodtató - megállapitása - mintegy definiciója, hogy:
az életerő elhangolódása okozza mindig a betegséget. (de az életerő az, ami fenntartja az életet is és a betegséget is.) Gyógyításra csak sajátmaga lehet képes az ember! (ilyen értelemben csak öngyógyítás van) Az egyensúlyát csak maga az ember állíthatja vissza.
de meddig? meddig képes az ember gyógyulni, és a gyógyulásokból erősödni (mint a gyerekbetegségek után), hol kezdődik a fordulat, amikor elszakad az ember az őt éltető erőktől... mikor van az a pont a sorsban, amikor már nincsenek lehetőségek, amikor megoldhatatlan élethelyzetbe kerülünk - illetve amikor megoldhatatlannak tűnik a helyzetünk - ami korábban pl. nem tűnt volna annak. Mert már nincs elég erő a megoldásához! Az ilyen helyzetek, akár a betegségek, edzenének, de már erőt vett el tőlünk, ismétlései folyamán. Eljutunk egy pontra, amikor az akadályok nem erősítenek, hanem éppenséggel gyengítenek. - De ha megoldhatatlannak tűnik egy élethelyzet, akkor a lehetőségek beszűkültek, és az élet elindult a vége felé.
Ha az ember elveszti a kapcsolati hálóban a helyét - az meggyengiti! Az éltető erők mindig a Másikon keresztül juthatnak hozzánk. Ha az ember meg tud maradni saját kapcsolati hálójának csomópontjában, vagyis a helyén -, akkor fennmarad. Ha saját kapcsolati rendszere szélére sodródik - elgyengül.
De nem szabad korábban meghalni, mint ahogy a "mécs olaja elfogy"...
......
EZ MESSZEMENŐ KÖVETKEZTETÉSEKHEZ VEZET!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése