a számítógépről oldalra s felpillantva a tévéképernyőn egy öreg apácaarcot látok, s abban a pillanatban mögötte Zefirelli 14 éves ragyogó Juliáját. És elképedek. Hogy is lehet ez. Annyira más és mégis ugyanaz az az arc. És megráz. Nem, mégse lehet. Megnézem a www.port.hu -n, mit is látok, kit is látok. Teréz anyát, Olyvia Husson alakitásában. Igen, ez a név imerősen cseng, ráklikkelek a nevére s egyből ez a kép jelenik meg szemeim előtt:
Igen, valóban. A Zefirelli rendezte "autentikus" gyereklány-Julia. 1968-ban. S 40 évvel később látom ugyanazt az arcot Teréz anyaként.
Nem is tudom, miért ráz meg ez ennyire. Lányom még ennyire se érti.
Neki mindez természetes. Pláne egy színésznő esetén.
Úgy látszik, csak én lepődöm meg azon, hogy más is megöregszik - nem csak én...
S hogy hova tűnt az én arcomból is, az, aki valaha, gyerekként, voltam.
Pedig az a jó, az a természetes, valóban, ha megöregszünk.
Lám , Shakespeare Juliája tragikus módon maradt a történetben és a mi emlékezetünkben is örökre fiatal.
1. évi:
VálaszTörlés2008. 03. 23. 23:56
Én is mindig megdöbbenek,ha látom, körülöttem hogy öregszenek a többiek:)
2. aliz2.:
2008. 03. 24. 1:53
addig könnyebb, amíg csak körülöttünk...:)
3. junik:
2008. 03. 24. 11:06
csak mosolyogni ne felejtsünk el, szemünkben megtörve bár, de él a gyermek, szívünkből pedig sosem múlt el...
4. aliz2.:
2008. 03. 24. 11:35
érdekes, mert pont a MOSOLYáról ismertem fel a Teréz anyát játszó színésznőben Juliát!!! Az fiatal maradt, még a - második részben különösen - öregítő maszkot áttörve is!
Törlés(arról meg már sok bejegyzésben irtam, hogy épp az az öregedés feszültsége(!), hogy csak a test öregszik!...)
Mondj valamit