Zsille Timi verséről

 

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Turi Tímea A tízmillió költő országa című verséről

Turi Tímea

A tízmillió költő országa

 

Mikor félig leszedve már az asztal,

és a süteményes szalvéták fölött

még töltesz egy pohárral, és elengednéd magad:

a házigazda előveszi verseit.

 

Hány mappa lapul hány lakásban?

Hány múltban eltemetett régi napló,

hány kitépett noteszlap?

Mennyi túlcsorduló, megfogalmazhatatlan pillanat

ragadt a félköríves csészefolt alá?

 

Én nem tudok nevetni rajtatok,

ügyetlen rímek, mikrofonba búgott rossz hasonlatok.

Én is voltam kamasz, és ti se nőttetek még fel,

a hajatok hiába őszül.

 

Hiába állapodtatok meg,

a régi tévedések szóra bírnak.

Pedig hiába mondod ki, a szó attól még

nem lesz a tiéd, és a jelentése pláne.

 

A házigazda felnéz, és kivár.

Még nem tudja, milyen hatást szeretne,

s míg arcunkra fagy a biztató mosoly,

ő hangtalan lapoz. És csak lapoz.

 

 

Naponta tapasztaljuk, hogy az élet bizonyos szakterületeihez Magyarországon mindenki ért, méghozzá bárki másnál jobban. Például tipikusan ilyen terület az orvosi diagnosztika és a gyógyszerészet – az orvosok szerintünk mind hülyék, mert nekünk nem is az a bajunk, amit a fehér köpenyes megállapított, és nem is azt a gyógyszert kellett volna felírni rá. Egy másik vitatott tudományág a közgazdaságtan – hiszen mi sokkal jobb költségvetést tudnánk készíteni, egyetlen forint közpénz sem menne pocsékba, és ha mi lennénk a kormányfő vagy a miniszter, akkor a kerítés kolbászból lenne, a ló micsodáján pedig pántlika lógna. Szintén remekül értünk a közlekedéshez – mindenki tud egy jobb, rövidebb, észszerűbb utat, mindenki okosabban működtetné a MÁV-ot, a Volánbuszt és a BKK-t, és ha minket bíznának meg vele, olyan frankó menetrendet szerkesztenénk, hogy az csak na. A lakosság fele (rendszerint a férfiak) vallja, hogy jobban ért a focihoz, mint az edzők, és simán megnyerné a világbajnokságot a nemzeti válogatottal, ha szabad kezet kapna a csapat összeállításához. És igen, titokban vagy nyíltan Pannóniában mindenki költő; a versíráshoz is értenek, méghozzá jobban, mint a zagyvaságokat írogató sok hülye kortárs szerző. Összegezve: tízmillió orvos és gyógyszerész, tízmillió pénzügyminiszter, tízmillió közlekedésszervező, tízmillió költő és ötmillió labdarúgó szövetségi kapitány országa vagyunk. Ebből logikusan következik, hogy kis hazánkban: a.) negyvenöt millió ember él, b.) tízmillió polihisztor. Ha feltétlenül választanom kell, valószínűbb a b.) változat.

A Magvető Kiadó főszerkesztőjeként dolgozó költő, Turi Tímea (1984, Makó) itt olvasható verse a tízmillió költő jelenségére összpontosít. Minden „hivatásos” irodalmár számára fájdalmasan ismerős helyzetet rögzít, lírailag szépen kibontva, dimenzionálva a témát. Ugyan melyik költő, kritikus, irodalomtörténész nem élte át ezt a kínos szituációt, nem is egyszer? Egy kellemes vendégségben, oldott baráti társaságban a házigazda hirtelen előhúz egy paksamétát valamelyik fiókból, és ünnepélyesen bejelenti, hogy tudniillik ő verseket ír, és rögvest fel is olvas néhányat. Az ilyen pillanatokban a természetes életösztönünk azt súgja (vagy inkább ordítja): Menekülj! Ám az esetek kilencven százalékában ülve maradunk, legalábbis nekem csak egyszer sikerült kitörnöm a szobából, a többi alkalommal gyöngének és gyávának bizonyultam. „Hány mappa lapul hány lakásban?”, teszi fel a kérdést Turi Tímea, és csakugyan. Mindeddig nem tudatosítottuk magunkban kellőképpen, milyen veszélyes vendégségbe menni.

A mű a Jelenkor folyóirat 2019/7–8. számában kapott először nyomdafestéket, majd bekerült Az év versei 2020 antológiába is.

 

Zsille Gábor