Turi Tímea
Miért nem tudnak írni a kamaszok?
Ekkor, a folyosóügyeleten olvastam először a Csók című történetet. Esti Kornél érettségi ajándékként meglátogathatja a tengert, egyedül! És a vonatúton vele szemben ott ül egy gyönyörű, érett asszony és a taszító, beteges lánya. Végtelenül kínos jelenetek sora. A hosszú vonatút egy rövid, sötét alagúton is átvezet, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez a viszolyogtató csók lesz Esti beavatása a felnőtt életbe, ez a taszító érintkezés, ami után Kornél boldogan vetheti magát az olasz tengerbe, miközben – sejtjük – a lány épp egy zárt intézet falai között fogja folytatni az életét.
Egyedül voltam a folyosón, a szívem hangosan lüktetett a torkomban.
Az első kezdeményező nő, akiről valaha olvastam!
Próbálom elmondani, mit jelent: együtt nőttem fel az információrobbanással. Voltak levélbarátaim, akikkel postán tartottam a kapcsolatot, és emlékszem, milyen napokat várni egy borítékra; később internetkávézókba jártam, és tudom, milyen érzés, amikor mindennap csak egyetlen lehetőség van megnézni, érkezett-e válasz egyáltalán. Tizenhat évesen kaptam először mobiltelefont: egy ormótlan, babapiskóta alakú Alcatelt, pedig az igazán vagányak már vékonyabb Nokiát használtak akkoriban.
Én még emlékszem, milyen volt a töredékidő, amikor nem használtuk fel semmire. Hogy milyen volt elmélázni úgy, hogy azt nem akartuk rögtön megosztani. Hogy reménytelenül szerelmesnek lenni azt jelentette: sírva rágod a párnát este, és nem azt, hogy miért nem válaszolt még a másik a messenger-üzenetedre, amit pedig már elolvasott.
Ma már sokkal több levél érkezik hozzánk, mint hogy fel tudnánk dolgozni: a sok válasz még több viszontválaszt szül, és lelkiismeret-furdalást kelt a rengeteg megválaszolatlan kérdés. Ha Dante ma írná az Isteni színjátékot, a Purgatórium nyilván abból állna, hogy az összes levélrestanciát szép lassan be kéne pótolni.
Pár hónapja egy borítékot találtam a postaládámban az egykori gimnáziumomból. Arra kértek, hogy küldjek egy rövid üzenetet, valami bíztatást vagy útmutatást a jelenlegi diákoknak. Tétováztam, ide-oda tettem a levelet a lakásban, mint egy fontos tennivalót. Az ember tesz-vesz, és reméli, hogy amikor oda sem figyel, egyszer majd csak beugrik valami. Pedig rögtön tépelődni kezdtem, vajon mit mondhatnék.
Ha a középiskolás éveimre gondolok, egy képre emlékszem élesen. Egyedül ülök a folyosón, mert az éves folyosóügyelet épp rám esik. Minden diáknak volt egy napja, amikor a bejárati ajtó elé húzott pad mögött ügyelnie kellett. Büszke voltam a felelős beosztásomra, arra, hogy egyedül vagyok, és hogy még komolyabbnak tűnjek, Kosztolányi Dezső Esti Kornélját húztam magam elé.
Nem sokat, de elszántan olvastam ekkoriban. Azt gondoltam, csak az létezik, amire van mondat, hogy minden mondat a világon megmutat valamit. Így mondatokból próbáltam szabásmintákat találni a mindennapokhoz: hogyan éljek? Iszonyatosan szerettem volna járni valakivel, miközben hihetetlen érzelmi energiákat mozgósítva rendezkedtem be a reménytelen szerelmesek helyzetébe. Ha fiú lettem volna, talán könnyebb lett volna, hiszen írhattam volna legalább egy szerelmes levelet, de az összes múzsa, akiről addig tudtam, lány volt, a költők pedig mind fiúk.
Ekkor, a folyosóügyeleten olvastam először a Csók című történetet. Esti Kornél érettségi ajándékként meglátogathatja a tengert, egyedül! És a vonatúton vele szemben ott ül egy gyönyörű, érett asszony és a taszító, beteges lánya. Végtelenül kínos jelenetek sora. A hosszú vonatút egy rövid, sötét alagúton is átvezet, ahol a csúnya lány hirtelen megcsókolja Estit. Ez a viszolyogtató csók lesz Esti beavatása a felnőtt életbe, ez a taszító érintkezés, ami után Kornél boldogan vetheti magát az olasz tengerbe, miközben – sejtjük – a lány épp egy zárt intézet falai között fogja folytatni az életét.
Egyedül voltam a folyosón, a szívem hangosan lüktetett a torkomban.
Az első kezdeményező nő, akiről valaha olvastam!
Szerettem volna, ha a fiú, aki tetszik nekem, szerelmes lesz belém, anélkül, hogy elárulnám, hogy tetszik nekem; noha a valóságban éppolyan ügyetlenül koslattam utána, hogy nem volt bennem semmi vonzó, ellenben a vak is láthatta, mi a helyzet. Rám volt írva.
Mindeközben, mint a legtöbb kamasz, hiába próbáltam, nem tudtam írni. Hogyan is tudhattam volna? Aki ír, annak egyszerre kétfelé kell figyelnie. Minden erejével kell összpontosítani a tárgyra, amelyről beszélni akar, és közben minden erejével összpontosítani a tárgyra, amelyről beszélni fog helyette. Minden valamirevaló írás kancsal. A világon minden mondat eltakar egy másik mondatot.
A kamaszok viszont monomániásak.
Végtelenül kínos jelenetek sora. Utcákon szélütötten ténferegni, hátha sikerül összefutni vele, közös barátok ismeretségét felértékelni, megpróbálni lazának tűnni, amikor véletlenül tényleg összefutunk. Félhosszú műbőr kabátban jártam ekkoriban, a térdem fölött volt a zsebe, abban hordtam az ormótlan Alcatelt, alaktalanul ütött át az anyagon. Amikor beszélgettünk, egyszer bizonytalanul rá is mutatott, én szégyelltem azt is, és gyorsan elköszöntem.
Évek múlva, amikor tettem-vettem, oda se figyeltem, hirtelen felvillant az emlék.
Meg akarta fogni a kezem!
Az iskolában egy csomó mindent elmondanak. Megtanítanak arra, hogy bizonyos elbeszéléseken keresztül hogyan gondolkozzunk a saját életünkről. Megtanítanak arra, hogy nagy mennyiségű adatok között hogyan teremtsünk rendet. Még arra is megtanítanak minket, hogy miből áll egy menstruációs ciklus, és hogy hogyan kell védekezni. De soha senki nem tanítja meg, hogyan kell egyedül lenni, és mit kell tenni, ha valaki meg akarja fogni a kezedet.
A borítékot, amit az iskolámtól kaptam, addig pakolgattam ide-oda a lakásban, amíg elvesztettem. Semmi olyan nem jutott eszembe, amit jó szívvel, őszintén és cinizmus nélkül üzenhettem volna, csak egyetlen mondat: „Nyugalom, el fog múlni!” Hogy a gyerekkor zsúfolt alagútja után ott csillog hívogatóan a felnőttkor kiismerhetetlen tengere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése