JUBILEUMI ÜNNEPSÉGEK 2008 SZEPT 6

 

a jubileumi ünnepségek 3. napja ma az iskolaépületben illetve udvarán zajlik

50 éves az iskola, amely Bartók nevét felvéve, ének-zenetagozatú lett , de maga az épület, a Szegedi utcán, rég áll - úgy is hívtuk hajdanán : Szegedi utcai iskola... (az utca, ahol laktunk is...)

 régi emlékek ébrednek bennem is, hiszen nem csak lányom járt ide 8 évig, én is - jóval előbb - hat osztályt itt jártam, - hányszor estem el az akkor még vörös salakos udvarán, sose gyógyultak be teljesen a térdplezúrjaim, mindig jött újabb; s régről is ismerősök az osztálytermek, ismerősök a folyosók, az is, amire az igazgatónőm kirángatott, és ahol leszidott, amiért hatodikban őszi zsidó nagyünnepkor nem mentem iskolába, át is mentem hetediktől egy másik intézménybe, de ezek az itteni osztálytársak emlékezetemben is jóval közelebb maradtak hozzám, mint ahogy a későbbi 2 év alatt kerülhettek volna az újak... fel is fedezem az iskolamúzeum galériájának 3 árválkodó tablója között régi kedves osztálytársaimét. 56-57-es évjárat... "találkozunk 62-ben"...

tudtommal nem találkoztak, egyszer sem, tavaly lehetett volna az 50 éves. ha lett volna. de most is, egyetlen régi osztálytársam se látom a sok lézengő egykori diák közt ezen az 50 éves ünnepélyen...

fura, hogy én itt vagyok. hogy én vagyok itt. épp. akit voltaképpen elüldöztek. persze kicsit szülőként is jöttem most, a fényképezőgépemmel, lányom kedvenc iskolájába. az ő tanárai még az udvaron. az enyémek már csak a tablón. s tele az udvar az én volt gimibeli tanítványaimmal is, mindig ráéreztem, melyikük jött a Bartókból, melyikük volt bartókos; kultúráltabbak, jobb ízlésűek, jobbmodorúak voltak a többieknél. a művészeti nevelés megtette a személyiségformáló jótékony hatását. most is, "megöregedve" is milyen kedvesek, figyelmesek, barátságosak valamennyien! az lenne a színésszé lett, tavaly hirtelen elhunyt Kocsis Gyuri is. akinek emlékfát ültettek, s eljöttek szegedi színészkollégái is

. Vidám szerepeire emlékeznek Sancho Panzara, Svejkre, pedig ő volt az én diákszínpadomon a (szintén bartóki ihletésű!) szarvassá változott fiú, aki kiáltozott, a titkok kapujában, mert már nem tudott visszamenni, nem fért be az agancsa az elhagyott házba.... hallom is az egykori hangján :

"Édes fiát az anyja hívta: /gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, / én hívlak, a te édes- anyád" , - és látom, itt van, szegény édesanyja is - és hallom a narrátori és az anyai szövegen túli - most olyan, hátborzongatóan reálisnak tűnő - fájdalmasan nemleges válaszát: " anyám, édeasanyám, nem mehetek vissza..." (...) "... anyám, édesanyám, ne kívánd jöttömet .... anyám, édesanyám, ne csalogass vissza" "csak meghalni megyek, meghalni oda vissza ,/ meghalni megyek /csak meghalni megyek, édesanyám".... ".akkor leszek a kisfiad újra, / mert az csak neked fáj, édesanyám/ jaj, csak neked fáj..."

(jaj
! de mennyire fáj nekem is! és jut eszembe, már mi sem tudunk beszélni, pedig készültünk rá; mikor az iwiwen megtaláltam, 76. augusztusában: "Ugye te vagy az Gyuri, egykori színpadosom a JAG-ból"_ csaptam le rá, örömmel. S ő is úgy válaszolt: "Drága Júlia! Boldog vagyok, hogy rám talált, sose tagadnám meg makói múltamat. Szeretnék beszélgetni ennyi év után. Nekem azt, hogy nagyon sok zsidó barátom van /bocs az egyszerű fogalmazásért/ magának köszönhetem. Ősztől Szegeden dolgozom újra a színházban, járok át néha Makóra. ........ a számom. De ha megadja esetleg a magáét, szívesen beszélgetnék, találkoznék, nem is hiszi, milyen sokat adott nekem ezen a pályán, ha akarja, elmesélem, csók Gyuri" Jaj, Gyuri! miért nem hívtál!? pedig megadtam én is a telefonom... most már hogy tudunk beszélgetni, találkozni?!..., hogy mesélheted el, amit... hiába is akarnám már...?s hogy mondhatnám el én is neked, hogy remek fiú voltál!)

 mostantól egy kis fa őrzi majd emlékét, ami máris nagyobb, mint egy ember, és egyre terebélyesedni, zöldellni fog... ahogy mondta is a "Szarvassá változott fiú kiáltozásai"-ban: ("az én lombos szarvam dübörgő világfa/ csillag a levele, tejút a mohája") mögötte a játszótér, a farönkökkel, ahol majd most is, mint mindig, gyerekek ugrálnak, egy rönkön, a frissen ültetett fa előtt, az ő neve... a rönk, mint egy félbetört fa... félbetört élet... "Már búcsúmat veszem, ég áldjon keeedveesem..."... énekel mögötte a rögtönzött kórus, lyányom is beállt néhány osztálytársával, egykori énektanára vezénylése alá...

aztán az aulában énekelnek, "néked zengjen a dal ", meg "elindultam szép hazámbul.... visszanéztem félutambul"... (lányom el is érzékenyedik visszanézve...) 

régi igazgató szájából hallgathatjuk az iskola régi történetét, mióta - 50 éve - ének-zenetagozat lett, emléktáblát kap az alapító, egykori szolfézstanárom "Bolemann néni" , már csak két lányának tudják a virágot és köszönetet átadni, egyik barna volt, másik szőke, most mindkettő ősz - a barnát tanítottam, a gimiben, de mára már teljesen egyformák...

az is lehet, hogy voltak itt-ott korabeli osztálytársak az udvari partin, csak nem ismertem fel őket(?) már nem úgy nézhetnek ki, mint a tablón...

lányomék, pár osztálytárs, korban közeli iskolatárs, egy asztalnál ülve, már a 10 éves találkozójukat emlegetik - ebben a tanévben esedékes! - és csak a szépre emlékeznek, és énekelnek-énekelnek, mint régen ... hogy is ünnepelhetnének máshogy egy ének-zene tagozatú iskola egykori- s örök- növendékei.

aliz2. :: 2008. szept. 6. 20:34 :: 2 komment
Kategóriák: ünnep :: Címkék: irodalom, iskola, kolteszet, szineszek