napokig a könyvfesztiválon tobzódtam, a Millenárison (hogy hogy el van dugva! úgy vezetett oda egy kedves járókelő fiatalember, aki tudta , hol van - "a Mammut mögött", mert lányom csak ennyit mondott, hogy ott van, azt viszont nem , hogy mamutból is kettő van , a fiatalember viszont a könyvfesztiválról nem hallott, de ha már most, igen, tőlem, be is jött körülnézni... nekem belépőjegy nem kell, mert nyugdíjas vagyok, úgyhogy ki-bejártam, lányomnak se kellene, mert "diák", de neki volt külön kitűzője, mert a Literán volt "szolgálatban" - tudósított, meg interjúzott az eseményekről, szóval - már megint: "dolgozott":
Ime:
szombaton délután annyi jó, egymást fedő, csábító program is volt, -az új József Attilamonográfia bemutatója után (lásd fent: "szükség volt erre a kötetre"), hogy nem is tudtam mit választani, illetve, úgy döntöttem tovább ulickajázom; azaz beültem egy konferenciára, ahol ő volt a fővendég: nyelvhatárok (nélkül), s legalább hallhattam azt is, hogy milyen jóhangzású versei is vannak - a saját szájából...
Tony Curtist a szomszédos Teatrumban már csak nézni tudtam, hallani nem, de egész közelről a színpad előtt, ahogy dedikált egykedvűen, fiatalkori portréja előtt, tolószékben, felismerhetetlen arccal. Ki ez az ember? Nem az, akit filmeken láttunk, nem az, aki a plakátokon, és a könyve címlapján, "Hollywood hercege"(?) 84 éves! Nem szabadna ígymegöregedni! (de tudta ezt Füst Milán!- meg Greta Garbo is, aki öregkorában már nem akart a nyilvánosság előtt mutatkozni.) Meg eszembejutott Juhász Ferenc Ady utolsó, szanatóriumi, kalapos-virágos fényképe ihlette "sirató"verse is: "Fáj az istent roncsokban látni")
Másnap (vasárnap) délután pedig "születésnapi szalonba" hívták a kerek évfordulójú írókat-költőket. Ők se lettek szebbek, mint fiatal korukban lehettek (írók közt amúgy is ritka a szép ember), viszont szellemeseket, okosakat mondtak, s úgy tűnt, minél öregebb valaki, annál inkább tud sziporkázni, akár humorosan is, a korukkal is élcelődve.
Ulickaja mindkét este öttől hétig dedikált, de olyan hosszú sorban kígyóztak az asztala felé, hogy hiába cipeltem el megint az új, tolmács-könyvét, vittem vissza dedikálatlanul, hogy aztán vasárnap, mire elfogytak az emberek, vegyek egy Szonyecskát (az elsőt, de nagyszerűt) - hogy abba írja bele a nevét, csak ennyit, hogy Ulickaja, és hogy én csak annyit tudjak elrebegni neki, hogy : szpasziva.
(de előtte való este még a Centrál színházban megnézhettem az Oroszlekvár cimű színdarabját, ami Csehov Cseresznyéskertjének (meg kicsit a három nővérének) továbbgondolása(meg egy kicsit még a mi "költözésünk" története is... az ősi, nehezen elhagyható házból)
2009 ápr 28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése