egy szép aranyló fát akartam lefotózni az erdei kanyar után, de még csak meg se mozdultam a mobilomért, legfeljebb gondolatban., s ez is elég volt a leeséshez. Ami elképeszt, hogy nem tudok egyből (sőt kettőből sem) felállni, összeakaszkodtak a lábaim, összeszedem szétszórt (szerencsére nem tört) csontjaimat, de visszaesek. Mindezt az út kellős közepén. Levacakolom lábamról a kissé magas sarkú szandáljaimat, )(örömanyai cipő valamikor) , hogy majd mezitláb talán több sikerrel járok....
ám jön egy szép fehér autó szemben. Intek neki (mintha csak üdvözölném)
lassít, oldalra áll. Megáll. Jé, idejött?
dehogyis, kiszáll, egyenesen hozzám jön
miattam szállt ki
megfogja a biciklim, felemelve, a kosarát is
megvárja míg felveszem a cipőm s csak annyit mond: vigyázzon magára
hát ami azt illeti, el is üthetett volna, éppenséggel....
(szeretnek engem az istenek.... és az emberek (?) )
Sajnos, ezeket az eséseket - valószínűleg - nem lehet kivédeni.
VálaszTörlésAz édesanyám a Te korodban, és előtte valamivel, évente legalább kétszer úgy esett el az utcán, hogy előtte semmit nem érzett. Hol a térdét zúzta össze, hol a szemüvege tört össze. Szerencsére mindig csak a járdán történtek az esései. A bicikliddel már valószínűbb, hogy úttesten vagy kerékpárúton érhet hasonló pillanatnyi véráramlás-kimaradás.
Én is azt mondom: vigyázz magadra, amennyire csak tudsz.
Igen.a legijesztőbb, h semmi előjele. Viszont meg se ütöm magam!;) olyan légies az egész!
VálaszTörlés