szeretek zenét hallgatni: Bach, Vivaldi, Mozart, Beethoven, Brahms, Chopin, Csajkovszkij, Mahler és a többiek, bármikor "jöhetnek"... megnyugtatnak, felemelnek...
az un. modern ("kakofon", "atonális") zenét nem annyira szeretem, inkább nyugtalanitanak...
de ma valami fura dolog történt. az átlagnál is zaklatottabb voltam, és amikor bekapcsoltam a Bartók rádiót, onnan valami rendkivül "modern" "komoly" zene áradt... és láss vagy inkább hallj csodát: a zene zaklatottsága és az enyém találkozott! csodálatosan együtt haladtam a zenével, ugyanazt fejezte ki, amit belül éreztem, és megszületett a "konszonancia". Most "esett le" József Attila Bartókkal kapcsolatos, unásig idézett - és mindig azt hittem, hogy értett- mondásának igazi értelme, mi szerint "a konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál"... (és erre évtizedeket kellett várnom, de lehet , hogy lemondtam volna róla... jobb szeretnék "együttrezegni" az eleve harmonikus dallamokkal...)
aztán megnéztem a műsorújságban: Hindemith zenéje volt, amivel olyan csodásan együttrezegtem, azaz ő együtt velem...a velünk együttrezgő zene
akinek alkotásaira a műsorújság szerint csak a "zene" szó illik a (bohém, könnyed muzsika semmiképp). a "zene" komolyabban, korrektebbül hangzik...
hát... azért olyan jó lenne egy kis Dvorak humoreszkkel együttrezegni... (azt kaptam jutalomkottának a konziban egyszer, és amúgy is: lányomék ma jönnek haza Csehországból ... bár arról nekem mindig Smetana Moldvája jut eszembe ill. fülembe (mert az nem csak Prágáé)
nem hittem volna , hogy egyszer egy Hindemith zenével rezgek együtt... jaj.
aliz2. ::
2011. júl. 25. 23:12 :: még
nincsenek kommentek
Kategóriák: zene ::
Címkék: JÓZSEF, radio, zene
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése