Janikovszky (Kucses) Éva naplója

 nov 10

ezt a könyvet feltétlenül meg akarom venni, remélem, még hozzájutok, mert szerintem kapós is lesz

janikovszky éva gyerekkori naplója

engem személyesen is érint.... amúgy...mert egyik fontos szereplője a Kardos Gabi, aki (persze mindig is tudtam) egykori gyerekkori szerelme volt (bár a könyv egyik "kimutatása" szerint csak 80 fokos hőfokú, de jó pár hónapos, a barátságuk meg életfogytiglani) ...5-6 kitépett lap hozzá is került, amit majd jóval késóbb, már Gabi halála után, özvegye Vera , ki az én unokatestvérem, visszaküldött. s most igy kerülhetett a könyvbe Jóban voltak mindhárman ... mig csak éltek...

(plusz még pontosan kideritetlenül,de azt hiszem távoli rokonok is vagyunk Bartos -Bárány részről)

naszóval mindettől függetlenül is, remek, friss, üde és humosros olvasmány lehet, bár vészes időkben iródott 1938- 44,a háborúban.... a szörnyű háttér is jelen van a zsidó nagyszülők sorsának érzékeltetésében, anyja szomorúságában... és a sajátjáéban is... 

megható volt az egész beszélgetés, főleg fia miatt, gyönyörűség volt hallgatni, hogy beszél anyukájáról!

alig várom, hogy kézbevehessem a naplót!

---

addig is pár töredék : 1944. junius 18:

"ma viszik el Nagymamáékat, talán épen most, marhakocsikban, nem tudom hova. Úgy keringenek a fejemben a fogalmak, képek, szavak, (...)

Anyu állandóan sír és én nem bírom vigasztalni, csak lődörgök össze–vissza, lehetőleg nem vagyok itthon, és ha sírni kezd kirohanok a szobából és becsapom az ajtót. (...)

Sokat köszönhetek az iskolámnak és a tanáraimnak, hálával és szeretettel gondolok vissza az ott eltöltött nyolc évre, bár 1944-ben szomorúan fejeződött be a kapcsolatunk. Március 19-e, azaz a németek bejövetele után az egyik tanórán kicsapódott az osztályajtó, berontott két fényes csizmájú SS-tiszt. Felemelték a karjukat és elordították magukat: Heil Hitler! Legkedvesebb tanárnőm üdvözült mosollyal viszonozta a náci üdvözlést, ettől félzsidóként idegösszeroppanást kaptam. A németek azonnal lefoglalták az iskolát hadikórháznak, hamarosan elvitték a nagyszüleimet is. Az osztálytársaim kísértek haza, estére belázasodtam és skarlátos lettem, nem tudtam a többiekkel együtt letenni a hadiérettségit. 

Amikor az őszi pótérettségin a gimnázium Bocskai-díszegyenruhájában megjelentem vizsgázni a tankerületi főigazgató színe előtt, rám rivallva megkérdezte: hogy merem meggyalázni a magyarok viseletét. Amikor bátorkodtam jelenteni a később háborús bűnösként elítélt méltóságos tankerületi főigazgató úrnak, hogy a gimnázium növendékei ezt az egyenruhát kötelesek a vizsgán viselni, azt felelte: de nem a zsidók. Hazarohantam átöltözni, majd jelesre érettségiztem. Az alma materre emlékezve ezt a traumát nem tudom elfelejteni.