Rádiót hallgatunk a nagynénéméknél, a szomszéd néninél, akinek az unokájára szoktam vigyázni, múltkor még egy Yehudi Menuhin koncertnél raktam a fülem a rádiókészülék vásznára, el ne veszítsek egy fél csodás hangot se - de most komoly hírekről beszélnek körülöttem a felnőtt öregek, suttogva, Lengyelországból, ami várható, hogy itt is lesz, hamarosan
anyut hazaküldik a szegedi klinikáról félgyógyultan, az "eseményekre" való tekintettel, otthon fekszik az ágyban
én rohanok haza az iskolából, kezemben egy röpirat, amit az utcán találtam a földön, boldogan lobogtatom, s azt a pontot olvasom fel, illetve summázom -kommentálom, aminek gondolom, ő is örül: - "Anyu, vissza fogjuk kapni az államositott házunkat, látod , itt van?! - mutatom neki az odavonatkoztatható pontot; de ő meg se nézi, nem is szól semmit (annyi mindent megért már!) csak halványan mosolyog, rám...
aztán az utcán hallok valamit valamiféle listáról, amit összállítottak valakik, valakikről - s kicsit elkezdek félni is
az iskolában nincs is rendes tanítás, csak felügyelnek ránk a tanárok, olvasnak vagy olvastatnak fel valami érdektelent
közben az események - halljuk a kósza híreket - a főtéren zajlanak, arra felé nem is megyek, az egyik - felügyelő tanárunk ugyan azt mondta, ő nem mond semmit, se azt, hogy menjünk, se azt hogy ne...
hát én nem megyek..., csak hallom, hogy ledöntötték a szovjet hősök emlékművét, a gimnázium előtt, vöröscsillagostul
korán reggel megyek iskolába, kihalt minden, már nyirkos hideg is van, még szinte sötét, de legalább is szürke, csend is lenne, csak valami furcsa dübörgő zaj veri fel, a macskaköves kocsiúton mellettem, velem egy vonalban tankok cammognak a városon át, fölfelé,
én lekanyarodok balra, megyek iskolába - mint mindig...
aliz2. ::
2008. okt. 23. 16:57 :: még
nincsenek kommentek ::
Címkék: anya, emlekek, iskola, kapcsolatok, tortenelem
Szabó Éva
VálaszTörlésAz én korosztályom csak hallomásból ismeri az eseményeket. Megható, siralmas -- és fájdalmas!
8 é.
Nagy Ágnes
én már 3 éves is elmúltam ekkor, és sokáig nem is tudtam, hogy később milyen borzalmakról beszélnek az emberek, mert emlékezetemben csak a véget nem érő lánctalpakon haladó gépek (kicsit olyanok, mint az agronómus anyukám vezényelte parasztok traktorai) maradtak meg, amelyekről mosolygó férfiak - és esetenként nők is - integettek vissza nekem , aki a házunk ( hozzám mérten) annak hatalmas kapuja előtt, a másfél éves öcsémmel együtt álltunk és csodáltuk a végeláthatatlan, a monumentális erőt képviselő, a kockaköveket is kiforgató, monotonon haladó gépi kolosszusok menetét. Egy csipkés szélű fotócska őrzi egyedüli emlékét ennek a napnak, amit az édesapám készített. Hogy kiengedtek az utcára a szüleim, akik egyébként a széltől és minden egyébtől óvtak, valami egészen mást sugallt sokáig és nem tudtam összeegyeztetni azokkal a véresen borzalmas dolgokkal, amelyeket tanultunk az iskolában,... amiről már a Budapestre érő masinák és a benne ülő katonák hergelték az egyébként is fölajzott népet. Talán 10-15 éve raktam össze a látott képeket és elmémben a gondolatot, hogy ahány ember , annyiféle kép létezik erről a semmiképpen nem békés időről.... "Megható, siralmas -- és fájdalmas!"