Bakó Sára naplórészlete
este nyolc órától Turi Tímea tavaly megjelent versgyűjteményéből kaphattunk ízelítőt. Az Egyszerre egy beszéljen szövegein kívül Péczely Dóra kérdezte még a szerzőt önismeretről, szerkesztői munkásságáról és arról is, hogy mi a költészet szerepe korunkban
lröppent a délután, vacsorára pedig megérkezett hozzánk Turi Tímea
és Péczely Dóra, akiket nemcsak az köt össze, hogy Dóra
szerkesztette a Prae Kiadó gondozásában napvilágot
látott Egyszerre egy beszéljen anyagát, hanem a Magvetőnél
eltöltött évek is: éppen váltották egymást a kiadónál,
melynek Timi ma már a főszerkesztője. Dóra szerint gyakoribb,
hogy aki alkot és szerkeszt is, elsősorban írónak vallja magát,
kedd esti vendégünk esetében viszont ez érdekes módon
fordítva van. Timi elmondta, hogy mielőtt szerkesztéssel
kezdett foglalkozni, kritikákat írt, míg azonban erről a
tevékenységről könnyűszerrel lemondott a fennálló
szerepkonfliktus miatt, az írás valahogy mindig utat tört
magának az életében, annak ellenére is, hogy
kétségkívül jobban szereti mások munkáját segíteni a háttérből.
Az írás ugyanakkor magányos munka,
neki pedig szüksége van arra,
hogy emberek között dolgozhasson.
Dóra ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy amikor egy szerző végre
kilép az említett magányból és bezártságból, az rendkívül
felfokozott időszak számára, és arra volt kíváncsi, hogy könnyebb-e
szerkesztőként megnyerni az alkotó bizalmát olyasvalakinek, aki
tudja, milyen a másik oldalon állni. Timi a tapintat fontosságát
emelte ki, amelyre úgy ébredt rá, hogy saját bőrén is tapasztalta
az írás befejeztével érkező intenzív megéléseket. Arra a kérdésre,
hogy ő mit vár egy szerkesztőtől, a nem értés bevallását emelte ki,
ami távolról sem könnyű, hiszen a jó bölcsész ritkán számol azzal
az eshetőséggel, hogy el van rontva valami az előtte álló
szövegben. Ha azonban egy szerkesztő ahelyett, hogy minden
áron megpróbál megfejteni egy homályos részt, megmondja a
szerzőnek, hogy nem érti, azzal lehetőséget nyújt neki arra,
hogy – az utólagos magyarázkodásokat elkerülendő – inkább
megcsinálja jobban.
A továbbiakban szó esett még arról, hogy a szerkesztők alapvetően kevés
figyelmet kapnak, de amikor hiba csúszik az adott műbe, biztosan előveszi
őket a kritika, mire egyik táborozónk, Alföldy Mari megjegyezte, hogy
mintha csak a fordítókról beszélnének. Mielőtt még közelebb mentünk
volna Timi költészetéhez, Dóra arról is faggatta, hogy miket olvas,
amikor nem a munka kedvéért teszi – már ha van ilyen egyáltalán.
Ahogy Timi megfogalmazta, minél többet olvas az ember, annál kevesebbnek tűnik – vagyis olyan érzés, mintha mindig egyre több elolvasatlan könyv lenne az így növekvő körként megjelenő horizontján.
Fontos neki ugyanakkor, hogy képes legyen kijönni a saját
„buborékjából”, így szívesen fogyaszt például zsánerműfajokat.
Egészen másfajta, szisztematikusabb befogadásmódot követel meg
a Magvető könyvheti antológiáinak szerkesztése: sokáig Timi válogatta
az aktuális év novellaterméséből szemezgető Körkép anyagát,
tavaly azonban cseréltek Szegő Jánossal, és övé lett a Szép versek.
Dóra is tudja első kézből igazolni, hogy bizony lehet ellenségeket
szerezni ezzel a munkával, mindenképp pozitív hozadéka viszont,
hogy segít naprakésznek maradni a történő irodalmat és a – nehézségek
ellenére még mindig igen jelentős – folyóiratkultúrát illetően.
A beszélgetés végéhez közeledve Timi felolvasta A konyhában című
versét, ami fordítói szempontból is izgalmas kihívás, hiszen formában
íródott. Austin Wagner – aki már többször megfordult a táborunkban is
– meg is szenvedte a szöveg angol nyelvre való átültetését,
Timi ugyanis kivételesen ragaszkodott a kötött formához. „Ez a tér
az enyém, de nem én / porolom ki a szőnyeget. / Nem gondolom,
hogy szolga volnék, / s hogy minden férfi szörnyeteg” –
szól a kedvenc része. Bár elmondása szerint ritkán ír formában,
mégis vannak olyan szövegek, amelyek esetében egyszerűen
lehetetlen lenne lemondani a többletet adó lüktetésről –
neki ilyen az Egy nap az élet Kemény Istvántól. Tartalom és
forma örök kettőséből kiindulva Dóra arra volt kíváncsi, hogy
miként változott meg a költészet szerepe a 21. században.
Timi szerint a legitimációs válság ellenében egyértelműen pozitív fejlemény, hogy használni kezdtük az irodalmat, például az önismeret eszközeként.
Leszögezte ugyanakkor, hogy mint alkotó nem terápiaként tekint az
írásra: azok a helyzetek inspirálják, amelyek magukban hordoznak
valamiféle közösségiséget. Számára az a legjobb olvasói reakció,
ha valaki azt mondja, ő is érzett már ilyet, csak nem tudta szavakba önteni.
Zárásként ismét meghallgattunk néhány verset, majd Dóra átadta
a szót a táborozóknak, akik nagy lelkesedéssel faggatták Timit a
program hivatalos részének befejeztével is. Ismét hosszú esténk
volt, de ez a hét nem a pihenésről szól: a szerdai napra is
izgalmas előadásokkal és beszélgetésekkel készültünk, Imreh
András pedig délelőtt tíztől már új feladattal várja a csapatot.
Fotók: Bakó
Sára,Mariia Kashtanova
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése