a könyvtárban ülök, kottatartó mögött, a terem végében , mindjárt kezdődik a szerzői est, amin "újsüttetű" zenekar tagjaként fogok én is hegedülni, szemben velünk jönnek a nézők, szép számmal, szakadatlan, de szinte nincs is köztük ismerősőm (a szülővárosomban), és egyszer csak belép valaki, s már mondom is ez a B. Gyuri!... vagy fél évszázada nem láttam....de akkoriban épp itt a könyvtárban (vagy még az elődjében) fordult elő, mondja is zenész- és egykori osztálytársam, hogy ő volt a könyvtárigazgató, csak aztán felkerült Szegedre tanitani, főiskolába... hihetetlen, hogy szinte semmit se változott , a habitusa biztos nem, a mosolygó arca se, csak talán az ősz és kopaszodó haja a nemrégi... aztán előadás végén oda is jön közénk... megragadja a bőgöt, játszik is rajta pár ütemet, nem is rosszul, mert hogy valaha zenélt is... csak aztán inkább a kandidátusság... de milyen örömmel vette kezébe a nagybőgöt, (akárcsak én a hegedűmet...)
az esten egy másik régi ismerős, K. Emil, de ő már csak fényképről látható,hangfelvételről hallható (milyen remekül, kellemes orgánummal, kifejezően olvassa fel B. Attila "szerző" irásait!)Emilt is évtizedek óta nem láttam, de őt már nem is láthatom...És/de már tudom, miért is játszottuk el a She-t Aznavourtól, hát mert neki volt a kedvence, az ő tiszteletére...
olyan ez az egész már megint mint egy finálé, hogy jönnek vissza, jönnek a régi emberek... élők (és holtak) de mindenki annyira élőn... (a zenekarban is régi-régi zenésztársak) és bár a hajunk kifehéredett, a bőrünk is lehet ráncos (különösen az enyém, ez a valahai finombőrűség kései átka is, nomeg férfiaknál nem is számitanak a redők se - micsoda igazságtalanság és egyenlőtlenség ez is!)na mindegy, fél évszázad ide vagy oda, nem számit... marad(t)unk akik voltunk/vagyunk - lényegünket tekintve... hogy ez jó vagy rossz nem is tudom, nem kellene minősiteni... de én inkább jónak látom, stabilitást ad önmagunkban is meg egymással való kapcsolatainkban is.
de még most sem értem, hogy lehet, hogy a néző(in)k közt alig volt ismerősöm..., egy kisvárosban, ami ráadásul a szülővárosom; lehet hogy Makóból is kettő van, mint lassan már mindenből ebben a kettésztott országban, és én épp a másik felét ismer(t)em?!
(persze az más kérdés, hogy azt a kislányt se ismer(t)em, akinek darabjait játsszuk, nagyapja (B. Attila) hangszerelésében), de hát ő amúgy is szegedi, és nem a múlt, hanem a jövő, ami általában is, mindig is "ismeretlen"...)
aliz2. :: 2012. máj. 19. 23:26 :: 13 komment :: Címkék: kapcsolatok, könyvtár, MAKÓ, múlt, zene
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése