a fővárosba felszabadulván régi beidegződés szerint -újra- falom a programokat
vidéken nyugalom van, sivárság (azért szerényebb programok is!), a fővárosban zaklatottság, piszok, káosz, és sok (kultúr)program. A vízfejű ország metafora még mindig jogos. Sőt. Hallok egy tetszetős filmreklámot félfüllel a tévében, és csak utólag jövök rá, hogy nem tévéfilm, hanem mozi- ami náluk -évek óta- egyáltalán nincs!... Nahát, kapok az alkalmon, felutazván, épp megy a Tajtékos napok a kedvenc Művész mozimban, kedvenc francia színésznőmmel (Audrey Tautou alias Amelie)- csakhogy a film... enyhén szólva nem az én világom, se a morbid, horrorisztikus feketehumora se mindennek a brutális képi megfogalmazása - hiába "ötletes", meg a mélyebb általánosítható tartalom, minden szerelem, életminőség romlásáról, beszűküléséről, kafkai borzadályos áthallások - feloldások nélkül, még kedvenc egzisztencialista filozófusom is - kiparodizálva, persze a külsőleges jegyekkel: a vastagkeretes szemüveggel - most egy ráfestett műszemmel is megtoldva, sajátja helyett. De csak mellékszereplő. Még jó. Ilyen kényelmetlenül rég éreztem magam moziban. Pedig a szék bordó bársony.... puha...
aztán a Parsifal. a Wagner napok keretében. (kaptam egy feleslegessé vált jegyet) Wagnerért nem rajongok (de eszembe jut apám, aki egyetemistaként énekelt az Operaház kórusában is - ő igen. A zenéért magam is. És a Művészetek palotája épitészeti csoda. A Bartók terem akusztikája külön csoda. Nem mondom, hogy nem élmény zeneileg a mű, de a szüzsé... hát, nem csoda, hogy vitákat váltott ki, mindkét (világi és vallási) oldalról. Mindenesetre életidegen és érthetetlen, bár freudi pszichoanalitikus (és átlátszó) magyarázatokat találhatnánk aszkézisára és életidegenségére- mentségül- De a zene, különösen a kibontakozó, megváltást imitáló befejezés felé gyönyörű és harmonikus
De azért... a legjobb programjaim a fővárosban nappaliak..., amikor az unokám "bemutatóit" élvezhetem- Akrobatikus mutatványait, amivel végiggurulja a nappalit. Utánzó művészetét, amivel a lullalulalu bölcsődalt, meg a Sony boyt imitálja, nagyanyai karmesteri kézmozdulatokkal, és ahogy rákacag, ahogy azt mondja neki, becézve, hogy te,te... meg mama, baba, meg pápá...
igen, pápá... újra vidéken. Nézem az unokámról készített kisfilmeket . Hát sokkal jobban élvezem, mint a Tajtékos napokat. És a kis kornyikálását is jobban még a Carmina Burána dalainál is. Ebben még több az élet! Csupa életöröm...
aliz2. :: 2013. jún. 25. 18:13 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: Budapest, film, irodalom, kapcsolatok, szinház, zene
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése