ó Maros, ó dicső

a héten már másodszor fogtam magam (és a biciklim, bár az amúgy is elválaszthatatlan már tőlem),  és kikarikáztam a Maros- partra. Már az odavezető út is megéri: ki a városból, a töltésen túli "természetbe", fák, friss levegő, vízszag... emlékek, - de aztán, kiérve a célba, a Marospart-i strandra, mindig szembesülök azzal, hogy hiába szép minden, ez már egy hanyatló, romló állapot..., (mint ahogy az enyém is az , valójában..., ne szépítgessük az idő múlásának tényét magukon sem, annál is inkább mert épp egy Maros-part ihlette régi versem fogalmazta ezt meg csattanószerűen - igaz, egy álomban kapott mondatot felidézve: "... csak téli álmom súgta meg: nem az idő múlik , mi múlunk el" - a Maros még mindig, folyton megújuló sodrával ugyanaz a változásban; csak kicsit piszkosabb, szennyezettebb..., s épp ezért partján is szolidabb az élet mint virágkorában, virágkorunkban... akkor még fürödni is lehetett benne (hát mire való egy folyó, ha nem arra?!!!), most már legfeljebb "saját felelősségre" - ahogy a kirakott tiltó táblák jelzik: "FIGYELEM! Nem kijelölt fürdőhely! Fürödni csak saját felelősségre!" kinek van kedve ezek után...?! pedig de jó volt átúszni árral srévizavé felfelé, hogy még a strand területén a strandnak ezen a mára már rozoga lépcsőjén jöhessünk ki a vízből, felfrissülve, megerősödve... úszni is itt tanultam, még a sekélyben, szinte magamtól, mig anyámék  nagyokat úsztak le fentről... (egész ifjú korában ifjúsági bajnok is volt)

(ugyan)itt már jócskán felnőttkoromban , 30 évesen, anyukámmal, (anyu kb. annyi éves e képen , mint én most!):

























és a lejáró ma, teljes rozogaságában;

  amin most csak azért mentem le, hogy jobb látószögből tudjak képet csinálni a Marosról és a lemenőfélben levő Napról:

Napnyugta - Marosnyugta....

de tagadhatatlan, hogy a Maroson meg se kottyan az idő múlása (mondom, hogy nem az múlik...), holnap felkel a Nap, és addig is, éjszaka is, fáradhatatlanul folyik, tovább(..."Maros vize folyik csendesen..." )

Tulajdonképpen a parton olvasott Ken Wilber sorait akartam kontrollálni (egy kis naplemente kereséssel);
 ami a Maroshidon ért véget, innen még kedvezőbb volt a látószög, s a Nap is épp a folyóban kettőzte meg hanyatló fényét:

"Előfordul, hogy valaki hosszasan nézi a naplementét, és egyszercsak a Világlélekkel egyesül, mintegy semmivé foszlik, és eggyé válik az egész természettel. És ez rendben is van. Csakhogy ennek az intuiciónak forrása nem a természet. (...) ennek a szépségnek a természet nem a forrása, hanem éppenséggel a rendeltetési helye. Forrása a transzcendens Szellem, amelynek a természet csupán a kisugárzása.
Ezért, ha a természetben járva képes vagy arra, hogy  elengedd az önös ragaszkodást, és egy pillanatra úgy állj ott, mint a tudatosság tisztása - a természet különösen sok alkalmat nyújt  az ilyen élményekre, - akkor megtörténhet, hogy  erre a nyilt tisztásra, hirtelen beáramlik a Világlélek hatalma és dicsősége, s egy rövid időre szinte agyonsúlyt a szépség és a varázslat; a lélegzetelállító szépség, amely egycsapásra eltünteti  az énedet, új fénybe burkolja a lemenő napot, s a természetet kimondhatatlanul elevenné varázsolja"
----------------------------------------------
lásd még:  http://mond.nolblog.hu/archives/2009/05/04/marosi_nosztalgiak/#comments