Pasternak a Doktor Zsivago c. regényéért '58-ban Nobel díjat kapott (volna, ha írója átvehette volna a díjat)
'65-ben hatszoros Oscar dijas filmet csináltak belőle, amit láthattunk volna, ha "láthattuk volna" - nekem Bécsben sikerült, egy-két évvel később ... de gyér német tudásom miatt inkább csak a (gyönyörű, havas) képek és Omar Sarif (beszédes szomorú) tekintete maradt meg bennem... , mára azért kissé megfakulva,...
aztán egyszer csak kiadták nálunk is a könyvet - meg is vettem, 1988-ban (bár -újabb szégyenemre- nem olvastam el!)
meg behozták a filmet is, de hiába láttam újra , s hiába magyar nyelven, már nem jelenthetett olyan sokat
tegnap viszont láttam egy újabb feldolgozást, egy kétrészes tévéfilm első részét, ami nagyon adekvátnak tűnt- előbb azt hittem, orosz , annyira oroszos volt benne minden: a légkör, a szereplők, a nagy érzelmeik; különösen az egyik főszereplő nő vagy inkább még lány esetében, akinél nemegyszer nem lehetett eldönteni, hogy mosolyog vagy sír a szája, öröm vagy fájdalom zajlik-e mögötte - valójában egyszerre látszott e kettő, egyidőben, mert talán épp ebben állna a lét összetett gyönyörűsége (mint ahogy a legjobb filmek vagy bárminemű remekművek is egyszerre töltenek el bennünket örömmel és szomorúsággal, azaz megrendüléssel - egyszerre sírunk és kacagunk rajtuk; de ki is tudná megkülönböztetni egymástól az erős kacagást vagy zokogást - hiszen az igazán nagy érzelmek közt - előjeltől függetlenül - csak hajszálnyi lehet a különbség.) (közelebb van egymáshoz az öröm és fájdalom, mint hinnénk, s mindkettő egyformán távol a érzéketlenségtől, ahova csak ne jussunk el! - és azokhoz se, akik érzéketlenek...) ez a film tele volt itatva igazi, mély érzelmekkel, s ez a színésznő, akinek szája nem árulta könnyen el, hogy most örül vagy szomorú - mert egyszerre volt képes e két érzelemre ; kiderült nem is "szláv", s már láttam is egy hasonlóan nagy érzelmeket felvonultató filmben, aVágy és Vezeklésben. (írtam is róla, mint élményről,itt.) A két film "közös" színésznője az itt szőke hosszúhajú ott fekete rövid- de ugyanolyan érzékeny arcú: Keira Knightley. a '65-ös változatban akkori kedvencem Julie Christie játszotta, talán kissé keményebben , keményebb vonásaival. De van köztük hasonlóság , talán célzatosan is. Mint ahogy a most Zsivágot játszó Hans Matheson is emlékeztetett tiszta tekintetével elődjére: Omar Sarifra.
A második részt ma nem tudtam megnézni, csak az utolsó filmkockákat, ahol megint szaladt egy kisgyerek, mint a film elején a vonatból kiugrani készülő apa kérésére, most az anyáéra, aki nem akarja , hogy szemtanúja legyen , hogy viszik el egy autóba tuszkolva, hogy fosztják meg tőle... Micsoda sorsok! Micsoda történelmi korok, egyéni sorsok! ... És -igen- micsoda, milyen mélységekből, kataklizmákból feltörő (s ránk is törő) érzelmek!
2009. január 5 (4)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése