2024. március 5., kedd

Timi lányom Lefkovicsékről

 a Szombatban (tegnap látta a filmet!(

MIÉRT KÖNNYEBB BEMENNI EGY MOZIBA, MINT EGY ZSINAGÓGÁBA?


ÍRTA: TURI TÍMEA -  


Amikor elmentem megnézni a Lefkovicsék gyászolnak című filmet, éppen egy hete halt meg az apósom, már túl voltunk a temetésen, és a férjem elkezdte otthon ülni a süvét.




Sokáig gondolkodtam, nem tiszteletlenség-e ilyenkor moziba menni, de arra jutottam, mivel süvét én amúgy sem ülök, ezt is gyászmunkának tekintem: hiszen maga a film is egy süvéről, a gyászról szól. Mire eljutottam a moziba, annyit hallottam már barátoktól, ismerősöktől a filmről, hogy azt éreztem, kevés meglepetés fog érni, de épp amiatt, hogy annyit beszéltek róla, éreztem úgy, hogy valamit ez a film mégis eltalálhatott. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, miért van az, hogy könnyebb kulturálisan kötődni a hagyományokhoz, mint éppen a hagyományok szerint, miért van az, hogy én is inkább azt választottam: egy süvéről szóló filmet fogok megnézni a süveülés helyett.

A zord bokszedző nagypapa és a bezsidult, visszafojtott indulatoktól csendes apa kettőse – kiegészülve az érzelmi kapocsként működő kisfiúval – olyan feszültségeket sejtet, amiknek már a film elején tudjuk, nem lehet más a vége, mint a kibékülés. És a közönség sokat nevet, mert olyan konfliktusokat lát, amelyeket ismer, és sír, mert olyan feloldást kap, amit csak remélhet a valóságban. A legérdekesebb a számomra mégis a film eleje, épp a gyász előtti időszak, amikor a nagypapa és a még élő nagymama kettősét látjuk. Egy látszólag harmonikus élet: finom összhang az idős házaspár között, amit talán csak az árnyékol be, hogy látjuk: csak az anya tartja a kapcsolatot az Izraelben élő fiúval, az apa nem. Ezt a hidegháborút rendezi újra a nagymama halála, amikor a tékozló fiúnak muszáj hazatérnie.

Volt olyan barátom, aki azt mondta: végre egy film, ami úgy szól a zsidókról, hogy nem beszél a holokausztról. De ez csak részben igaz. Mert az világossá válik, hogy – vigyázat, spoiler – ez a gyász is egy másik, rosszul és mindenki által máshogy kezelt gyász következménye: hiszen apa és fiú azért nem beszéltek évekig egymással, mert egyikőjük sem tudta feldolgozni a fiú bátyjának halálát. Noha a báty halálát nem a holokauszt okozta, hanem a Balatonba fulladt bele, az az igazság, hogy az európai zsidó családok nagy részének épp a holokauszt miatt ismerős a „helyettes gyerekek” helyzete: mások helyett kaptuk neveinket, feladatainkat, és tehetségeinkről szüleink sokszor azt sugallták, meghalt rokonaink jóvátétele. A jóvátételként élt élet azonban csak teher lehet: ezért menekül el a filmbeli fiú is Izraelbe, ahol – újabb csavar – a vallásos zsidóság az önállóan választott élet színtere lesz.

Unortodox gondolat egy ortodox zsidót autonóm szereplőként állítani egy film középpontjába, pedig van benne ráció: a hagyományba egyébként sem elég beleszületni, tanulás, sajáttá tétel nélkül egész egyszerűen semmit nem ér. Ez ma Magyarországon szokatlan gondolat, pedig pont a Lefkovicsék sikere is mutatja: vallásos élet, ha nincs is, de igény volna rá. De a mások helyett élt élet sohasem lehet a magunké: és a saját élet saját választásokat kíván. A film pedig liberális: azt mondja, mindegy, hogy a bokszban hiszel vagy a vallásban, ha az a saját választásod.

A filmbéli kibékülés katartikus, de ne legyenek illúzióink, ilyen ritkán történik a valóságban. Amíg a nagymama él, igazán elragadó karakter, és bár ő jóban van a férjével is, a fiával is, azzal együtt tud velük jó kapcsolatban lenni, hogy ők semmilyenben nincsenek egymással. Ő így hal meg: és az élete mégis teljes. Édes motívum, hogy egy közösen látott színházi előadásból a nagymamát leginkább a szép szekrény érdekelte, amit mindenáron meg akart szerezni. A halála után ezt a szekrényt veszi meg és próbálja összeszerelni a nagypapa, de valahogy mégsem sikerül.

Így nézzük mi is azt a filmet: sóvárogva a műalkotásbeli szekrény után, amiről reméljük, hogy a nappalinkba hazavihetjük, de ott az istennek sem áll össze. Szép lezárás, hogy a kibékült két férfi végül épp a sikertelen szekrény összeszerelésén fog évődni a film végén; miközben a hétköznapjainkban ilyen szekrényeken vitatkozzuk végig a fél életünket.

A filmben azért tud megvalósulni az idilli kibékülés, mert maga a film elbeszélése végtelenül gyengéd minden szereplővel szemben, mint a viccbeli rabbi, aki mindenkinek igazat ad. De mi nem vagyunk rabbik, ha mégoly ismerős a filmbeli rabbi, aki végtelenül jól tud szórakozni a saját zsidó viccein. Ezek a magunknak mesélt viccek, filmek, történetek azok, amikben meg tudjuk érteni magunkat és azokat a konfliktusainkat, amelyeket a valóságban ritkán tudunk feloldani, de a fikció kerülőútja mégis tud segíteni.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése