Proust Megtalált idejéből készült filmet már jóelőre kinéztem magamnak a műsorkínálatból, de nem emlékeztem pontosan a kezdésre. Úgyhogy biztos, ami biztos, már jóelőre átkapcsoltam az m2-re, -nehogy megfeledkezzek róla-, s az idő, olyan könnyen elvész (szemben Proust-éval, bár ő is csak a "végére" találta meg, több kötet után, az addig eltűntet
Meglepő módon az m2-n valami történt a színekkel, kilúgozódtak, a híradó bemondó arca is már teljesen elszürkült, szája lila lett, csak egy-két határozottabb szín jelent meg az egész képernyőn mint egy fura manipulatív, trükkös fotoshopban, amúgy mintha fekete-fehérré redukálódott volna minden - csak így valahogy hideglelősebb lett..., s így maradt a következő filmre , sőt
a várt Proust-éra is...ilyen kék eget és tengersávat, ilyen egészséges arcszínt a filmben nem láthattam, mint itt a mellékelt fotón ( a felnőtt Marcel Proust szerepében a rá megszólalásig hasonlító Marcello Mazzarella) A halálos ágyán(fekete-fehér!) fényképeket nagyítóval nézegető és emlékező író attitűdjéhez valahogy jobban is illettek ezek a redukált képsorok, ahogy megidéződtek élete és művei (mert a kettő egy lett, sőt!) alakjai, mint afféle panoptikumok... a számítógépen megkerestem ugyan online a filmet, ott kis fáziseltolódással láthattam, hogy a lilák milyen szép meleg bordók pl... s amúgy is olyan volt, mintha duplán jött volna elő (itt is, mintegy echo, visszhangozva az eltűnt idő az eltűnt szineivel!), de mégis a redukált (elromlott) változat tűnt az igazibbnak, adekvátabbnak - a hideglelős... (Amúgy ilyen mondatoknál, mint "az ajkad teljesen lila és vacogsz" - ez teljesen indokoltnak is tűnt!)
A redukált színű szereplők között úgy téblábolt a különböző korú (és szintén redukált színű) Proust, mintha egy redukált életet élve csak megfigyelője lenne saját életének, élete szereplőinek... Volt az egészben valami freskószerű, finálészerű és - később feltárt- életfilmre emlékeztető (amit ugyancsak halálközelben láthatunk); csakhogy épp mostanában olvastam egy érdekes megfigyelésről, hogy van úgy , hogy valaki nem a saját életfilmjét látja, merthogy nem is a saját életét élte! Mintha a Proust-é is ilyen lett volna - legalábbis a filmen. Mert egy-két , a könyvéből vett elmélkedő, mélyenszántó, az alkotói létből fakadó mondat kivételével - a Proust-i élet lényege: az alkotás maga, mintha kimaradt volna a filmből, mintha csak az illusztrációi jelentek volna meg a mély gondolatainak, csak a felszín, ami - tudjuk - csak fecseg , néha még "pletykál is" , a mély meg hallgat. Pedig Proust lényege épphogy a mélység! ahogy az asszociációk összefüggéseinek a lét mély - minden mindennel összefüggő- értelméből fakadó lényegét képes megragadni és feltárni. A csodásan összetett, és kristálytisztán felépített mondataival. A "szellemi ekvivalenciával" - ami itt -ebben az asszociatív képeskönyvben- (a tévémen éppenhogy mint egy félig festett kifestőkönyvben?) csak üres szintagmaként hangozhatott el.
Proustnak annyira fontos volt az írás, hogy megírja az életét, hogy irodalmat csináljon belőle - hogy talán épp ezzel lopta meg. Másrészt viszont az ő élete maga az alkotás volt, az élet irodalommá tétele. Igaz irodalmat írni, igaz életet irni! Tökéletesen sikerült neki. A könyveiben.
A film? Más műfaj... Érdekes adalék.... Lehet , hogy Proustnak tetszett volna, lehet, hogy kamerával "írta" volna meg ma az életét (hisz a film áll legközelebb az életszerűséghez a művészetek sorában) Nem tudni... Én azért inkább belemerülök a mondataiba..., a tudatfolyamába. A gondolataiba. (amit a legkifejezőbb képsor sem tud maradéktalanul visszaadni)
2009. julius 25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése