Székesfehérváron..
A szállásom egy városszéli
appartmanházban volt.
Teljesen egyedül laktam a lakásban –
nem hatolt be az ittlakó -
többnyire külföldi – diákok lármája.
Nem volt bent tévé,
nem hoztam magammal rádiót,
sőt olvasnivalót se.
Mivel lehetne eltölteni akkor az időt,
ha nem meditálással?
Ideálisak hozzá a feltételek,
zsúfolt diszletű napjaimban kevésbé …
Csakhogy ez a meditáció
életem legrövidebb meditációja lett.
Nem volt értelme folytatni.
Mikor rájöttem,
hogy mosolygok, sőt nevetek...
abba kellett hagyni.
Innen nincs tovább.
A gondolat, az érzés,
ami ezzel megjutalmazott,
olyan nyilvánvaló volt,
hogy talán ez is okozta
a kitörő örömöt.
Megpróbálom leírni,
bár ezeknek az élményeknek a leírás
nem adhatja hű tükörképét,
legfeljebb tört cserepekben.
Vagy mégis?
Mégse...
De a lényeg:
hogy van valami rajtad túlmutató,
fölötted álló,
és ott csüngsz, függsz rajta.
Nem tudsz nem ott lenni!
Nem tudsz tőle nem függeni.
De nem is akar(hat)sz.
Általa vagy, általa lehetsz –
egyáltalán!
(Aztán elkezdtem írni
(Persze nem ezt. Valami imafélét.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése