NETNAPLÓ
Hasznos, mint egy ernyő
Persze már megint akkor kezd el esni, amikor nincs nálam az esernyőm. Pedig az egész könyvfesztivál alatt hurcolásztam, igen, a szikrázó napsütésben – Szabó T. Anna nyilván a hasznavehetetlen ernyőmből is játékot tudott volna csinálni, ahogy a gyerekkönyvek vasárnap délelőtti bemutatóján minden tárgyat életre tudott kelteni, úgy, ahogy a mese megkívánta –, de az én ernyőm csak funkciótlanul lifegte végig a napokat, hogy most, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, otthon elégedetten húzhassa ki magát: ugye mégis jó vagyok valamire? Berohanok a Blaha sarkán lévő bevásárlóközpontba, az ottani drogériában – már tapasztalatból tudom – olcsón lehet venni gyorssegítség-ernyőt. Ahogy megyek lefelé a mozgólépcsőn, látom, egy nő a sarokban ül, oda van rogyva, fájlalja a fejét, mellette hatalmas gurigás táska és egy fekete öltönyös biztonsági őr.
Ennyit látsz egy emberből, és nem tudsz róla semmit. A napjaink soha nem arról szólnak, amiről: az eseménytörténet nem azonos a lényegi történésekkel. És a gond ráadásul nem is csak ez, hanem az, hogy az események történetét elmondani unalmas, a lényegi történésekről beszélni pedig talán mégsem nyilvános mutatvány. Ilyen voltaképpen a szövegmunka is. Látszólag minden körülmény valóságos és megfogható: ragaszkodhatsz a bejárt utakhoz, az irodádhoz, a rendetlenséghez az íróasztalon, amit csak te látsz át, a napi rutinokhoz. Látszólag mindennek van kézzelfogható nyoma: levelek, telefonhívások, mappák, kéziratok, és van nyoma az olvasásnak is, áthúzol és jegyzetelsz, miközben reméled, hogy mindezáltal megszületik valami lényegi történés. Szerkeszteni alázatos munka, és amikor kézbe veszed a kész könyvet – ami mondjuk úgy tartozik hozzád, mint egy csecsemő a szülésznőhöz –, akkor sem a tárgy maga a munka eredménye. A munkánk nem azért láthatatlan, mert mások munkáit segíti, hanem azért, mert maga az irodalom láthatatlan munka. És ebbe belegondolni sokkal jobb, mint amilyen ijesztő.
Ma például fülszöveget írtam Darvasi új novelláskötetéhez, a könyvhétre fog megjelenni, Vándorló sírok lesz a címe. Van benne többek között három Jézus-novella, egyikben sem szerepel Jézus. Az egyik Júdásról szól, a másik egy sírásóról, a harmadik Malkusról, a tudatlan katonáról, akinek Péter levágja a fülét a Getsemáne-kertben. Ilyen fületlen történetnek nem is kéne fülszöveg, mondaná a Szegő. Júdás, a sírásó és Malkus: nem mellékszereplőkről olvasunk, ők mind főszereplők, akik mellékszereplővé váltak a saját életükben, láthatatlan figurákká, akik az elbeszélés által láthatóak lesznek. Igazából ezért szeretem annyira Darvasi írásait: úgy érzékítik meg a hiányt, hogy ami hiányzik, sose lesz jelenvaló. És persze azért, mert mindezt nem csak efféle esszéisztikus szentenciákban, hanem történeteken keresztül tudják elmondani: olyan történeteken keresztül, amelyek mindvégig érzékeltetik, csak nyomai lehetnek a lényegi történéseknek, soha nem azonosak vele.
Amíg várok, hogy fizethessek, az eladólány kisandít a drogéria üvegfalán, még mindig ott ül a nő, fogja a fejét. Nem hiszem el, hogy ilyenek az emberek, mondja a lány, nem igazán értem, nekem-e, vagy csak úgy általában. Amíg beüti az ernyő árát a kasszába, magyarázza, úgy egy fél órája a mozgólépcső minden ok nélkül megállt, a nő akkor buckázott le a legaljára, azóta fogja a fejét, és nem segít neki senki. Érti? Senki. Néz rám komolyan. Az egész annyira zavarbaejtően ismerős, mint egy Tóth Krisztina-tárca. Amikor az együttérzést az teszi hitelessé, hogy nem tagadja el, közben toporgunk is, hogy az együttérzés talán kevés. Hogy mégiscsak elválaszt minket egy üvegfal. Önáltatás-e azt hinni, hogy vannak helyzetek, amikor az irodalom is tud tenni valamit? Hogy lehet hasznos, mint egy ernyő. Hogy lehet úgy segíteni, hogy az a másiknak tényleg jó legyen. Amikor kimegyek, a nő mellett még mindig ott áll a biztonsági őr, és nem tudni, miféle elővigyázatosságból, ahogy a nő szédelegve fel-felállna, ő rá-rárivall: nem engedem, hogy felkeljen, nem engedem!
Turi Tímea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése