Turi Tímea
A lockdown mint kultúra
A kisfiam 2020 őszén kezdte el az általános iskolát. Az első tanítási napon már maszkban kellett érkeznie, amit ő ugyanolyan természetességgel viselt, ahogy nekem 1991-ben, az én első tanítási napomon még az iskolaköpenyt kellett. 2021 őszén, egy felszabadult nyár után, amikor a szabályozások már és még lehetővé tették, pár hétig az osztályteremben is maszk nélkül lehetett. Mikor megkérdeztem, milyen érzés így iskolába járni, annyit felelt tétován: volt osztálytársa, akit nem ismert fel maszk nélkül.
„Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket” – Nagy László 1975-ös portréfilmjének híres mondata sokszor eszembe jutott az elmúlt hónapokban. Mindaz, amit az emberi tekintetről gondoltunk, a mindennapi maszkviseléssel megváltozott: a legtöbben már nem is feszengünk attól, ha csak szemeket látunk. Nagy László egykor megmosolyogtató mondata kényelmetlen valósággá vált: és épp attól lett kényelmetlen, hogy voltaképpen természetes.
Nem vagyok járványügyi szakember – jelentsen ez bármit is –, sem politikai döntéshozó, a járványról nem egészségügyi vagy gazdasági szempontból szeretnék most beszélni, hanem arról a mentális változásról, ami az egész társadalmunkban történik folyamatosan – így bennem is. Mindaz, amit a társadalmunkkal tettünk és teszünk, érzésem szerint nem a járvány indította el: a járványról való beszéd a nyilvánosság diszfunkcionálissá váló működését használva válhatott romboló erővé, éppen úgy, ahogy a legyengült immunrendszer lehet kiszolgáltatott a fertőzésnek.
az elmúlt években a magánélet megszűnt vagy felszívódott a nyilvánosságban. Máshonnan nézve: a nyilvánosság nem lett más, csak magánélet: hasonlóan ahhoz, ahogy Lázár Ervin meséjében a lyuk addig növekedik a zoknin, amíg a zokni maga is eltűnik. A tiszteletre méltó sajtó – vagy az arra való törekvés – korában a hírfogyasztásunk időben és térben is korlátok közé volt szorítva: a híradó napi fél órát vett el az életünkből, amelynek éppolyan sajátos koreográfiája volt, mint a reggeli, szintén napi egyszeri újságolvasásnak. A gondolkozásunkat rovatok határozták meg: a belpolitika, a külpolitika, a gazdaság, a kultúra és a sport egymást követő rovatain keresztül szemléltük a világot, a rovatok voltak a rosták, amelyeken keresztül a világ hírei elértek hozzánk. Ez a rend pedig azt is megakadályozta, hogy egy-egy hír „túlnyerje” magát. (Még 2009-ben is, a H1N1 influenza akkor veszélyesnek tűnő térnyerése idején, noha az oltásokról volt vita a nyilvánosságban – egyáltalán: volt vita –, de senkiben nem merült fel mint lehetséges védekezési mód a kontaktusok csökkentése vagy az országok közti utazások szigorítása.)
Bár a bezárkózó világban felgyülemlő harag és frusztráció gyakran a politikai elit felé irányul, mégis ami 2020 tavasza óta történik velünk és bennünk, az nem egy felülről irányított folyamat volt, hanem a politikai döntéshozók is éppúgy sodródtak, ahogy mindannyian. Emlékezhetünk rá: a járványügyi szigorítások – az első hullámban egészen biztosan – mindig követték a közhangulat trendjeit, és nem irányították azt (a legtöbb szülő 2020. március 12–13-án már otthon tartotta a gyerekét, mire 13-án este bejelentették a nevelési és oktatási intézmények rendkívüli szünetét). De hogyan is lehetne mással foglalkozni, mint amivel mindenki más foglalkozik? A közösségi média, amely rovatok nélküli hírfolyamával elárasztotta az életünket, az ártalmatlannak tűnő pörgetéssel szinte észrevétlenül győz meg a maga igazáról. Vannak vélemények, amelyek könnyebben terjednek, és vannak, amelyek nehezebben, éppen úgy, ahogy van, aki kevésbé tud átadni egy-egy vírust, és vannak szuperfertőző influencerek. (Nem véletlen, az influencer és az influenza szó is ugyanabból a szóból képzett.)
Immár nem tizenöt percre lehet híres bárki, hanem tizenöt ember számára. A tizenöt percnyi hírnév nem egy mindenki részére azonos módon hozzáférhető nyilvánosságban érhető el ezentúl, hanem mindenki egyszerre híres, csak éppen különböző, egymás számára gyakran láthatatlan közösségekben. Ebben az elveszett helyzetben bólyákként világítanak a hashtagek: mert ami egy hashtag után van, arra nem kell rákérdezni, az lezárja a jelölők végtelen játékát, a hashtaggel nem lehet vitatkozni. A rovatok változatos, ám kiszámított rostáját felváltja a hashtag hatalmas szitája, amelyben immár egyetlen négyzetnek marad hely. Mint a kigyerekek elnagyolt formaválasztó játéka: csak az megy át a rostán, ami a hashtag rombuszán átfér.
Ahogy a #műanyagmentesjúlius alkalmával nem lehet rákérdezni, hogy egy létező probléma – a fenntartható környezetvédelem – valóban leghatásosabb eszköze-e a műanyag termékek csökkentése, aminek eredményeképpen például sokkal több fát kell kivágni majd a papírtermékek pótlására, úgy a #maradjotthon korában sem lehetett rákérdezni, hogy egy létező probléma – a járvány – elleni küzdelemnek valóban a lockdown-e a legmegfelelőbb eszköze. A hashtag kiemelő kerete így válik ketreccé – immár nemcsak a gondolkodás számára, de fizikailag is.
A lezárást mint eszményt és gyakorlatot, amit, noha bár nem kivétel nélkül, de mégiscsak sokan tettünk magunkévá önként, gyorsan és egyszerre, nagyban megkönnyítette annak az illúziója, hogy a fizikai együttlét pótolható. Soha nem volt még ennyire érezhető, milyen nagy a kapcsolódások igénye, mint akkor, amikor nem tudtunk kapcsolódni, és elhitettük magunkkal, hogy ez kerülő utakon mégis lehetséges. Nem az online, a digitális vagy a virtuális lett ennek az új kornak a hívószava, hiszen ezeket a szavakat eddig is használtuk, hanem az offline, az analóg és a jelenléti, hiszen eddig nem volt szükség megneveznünk a valóság azon oldalát, amit a valóságnak magának hittünk. (Nota bene: miért köszönjük meg a vendéglátást a vendégség után cseten? Hol van a beszélgetés origója, amihez képest elmozdulunk?) Ha lehet az interneten vásárolni, bankolni, tanulni, akkor miért ne lehetne a hitéletet, sőt családi és baráti találkozókat tartani ott (vagy fogalmazzunk úgy, hogy itt)? A legvadabb science fictionok világát váltottuk valóra, amikor elhitettük magunkkal, hogy a személyes jelenlét kiváltható, hiszen testünk egyszerre törékeny, ezért óvni kell, és másokra veszélyes, ezért izolálni.
És annál könnyebb volt így gondolkodni, minél többet görgettük otthoni magányunkban ismerőseink posztjait, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint mi. A másként gondolkodókat kikövettük, letiltottuk, hírfolyamunk safe space-szé vált, a gondolkodás karanténjává. Épp ezért tudtuk elfedni a tényt, hogy minden egyes elzárkózással másokat késztettünk mozgásra, otthonuk elhagyására: 2020–2021 emblematikus figurája épp ezért nem a bezárkózó értelmiségi, hanem a megélhetéséért az utcára kényszerű biciklis futár. A karantén kiváltság, még ha szenved is tőle, aki bezárja magát. Minél többen zárkóztak be, annál több embernek kellett árufeltöltőként, postásként vagy épp házhoz kimenő tesztelőként kiszolgálni őket, de mivel a futár arcát se látjuk, hiszen maszk takarja, nem kell vele együttéreznünk. A lockdown magánya csak nagyon sok otthon maradni nem tudó ember együttes munkájával állítható elő.
Nem szakadt szét megosztott társadalmunk, mert immár nem volt egységes társadalom, ami szétszakadhatott volna. Úgynevezett vírustagadók állnak az egyik oldalon, úgynevezett járványhisztisek a másikon, és nincs már igény az egymást meggyőző párbeszédre, a kommunikáció immár nem több, mint a saját tábort megerősítő vállveregetés és a másik tábor dühös degradálása. Csoda-e, ha mindkét fél csalódott, mert úgy érzi, nem tudja meggyőzni a másikat, noha nem is akarja?
A kilencvenes években voltam általános iskolás. Utólag úgy látom, ez nagy szerencse, mert egy felszabadult és reményteli világba szocializálódhattam, és ez a derű ma is sok helyzeten átsegít. „Nem gondoltuk volna, de a rendszerek egyszer tényleg véget érnek”, mást sem hallottam a felnőttektől, akik nem gondoltak bele, hogy ez a mondat legalább annyira fenyegető, mint biztató, így nem gondoltam bele én sem. Mégis: a vitáról azt tanultam, hogy fontos és jó, ahogy a szkepszis is pozitív tartalmú szó volt, hiszen a világ végtelenül bonyolult, és öröm, hogy ezt a bonyolultságot ki lehet mondani, sokféle szempontból meg lehet nevezni. Ez az az erő, ami például az irodalmat intenzívebb valóságérzékeléssé teheti a közbeszéd egyéb megnyilvánulásaival szemben – és erről az intenzitásról, úgy tűnik, mára lemondunk.
Mára minden megváltozott, és bár még negyven sem vagyok, mégis máris úgy érzem, hogy a világ, amit gyerekként megtanultam, nem az a világ, amiben felnőttként tájékozódnom kell. A vita a safe space-et védő irritáció lett, a bármi iránti szkepszis pedig felelőtlen tagadássá változott.
Megtanultuk történelemórán, hogyan működik a propaganda; de utólag mindig könnyű okosnak lenni. Mit teszünk akkor, amikor a propaganda éppen jelen időben folyik? És mit teszünk akkor, amikor nincs módunk megállapítani, mihez képest propaganda valami, amikor a manipuláció nem felülről érkezik, tőlünk független tömegkommunikációként, hanem mi termeljük saját magunk számára nap mint nap? (Csak egy példa: az 1997-es médiaviszonyokat szabályozó médiatörvény felől nézve például hihetetlen fordulat, hogy 2022-ben az egyik vezető kereskedelmi televízió azzal hirdeti hírműsorát, hogy objektív, hiszen épp ez az a piaci rés, amit nem elégít ki az – immár csak nevében – közszolgálati média.) A nyilvánosság elveszítette hitelességét, és már nem a vélemények a hírt kommentáló, kiegészítő megszólalások, hanem a hírek váltak a vélemények illusztrációivá. A lockdown azért nem esett valójában a nehezünkre, mert már rég be voltunk zárva. Most, a járvány ötödik magyarországi hullámában, amikor kiderült, hogy az oltások felvétele után is meg kell tanulnunk valamiképpen együtt élni a vírussal, fel kell tennünk magunknak a kérdést: napokat töltünk-e csupán fizikai, vagy sokkal hosszabb időt mentális izolációban?
Az izoláció abszurditását mi sem mutatja jobban, mint hogy hónapokig milyen kevéssé viselt meg sokunkat a kijárási korlátozás – 2020. november 11-től 2021. május 21-ig, vagyis több mint fél évig éltünk úgy, hogy este nyolc után nem mehettünk utcára, és nem is csak arról van szó, hogy milyen sokunkat még csak nem is zavart ez, hanem arról, hogy van, aki egyenesen nosztalgiával gondol vissza azokra a napokra, amikor a vendégeknek fél nyolckor távozniuk kellett, és az élet, meg kell vallani, kiszámítható volt és biztonságos, hiszen nem kellett döntéseket hozni. Ezzel szemben 2021. október 4-én, a facebook totális leállásának estéjéről sokan úgy számolnak be, mint a magány erőpróbájáról, mintha akkor nem tudtunk volna egymáshoz kapcsolódni.
A lockdown nem egy pause gombot nyomott meg a modern kori társadalom életében. Nem hihetjük azt, immár lassan két év után, hogy pusztán a sarokban kell kibekkelnünk, amíg elvonulnak a – Darvasi László novellájának képét kölcsönvéve – vad lojangi kutyák, akik ugyanolyan kiszámíthatatlanul érkeznek, mint ahogyan távoznak. Nem pause gomb abban az értelemben sem, hogy nem hihetjük, lesz egy pont, amikortól minden visszatér a dolgok rendes kerékvágásába, mert nem a járvány billentett ki minket onnan, hanem már előtte is alkalmassá váltunk erre a kibillenésre. Be kell látnunk, hogy a járvány, és ezzel összefüggésben a lezárás kultúrája nem pusztán egy epizód az életünkben, hanem a mi nagy történetünk, közös történetünk, és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezzel az elbeszéléssel.
Azt, hogy mennyire nehezen tudjuk még beilleszteni a járvány és a járványkezelés együttes törését életünk elbeszélésébe, jól mutatja, hogy a fikciós műfajokban mit kezdünk és nem kezdünk ezzel az élménnyel: a napjainkban játszódó filmekben, versekben, narratív szövegekben legtöbbször vagy úgy teszünk, mintha nem lenne járvány, vagy ha az megjelenik az ábrázolt világban, minden figyelmet magára von.
Most, amikor már felmérhető a kár, amit az emberi lelkekben és kapcsolatokban okozott, meg kell kockáztatnunk az állítást, hogy a lockdown nem volt magától értetődő válasz a járvány valóságára. Azért gondolhattuk annak, mert a társadalmi valóságot már rég az első variáns megjelenése előtt alkalmassá tettük az elzárkózásra, és nagy kérdés, hogy a járvány elmúlta vagy megszelídülése után lesz-e bátorságunk újra lebontani a falakat, képesek leszünk-e meghallgatni a tőlünk eltérő véleményeket.
A hírfolyamunk, amely a korlátozások elején még a kapcsolattartást segítette, mint egy vízesés, fallá változott. Messziről hipnotikus szépség, közelről súlyos tömeg, amely már nem összekapcsol, hanem elzár egymástól. Ha újfajta kapcsolódásokat keresünk, számolnunk kell a pillanattal, hogy amikor elfordulunk ettől a szirénénektől, a csend, amiben elkezdünk kapcsolódni egymáshoz, először még rémisztő lesz és magányos. A lockdown társas magánya után nem is kapcsolódni lesz a legnehezebb, hanem – Jonathan Franzen esszékönyvének címét kölcsönvéve – megtanulni egyedül lenni.
2021 tavaszán, az éppen aktuális korlátozások valamelyik könnyítése napján leballagtunk a kisfiammal a Margit-szigetre, és belefutottunk egy NIA-órába. Mindig is idegenkedtem az enyhén ezoterikus szeánszoktól, most mégis lenyűgözve ültem le a fűre – hónapok óta nem voltam színházban. Annyira gyönyörű volt az egész, rögtön szerettem volna lefényképezni és elküldeni a barátaimmal közös csetcsoportba, de akárhogy próbálkoztam, a kép nem adta vissza azt az érzelmi intenzitást, amit a jelenlét. Hosszú percekig ücsörögtünk ott, néztük őket, a fiam is táncolni kezdett, igaz, még rászóltam, hogy maradjon távol a többiektől. Hetekig gondolkoztam azután: honnan jött ez az energia? Akkor már hosszú ideje – a szűk családomat leszámítva – mindenkivel csak szavakkal érintkeztem. Levélben, csetben, telefon- vagy videóhívásban: mindenkivel verbálisan teremtettem kapcsolatot, ez lett az információátadás alapvető kódja. Át akartuk beszélni a távolságot, amit mi teremtettünk magunknak. A táncosokat nézve azonban elbizonytalanodtam: nem lehetne csak úgy együtt lenni? Miért kell mindent szóvá tenni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése