1944-ben, amikor már a csillag rajtunk volt [lásd: sárga csillag Magyarországon], nem mentem senkihez. Nem szívesen mentem az utcán, csak munkába és haza. A Szentgyörgy utcában (mindjárt ott az elején, ahol nemrég még a Maros néptáncegyüttes székhelye volt), a Református iskolában volt egy hathetes vöröskeresztes tanfolyam, amit egy orvos vezetett. Anyukának az volt a kívánsága, hogy én járjak, hogy sosem lehet tudni, tudjam ezt is. Megtanították az embert, mint egy ápolónőt. A Sáros utcán mentem le, mentem az iskolába, és találkoztam egy ismerősömmel, Bucher Évával. Kérdi: „Hová mész?” Mondom: „Megyek le a református iskolába, a tanfolyamra.” „Jövök veled, elkísérlek.” Mondom: „Nagyon szépen kérlek, Éva, ne gyere velem, itt van ez a csillag rajtam, nem akarok senkinek sem kellemetlenséget.” Keresztény volt, de az apja félig zsidó volt talán. Azt mondja: „De megyek!” Karon fogott, és úgy jött velem. Ezt nem felejtettem el neki.
Volt egy Metz nevű doktor, és azt mondja Misinek, a bátyámnak: „Én nem tudom elképzelni, hogy lesz például az, hogy találkozom veled, és nem tudom, hogy hogy köszönjek, hogy mit csináljak. Mindent előírnak. A legnagyobb bajban vagyok, nem tudom, hogy köszönjek.” Azt mondta Misi: „Tudod, mit? Ne köszönj egyáltalán!” – s otthagyta. Akkor az embereknek az önérzete nagyon meg volt sértve. Akkor már nem járt össze senki zsidó, még egymással sem.
Én 1944. május másodikán délután még a kozmetikában dolgoztam, és tudtam, hogy délután a zsidótanácsnál lesznek a németek vagy a magyarok, s akkor mondják ki, hogy mit kell betartani, s mit nem. S akkor azt mondták, hogy este kilenctől nem szabad kimenni. Én akkor egyenesen felmentem a szanatóriumba a bátyámhoz, s megmondtam neki. Hazamentem, s anyuka nem volt otthon, és emlékszem, hogy az asztalon ki volt téve két nagy skatulya, amibe a bátyám mindenféle orvosságot betett, amit ő kapott a gyáraktól. Pár nappal azelőtt a zsidó betegeket kirakták a kórházból, s az egyik épülő templomból csináltak kórházat. Akkor megkérték az embereket, hogy adakozzanak, ha tudnak egy ágyat, ágyneműt, egy szekrényt, orvosságot, akármit adni, ami kell a kórháznak. Ott voltak a betegek, és nem volt semmi. Misi összeszedte az orvosságait és odakészítette, ha jönnek érte, tudják elvinni. Én akkor kiraktam egyesével azokat az orvosságokat, és néztem, hogy mi volna, ha bevenne belőlük az ember, hogy ne tudjon már ezekről a dolgokról semmit. De nem ismertem ki magam az orvosságok között, mert nem nagyon szedtem. Hazajött anyuka, elmondtam neki a határozatokat, s mondtam, hogy én nem akarom ezt végigcsinálni, ki tudja, még mi minden lesz. Arra nem is gondoltunk, ami tényleg történt. Mondom: „Én meg akarok halni, és azt akarom, hogy együtt haljunk meg.” Azt mondta anyuka: „Nem, szívem, nem csináljuk, mert én Andrást még látni akarom.” Nem látta újra.
Május harmadikán jött egy szekér a másik sarokra, ott összeszedték a zsidókat. Volt ott egy család, s kérdezték tőlük, hogy nincs-e a közelben még zsidó. S mondták, de, van itt a másik házban. Csak mi ketten voltunk otthon anyukával. Mikor lejöttünk, akkor a földszinti ajtóban ott állt Csíki Annus néni, a Csíki Boldizsár nagyanyja, és sírt. A nyakamba esett, és azután az anyuka nyakába, és csókolt minket jobból-balról. Erre a csendőr rászólt, hogy „Na, ha olyan nagyon sajnálja őket, maga is jöhet!”. És aztán elmentünk azzal a szekérrel mi is. Mikor jött utánunk a kocsi, ami minket kellett volna elvigyen, mondták, hogy már elvittek, s ez nyugodtan megmaradhatott volna hazugságnak is. Nyugodtan elbújhattunk volna.. Nyugodtan elbújhattunk volna. Csíki néni el is bújtatott volna minden további nélkül, ha mi úgy akarjuk.
Nálunk az volt a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bátyám itthon maradt Misit nem tartóztatták le, mert aki 1940 előtt házasodott kereszténnyel, és méghozzá volt gyereke is, azt nem deportálták [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben]. Egyszer, mikor a sógornőm a kislányával, Annával a tornakertben vagy valahol volt, hogy játsszon és levegőzzön, bementek hozzájuk. A cseléd nem akarta beengedni, hát bementek erőszakkal. Hiába mondta, hogy ez egy „kivételezett ház”, és nincs joguk, ők összeszedtek vagy négy kis szőnyeget és elmentek. Üthettük bottal a nyomukat, de sose néztünk utána, hogy ki volt. Amikor apuka meghalt, anyuka ragaszkodott ahhoz, hogy Misiék egy házban lakjanak velünk, s költözzenek fel az emeletre. Később tudtam meg, hogy a csendőr erőszakoskodott, hogy a bátyámék is menjenek, üljenek fel a szekérre. Nem tudott [vagy nem akart] olvasni, mert a bátyám odatett minden papírt elé, hogy nézze meg, hogy neki nem kell elmennie. A bátyám nem akart menni, erősködött, nem volt egy gyenge valaki, meg ott volt a felesége és a gyereke. A végén beleegyezett a csendőr. A bátyám tíz napig, két hétig el volt bújtatva, Csíki néniék bújtatták.
Minket anyukával kivittek a téglagyárba. Első éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Tele volt a téglagyár. Az egyik jobban sírt és jajgatott, mint a másik. Mindenki otthagyta a megszokott életét. Azt hittük, hogy a legrosszabb esetben egy magyarországi táborba visznek. A legrosszabb álmunkban sem gondoltunk olyasmire, ami tényleg megtörtént… Semmit sem tudtunk… Semmit se csináltunk… Jobb volt nem gondolkozni… Élelem volt, de nem nagyon emlékszem, hogy mit ettünk, vagy hogy volt-e kedvünk egyáltalán enni. Már kezdtük úgy venni a dolgot, mint egy unalmas kirándulást, mint egy nemszeretem helyzetet. Egyszer csak kezdték bevinni az embereket a csendőrőrsre, és addig verték, míg kiverték belőlük, hogy hagytak-e valahol valami értéket. Volt velük egy ékszerész, aki mondta, hogy tudja, hogy ennek eladott ezt meg azt. Aki már bent volt, és akit vertek, arra mondta, hogy csak üssék, mert tudja, hogy vett ékszereket. (A háború után az illetőt le is tartóztatták, aztán kiment valahová külföldre.) Egy hónapra rá, június másodikán elvittek. Mi voltunk a második transzport, az első pár nappal azelőtt ment el.
Kivittek minket gyalog a marosvásárhelyi állomásra. Cipeltük a csomagokat, egy hátizsáknyit, amennyit engedtek, mert megmondták, hogy ebből ennyit, abból annyit lehet csak vinni. Hajtottak, hogy gyorsan, gyorsan, mert rettenetesen sürgős volt nekik. Mikor mentünk, az unokabátyám, Sándor, a Mestitz Albert fia, szerzett egy rudat, és rátette anyuka csomagját, és úgy vitték ketten, mert anyuka nem bírta. Bevagoníroztak egy marhavagonba, ahol hetvenkét ember volt. Négy napot, négy éjszakát utaztunk. Nem lehetett kimenni a vagonból, nem adtak be vizet, nem adtak be semmit. Néha egy-egy állomáson kinyitották az ajtót valamiért, de mindjárt be is csukták. Elég keserű volt maga az út: ülni ott a földön, mert hát a földön kuporogtunk.
Auschwitzban egy csomó borzalom fogadott. Először is lengyel férfiak szálltak fel csíkos ruhában a vagonokba, akik már ott dolgoztak, s ahol láttak gyereket, gyorsan odaszóltak az anyának, hogy menjenek külön a gyerektől. Ők már ugye tudták, hogy miért. Mi még nem tudtuk, és nem volt olyan anya, aki hajlandó volt elválni a gyerekétől. Előzőleg szóltak, hogy mindenki írja fel a hátizsákjára a nevét, hogy megkaphassuk aztán. Megvizsgálták a dolgokat, s akkor leszállítottak. Ma se tudom, hogy kerültem le abból a magas kocsiból. Rögtön ötös sorokba állítottak. Mikor elindult az ötös sor – a tisztek álltak Mengelével, az orvossal –, aki gyengébbnek, öregebbnek tűnt, azt félreállította Mengele balra [Csak feltételezés, hogy éppen Mengele szelektálta az embereket. – A szerk.]. Nekünk azt mondták, hogy az időseket és a gyerekeket autóval viszik a fürdőbe, mi gyalog megyünk. Még örvendtem, hogy anyámnak nem kell vinni a csomagját. Mikor anyuka odament, Mengele látta, hogy volt egy kis daganat a nyakán, amit nemegyszer meg akart anyuka operáltatni az öreg Mátyás Mátyással Kolozsváron. (De az orvos azt mondta: „Nem operálom, Ilonka, szívem, mert az csak szépséghiba, és egy nőnél sose lehet tudni, hogy a mirigyek mikor mit csinálnak.” És tényleg, anyukának semmi baja nem volt, csak annyi, hogy volt hőemelkedése tőle.) Egyszer csak azt veszem észre, hogy anyuka a barátnőm édesanyjával és egy hétéves kisfiúval, aki a mi sátrunkban volt a téglagyárban, távolodik el. Még csak nem is tudtunk elbúcsúzni. És akkor kérdeztem az egyik katonát, hogy hová viszik őket. Azt mondja, hogy őket autóval viszik a fürdőbe. Az egész rendszerük hazugságra volt épülve, mert ha nekünk akkor azt mondják, hogy „elvisszük őket és többet nem látjátok”, akkor egy csomó hisztizést kapnak. Így pedig mindenki örült. És akkor anyukáékat elvitték, minket meg elvittek a fürdőbe. Hát mind vártuk, hogy hol látjuk őket, de se akkor, se később nem láttuk.
Hét és fél hónapot voltam Auschwitzban. Elég vékony, csinos fehérnép voltam, és úgy látszik, nem voltam elég vékony, hogy krematóriumba vigyenek, de nem voltam elég erős se, hogy esetleg elvigyenek egy gyárba dolgozni. Egy idő után az egyik marosvásárhelyi nőt, nem tudom, kik, betették a Waschenraumba – ahol mosdottak az emberek, vagyis kellett volna mosakodjanak –, s engem is felvettek vele. Vagy másfél hónapig ott voltam a mosdónál. Vagy négyszázötven hely volt, h osszú vályú volt, fölötte csap, s szép tiszta volt, pirosak voltak a téglák. Minden áldott nap felnyaltuk, hogy gyönyörű legyen, és soha nem szabadott senkit beengedni mosakodni, nehogy egy csepp víz a földre menjen, mert ha jönnek a németek, és meglátják, vége a világnak. Úgyhogy mi csak takarítottuk, s aztán mikor már egy kicsi csend lett, a főnökünk, aki minket felvett, ő sem volt ott a közelben, akkor megtehettük, hogy megmosakodunk.
Sok marosvásárhelyi zsidót Auschwitzban ismertem meg. Ott hallottam, hogy emlegették az apámat, s mondtam, hogy meghalt. „De mégis, mi lett?’ – kérdezték. Mondom: „Ha meghalt, akkor már nem mindegy?” „Volt két fiútestvére, és mi a foglalkozásuk?” – kérdezték tovább. Mondtam, hogy az egyik mészáros, a másik molnár. A bátyám, Misi sebész volt, s Andris megszerezte az engedélyt, hogy örökölhesse és vezesse a malmot. Egy gyáros, egy orvos vagy egy bankigazgató kellett legyen egy úri családban minden időben. És akkor mondtam volna azt, hogy apám tényleg gyáros volt, az egyik testvérem sebész, a másik meg malomtulajdonos?
Élelem vagy volt, vagy nem volt, az ember úgy evett, ahogy lehetett. Volt úgy, hogy hoztak ételt, de én nem jutottam hozzá. Vagy ha hozzájutottam volna, nem volt, amibe tegyem. Nem volt egy tányérom, nem volt egy kanalam, nem volt semmim. Az, akinek volt egy csészéje, az inkább elment háromszor-négyszer, mint hogy egyszer is kölcsönadja valakinek a sajátját. Az emberek egyáltalán nem voltak jók, mindenki az életéért küzdött. Aztán hozzájutottam egy kanálhoz, nem emlékszem, hogyan, aztán később lett egy csészém is. Mikor hozták a meleg kávét – mondanom sem kell, hogy milyen kávé volt –, nem lehetett hozzáférni a nagy edényhez, amiben hozták, olyan tömeg állt körülötte.
Egy nap valami történt a torkommal, a hangszalagjaimmal, alig tudtam beszélni. Másnap vagy harmadnap hallottuk, hogy az orvosnő a láger utcáján – mert ugye, miért ne az utcán – rendel. Odamentem és kérdeztem, mi segítene nekem. Jóindulatúan azt mondta, hogy okvetlenül minél több meleget kell egyek, mert különben elvesztem a beszélőképességemet egy életre. Gondolkoztam, hogy hol kapok én meleget, mikor úgy verekednek a kávéért, hogy nem lehet odajutni. Eszembe jutott, hogy volt ott egy lány, akit még otthon Marosvásárhelyen tanítottam kozmetikára, és nem is kellett érte fizessen, és tőle biztos fogok kapni, mert ő nagyobb ételadagot kap (valami pozíciója volt a foglyok között). Odamentem hozzá, és kértem, adjon nekem, mert azt mondta az orvosnő, meleget kell ennem. „Jaj, hát ma én is olyan keveset kaptam – mondta, s már meg akartam fordulni, mikor azt mondja –, de azért várjál, mert adok.” S akkor adott a csészémbe félig, neki egy kannával volt. Többet nem is mentem hozzá, és nem is mentem senkihez. Aztán elmúlt, és nem lett semmi bajom.
Abszolút nem féltünk a szelektálástól. Azt mondták (a szóbeszédben), hogy az ételbe tesznek valami nyugtatót, de mi azt gondoltuk, hogy mese, és nem hittük. De nem hittünk el mást se. Semmi rosszat nem akartunk elhinni addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy tényleg úgy van. Később egy pesti barátnőmtől, aki a konyhán dolgozott, megtudtam, hogy valami port főztek az ételbe, mert annyi nő, hogy ne hisztizzen, az lehetetlen lett volna nyugtató nélkül. A németek ezt is kikalkulálták, mint ahogy mindent [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Minden ki volt számítva, elő volt készítve, és tudták, hogy fognak reagálni az emberek.
Egy hétig kitettek utcát seperni. Emlékszem, ahogy sepertem, s az utcán álltak a vezetőnők és egymással beszélgettek, persze rám se bagóztak. Örült az ember, ha nem vették észre, mert ha igen, akkor örökké csak baj és büntetés lett belőle. S akkor eszembe jutott, hogy pár évvel azelőtt, mikor ültünk Budapesten a Margitszigeten egy főmérnök udvarlómmal, a közelben sepert egy férfi, szedte fel a faleveleket, és mi nem is figyeltünk rá, nem is törődtünk vele. Hát úgy volt ez a jelenet is, csak éppen fordítva. Ez egy apró semmiség, de megmaradt az emlékezetemben.
Aztán valami fonatokat kellett csináljunk műanyagból meg szövetekből [Ez a műanyag lényegében pótanyag (Ersatz) lehetett, nem olyan műanyag, mint amiről napjainkban van szó, nem valami „modern” dolog. – A szerk.]. Úgy kellett fonni, hogy nagyon erősek legyenek. Mikor megvolt, akkor jött két szép nagy marha német, s próbálták feszíteni, hogy elég erős-e. Tudtam volna én olyat csinálni, hogy ők ne tudják szétszaggatni!? Szerencsére, hozzám nem jöttek, de volt, akinél elszakadt a fonat, s levetkőztették, és pucéran kirakták órákig állni a januári hidegben ott, a kapuban.
Egy idő után, a vége felé, odatettek valami francia nőkhöz, szintén valamit fonni. Hallottam, hogy ezek franciául beszélnek, de nem értek semmit. Fél nap múlva kértem franciául az ollót. Rám néz az egyik, s azt mondja: „Hát te beszélsz franciául?” Mondom: „Én azt hittem, hogy beszélek, de amióta titeket hallak, megállapítottam, hogy nem tudok franciául.” Eszembe jutott, hogy apuka mindig ugratott engem, mikor jöttem haza nyelvórákról, hogy „Beszélj a Mádámmal, használd a nyelveket, amit tanulsz, mert ki tudja, hogy akad-e még ember a világon, aki megérti amit mondasz”. Ezek a franciák elkezdtek nevetni, mert kisült, hogy mindenki – ki ahonnan jött – a saját argóját beszélte. Elkezdtünk beszélgetni franciául, s nagyon jól belejöttem.
Auschwitzból Birkenauba vittek. Ott sok-sok fabarakk volt. Valamikor lovakat tarthattak ott, mert a vaskarikák még ott voltak a falban. A barakkban, hosszan, volt egy fűtőtest, de soha nem volt fűtve, a legnagyobb télben sem. Egyáltalán nem volt meleg, és nem volt mivel takarózni.
Január tizennyolcadika után Ravensbrückbe vittek, ez legalább nem volt megsemmisítő tábor. Ravensbrückről egy orvosnő komiszsága jut az eszembe. Úgy érkeztem meg, hogy előzőleg ellopták a cipőmet, és kaptam valahonnan egy facipőt, ami sokkal nagyobb volt, mint a lábam, s azt valami ronggyal kibéleltem. A fagyban, hideg időben abban a nyitott cipőben jártam, és teljesen felsebezte a lábamat, csupa száraz seb volt rajta. Amikor megérkeztünk, boldogan hallottam, hogy muszáj mosakodni, és hogy van orvosnő, s lehet menni vizsgálatra. Lemostam jól a lábamat, s bementem az orvosnőhöz, hogy adjon valamit, ami hamarabb gyógyítja a sebet. Azt mondta, hogy ez nem seb a lábamon, hanem piszok. Fogott egy csipeszt, azzal megfogta a seb szélét, és lerántotta, úgyhogy a tiszta nyers hús maradt ott. Ravensbrückben nem csináltunk semmit azon kívül, hogy tetűt kerestünk a ruháinkon. Csak vagy négy hétig voltam ott. Arra is emlékszem, hogy négyen aludtunk egy ágyban – elképzelhető, hogy milyen „kövérek” voltunk, ha négyen elfértünk. Mellettem egy lengyel lány feküdt, s olyan szegényes volt a ruhám, hogy megsajnált, és mielőtt útnak indítottak volna megint, adott nekem egy pulóvert. Nekem nem volt addig tetűm.
Ezután Malchow-ba vittek, ami egy kisebb helység volt, nem messze tőle volt egy láger, ahová minket tettek. Amikor mentünk, a sok vigyorgó, nagyokat röhögő helybeli német ott állt az ablakban, és szórakoztak rajtunk, hogy minket visznek. Ahogy mi kinéztünk, szórakozhattak is. Átvittek a városkán, és aztán kimentünk az útra. Akik fogadtak minket a lágerben, megnézettek mindenkit, van-e tetűje. Kisült, hogy van tetűm. A pulóverben, amit a lengyel lánytól kaptam, volt tetű. És akkor félreállítottak mindenkit, akin találtak, de nem vittek semmilyen fürdőbe, hanem betettek egy barakkba egy csomó tetves közé. De sokkal rendesebb, emberibb volt a hangulat. Ez jut eszembe Malchow-ról. Amikor hoztak el onnan, akkor már a helybelieket is érintette a háború kimenete, már voltak üres házak, s aki ott volt, az is lehorgadt orral meg rosszkedvűen nézett minket. Akkor már nem volt meg a diadalmámor.
Útnak indítottak minket Magdeburg felé, de nem tudtuk, mi a végső állomás. Hat napig voltunk étel nélkül. Magdeburgban megállt a vonat, és átadtak egy levelet a nőnek, aki minket vitt. Abban valószínűleg az állt, hogy vissza kell vonulni, mert akkor már szorult a kapca, jöttek az amerikaiak és az oroszok. Emlékszem, az állomást már bombázták. Körülbelül száz méterre lehettünk az állomástól, és olyan gyönyörű volt [a fényjáték], hogyha csak nézni kellett volna… Nagyon szép volt a látvány, csak mi éppen mozdulni sem tudtunk, olyan szorosan ültünk a vagonban. Még a kezünket se tudtuk felemelni. Otthagytak minket, azt hiszem, azért, mert azt hitték, akkor nem fog az ellenség bombázni. Amikor elmúlt a bombázás, nemsokára elindult a vonat, és azután mentük egy csomót. Aztán leszállítottak és mentünk gyalog.
Útközben megharapta egy kutya a lábamat, és nem nagyon bírtam menni, meg fáradt is voltam. Egy jobb érzésű katona feltétetett a szekérre, ami az ő csomagjaikat vitte. Amikor megérkeztünk egy mezőhöz, ami körül volt kerítve kerítéssel, és még kapu is volt, akkor letettek a szekérből az első ott álldogáló csoporthoz. Azok addig gyalog mentek. Elkezdték mondani, hogy miért mentem oda, menjek el. Akkor csatlakoztam egy budapesti anyához, aki a lányával volt. Amikor tovább kellett menni, felszólítottak minket, hogy aki úgy érzi, hogy nem tud menni, az maradjon ott, mert jön egy teherautó, felveszik, s elviszik nem tudom, hová. A mesét már ismertük, de én ott akartam maradni, mert nagyon fájt a lábam. Azt akartam, hogy legyen már vége az egésznek. Ez az anya a lányával nem engedte. „Jössz! Karon fogsz engem, és el tudsz menni éppen úgy, mint mi.” Karon fogtam és úgy mentünk, de lassanként nehezemre esett a járás. Egyszer szólt a lány, hogy „Juci, ne húzza anyukát, menjünk egy vonalban”. Mikor aztán megint mondta a lány, akkor mondtam, hogy én most hátramaradok. Rájöttem, hogy úgy fogom csinálni, hogy szép lassan hátramaradok, és aztán mikor a menet végére érek, akkor már nem lesz ott senki. Amikor a végére értem, direkt összeestem, de odajött két német katona, és mondták németül, hogy „Los, weiter machen! Tovább csinálni!” – mindig ez volt az ő mottójuk. Nem akartam felkelni, de egy idő után felkeltem, mert felpiszkáltak. Mentem egypár lépést, és mondtam, hogy nem megyek tovább, lőjenek – egész biztos azért nem lőttek le, mert mondtam. És azért nem, mert tulajdonképpen már tudták, hogy a végén vannak az egész cirkusznak, a háborúnak. A következő faluban (nem tudom a nevét, hogy hívták) a katonák leadtak a polgármesternek. Aznap éjjel kint aludtam a polgármester házánál, a küszöbön. Másnap elvitt a falu szélére, és azt mondta, hogy onnan nyolc kilométerre van valami Numburg nevű város, és ott jelentkezzek a rendőrségen [Németország Thüringia tartományában van egy Numburg nevű város. – A szerk.].
Mentem, s mentem, kicsit olyan félálomban voltam, biztos nagy lázam lehetett. Egyszer lemásztam krumpliért a szántóföldre, és a fáradtságtól elaludtam. Amikor felébredtem, nem emlékeztem, melyik irányból jöttem, és merre tartottam. Én mindig fatalista voltam, elhatároztam, hogy elindulok egy irányba. Egy idő után leültem, s nem tudtam többet felállni. Volt a közelben egy német, s aztán jött öt másik ember is a közeli faluból. Azt hitték, hogy egy spion van ott leülve. Nem tudták, hogy én nem kémkedem, hanem vánszorgok. Azt mondták, álljak fel, s menjek. Hát nem tudtam sem felállni, sem menni. Próbáltak lábra állítani, de amikor látták, hogy esem össze, az egyik hozott egy kis kézi kocsit és abba beültettek – még volt párna is téve –, és ez a férfi hazavitt. De persze nem vitt be a lakásba, hanem a pajtába. Egy tábori ágyszerűt rendeztek nekem oda, szalmával volt kitömve, le volt takarva, tettek párnát, takarót s oda fektettek. A családjából mindenki hozott valamit enni, és én mindent megettem. Ez az én emberem el volt tűnve egy darabig, aztán egyszer csak megjelent, főzött közben lisztlevest, és hozott egy kétliteres tálban. Roppant ízlett nekem, mert az volt az első meleg étel, amit már nem tudom, mióta ettem. Másnap kitört rajtam a gyomormenés, mert egyszerre mindent megettem. Ott voltam, azt hiszem, úgy három hétig, de már az utolsó héten bevittek a lakásba, fürdettek, ruhát adtak. Nagyon rendesek voltak. A pasast úgy hívták, hogy Alex Brux. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, de nem lehetett egy megbízható ember a németek szemében, mert kommunista volt. A pasas egy szekérkével bevitt egy nyolc kilométerre levő kórházba. A felesége és a gyereke is jött velünk.
Onnan egy másik kórházba kerültem, ahol flekktífuszos betegek voltak [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Kezdtek hasonló tüneteim lenni, mint nekik, s amikor kezdett a hajam marokkal hullni, akkor már tudtam, hogy baj van, megkaptam a tífuszt. Az volt a szerencsém a szerencsétlenségemben, hogy az orvos egy szatmári ember volt. A féltestvére, Widder Bandi, a patikus, a mi egyik legjobb barátunk volt Marosvásárhelyen. Az orvost Günter Nándinak hívták, és ismerte a családnevemet, mert amikor a féltestvérénél volt, és ott takarítottak, a székek fel voltak borítva az asztalra, s a fenekükön ott volt a bútorüzletünk neve: Mestitz Mihály és fiai. A kórházban nem volt se orvosság, se semmi, de orvosilag amit lehetett, megtett. Mindig adott nekem egy csomót a saját vitaminjából. Én persze megosztottam egy kicsi nővel, akivel jóban voltam. (Ő Pesten élt, varrónő volt az egyik szalonban, félig cseh származású volt.) Mi kérdeztük, hogy meddig maradunk ott, miért nem engednek már haza. A románok azt mondták, igaz, hogy Romániában vagyunk mostan [mármint Észak-Erdély a második világháború után ismét Románia fennhatósága alá került], de a magyarok hoztak el onnan, tehát vigyenek haza a magyarok. Akkor a magyarok azt mondták, igaz hogy ők elhoztak, de most Románia van ott, tehát vigyenek haza a románok.
Volt ott egy cseh kapitány, aki elhatározta, hazaviszi a katonáit, és szerzett egy autóbuszt. Felajánlották, hogy hazavinnék, ha van még valaki cseh. Azt mondta a kicsi barátnőm, hogy ő azt fogja mondani, hogy Csehországba megy, de ő engem nem hagy el, s mondjam én is azt, hogy odavaló vagyok. Nem volt szép ilyet mondani, de az akkori körülmények között elég természetes volt, és semmi papírunk nem volt, amit kérhettek volna, hogy igazoljuk. Így bejelentettek engem is. Reggel kilenckor már bent ültünk a kocsiban, de mire bepakoltak s az adminisztrációs dolgokat befejezték, délután négy óra lett, s csak akkor indultunk. Amikor elhagytuk a német határt, én köptem egyet magam mellé, és hirtelen megállt az autóbusz. A félelem s az ijedelem, ami belénk volt már sulykolva, előjött bennem – gondoltam azért állt meg a kocsi, mert köptem. Kisült, azért állt meg, mert egy cseh professzor, aki velünk jött, beszédet akart mondani. Nem értettünk semmit a barátnőmmel, hogy mit mond, de sírtunk. Azután az egyik katona, akinek volt harmonikája, eljátszotta a cseh himnuszt. Egész Prágáig mentünk. Prágában körülbelül hat napig voltunk. Volt ott egy román repatriációs iroda, s valakitől megtudtam, hogy a bátyámat látták az olasz feleségével és a kislányával Marosvásárhelyen. Prágából egy agyonzsúfolt vonattal mentünk Pestre. Senki sem fizette a vonatjegyet, mi legalábbis nem fizettük. Csak úgy felültünk a vonatra, nem is kérte senki a jegyeket. Az emberek mentek haza a frontról, és nem lett volna miből fizetni. Némelyek először a vonat tetejére másztak, és onnan másztak be az ablakon. Hozzánk egy olyan orosz katona mászott be a tetőről, aki NKVD-s lehetett, valami orosz szekuritátés [lásd: VCSK (Cseka) – (O)GPU – NKVD – NKGB – MBG – MVD – KGB]. De nagyon rendes volt, leült közénk és beszélgettünk. Szerencsénkre megvédett a molesztáló orosz katonáktól.
Pesten kiderült, az öcsém azelőtt pár héttel ment haza. Ki volt jelölve egy iskola a Bethlen téren, ahol mindenkinek kellett jelentkezni, s tömegesen mentünk oda. Ott, amikor írták fel a nevem, azt mondja az egyik a másiknak: „Ugye, hogy ezen a néven ment már valaki haza?” Úgy tudtam meg, hogy Andris hazament, mert már szerepelt a listán. Kolozsvárig vonattal jöttünk, s amikor fel akartunk szállni egy másikra, jöttek a marosvásárhelyiek, és mondták, hogy ne menjünk a vonattal, mert Szászrégen felé kerül, menjünk inkább autóbusszal. Tudtam, hogy van hová hazamenni, van, aki várjon, és ez egy óriási dolog volt.
Egy olyan autóbusznak nevezett teherautóval jöttünk Marosvásárhelyig, aminek annyira magasan volt az ajtaja, hogy létrát kellett nekem állítsanak, hogy fel tudjak mászni. Kolozsváron egy ismerős figyelmeztetett, hogy ne a régi lakásunkba menjek vissza, ahonnan deportáltak, hanem a Köteles utcába. A deportálás után kiürültek a Köteles Sámuel utcai lakások. Mikor mi még nem voltunk itthon, a bátyám az idő alatt átköltözött a családjával a Köteles utcába egy másik lakásba, két házzal arrébb, ahol a családunk előzőleg lakott. A földszinten nyitott egy rendelőt, közben dolgozott a szanatóriumban is. 1945. július végére kerültem haza. Én egyike voltam azoknak a keveseknek, akik hazajöttek, és megtaláltam a testvéreimet. Anyámat sajnos nem találtam meg.
Elég sötét volt már, amikor megérkeztünk, és látom, hogy a házban, amit említettek, nyitva van az ablak, ég a lámpa, s hallom a füttyöt, amit nem használt senki, csak a bátyám, az öcsém és én. Ez egy olasz diákfütty volt, amit a bátyám importált nekünk, mi mindig azzal hívtuk egymást. Hallom a füttyöt és megállok, hallgatom, hogy mi van. Akkor hallom a sógornőm hangját az ablakból, kérdi az öcsémtől olaszul, hogy mi van. Azt mondja, hogy vártam Jucit, és nem jött. Kisült, hogy aznap ott vártak a szanatóriumnál, mert oda vitték fel az embereket, akik hazajöttek. Akkor én odamentem az ablak alá Andráshoz – ő nem is vett észre, de ahogy én kinéztem, nem is ismerhetett meg –, megfogtam a karját, s mondom: „Bona sera signore.” Rám nézett, s akkorát ordított, hogy azt hiszem, az egész utca kigyűlt. Clara majd kiesett az ablakon, és gyorsan ment, és nyitotta a kaput. Annamária, a kicsi lányuk azzal fogadott, hogy „Megjöttél? Én már vártalak holnap”. Azt akarta mondani, hogy tegnap. Clara akkor telefonált Misinek, a bátyámnak, kihívták egy operációról. „Valami fontos?” – kérdi. „Semmi különös, csak éppen Juci hazajött.” Na erre nagy ordítás, átadta rögtön az operációt, s jött haza. Emlékszem, egész éjjel meséltem s beszélgettünk, és nevettek, amikor mondtam, hogy valakinek azt mondtam a lágerben, hogy Misi mészáros és Andris molnár.
A koncentrációs táborban komiszak voltak Andrissal, éppen úgy, mint mindenhol, de volt, amikor már kicsit enyhült a helyzet, és volt olyan kisebb hely, ahol őt tették főnöknek. De sose hallottuk senkitől, akik vele voltak, hogy nem volt rendes ember. Andrisnak remek ötletei voltak mindig, és nagyon találékony ember volt. Mikor én 1945-ben találkoztam vele, olyan volt, mint egy malac, mert az amerikaiak szabadították fel. [Az amerikaiak feltáplálták a felszabadított deportáltakat.] Miután Andris hazajött, a Mestitz bútorüzlet, azt hiszem, még működött. A malom is megvolt az államosításig, 1948-ig, de másfél évre rá rekvirálták, Andris írta alá és adta át. A bútorüzletet 1949-ben rekvirálták [lásd: államosítás Romániában]. Akkor aztán valami más után kellett nézzen, amiből megél. Minden állásból kirakták, miután megtudták, hogy kinek a fia. De azután könyvelt, és mindenfélét kitalált. Először gyerekeknek fából játéklovakat csinált. Azután nem tudom, hogy az ő ötlete volt-e vagy egy könyvkötőé, hogy vállalatoknak rendezze az iratait, és azt be is kötötték. Mert rendszerint nem voltak rendezve az iratok úgy, ahogy kellett volna, és ez nekik nagyon bevált, egyik cég hívta a másik után. 1950-ben megnősült, elvette Kiss Júliát, aki református volt.
Amikor hazajöttem, rögtön megkezdtem a kozmetika mesterséget. A bútort, ami a kozmetikában volt, megkaptam, csak azon kívül mindent, ami mozgatható volt, elvittek. A bátyám elmondta, hogy a háború alatt telefonáltak, hogy betörték éjjel a kozmetika ablakát, s elvittek egy csomó mindent. Akkor ők lementek, s a cseléd, a bátyám és a sógornőm szekérrel hazahúzták a megmaradt dolgokat. És Misi csak mondta: „Jucikám, menj fel a második emeletre, ott van egypár üvegdolgod. Menj le a pincébe…, menj fel a padlásra…” Így előkerültek a dolgok, amiket hazahoztak. Az első perctől kezdve, ahogy hazajöttem, megnyitottam a kozmetikát a Fő téren, a régi helyemen, mert sikerült visszaszerezni a helyiséget. Nagyon szépen berendeztük, és érdekes módon nagyon jól ment. Arra már nem emlékszem, hogy kérdeztek-e Auschwitzról, de biztos érdeklődtek. Az államosítás után, miután elvették a helyiséget, átvittük a kozmetikai felszerelést a lakásunkba. Jó tágas volt az előszobánk, és oda betettünk egy széket. Akkor már nem volt sem segédem, sem inasom, és egyszerre egy klienst tudtam csak fogadni. 1960 után a Higiena szövetkezethez kerültem: minden fodrászszalon és kozmetika a Higienához tartozott akkor. Először a Bolyai utcában dolgoztam, ahol hat váltás volt délelőtt és ugyanannyi délután. Nem volt valami előnyös, hogy ilyen sokan vagyunk, ezért elosztották az alkalmazottakat, és áttettek a Kossuth utca elejére, ahol már csak hárman dolgoztunk egy váltásban. Aztán elkerültem a Divatházhoz, onnan mentem nyugdíjba 1974-ben.
Carlo, a Misi fia 1946-ban született. A bátyáméknak 1947-ben sikerült megkapniuk a papírokat, és végleg Bolognába, Olaszországba költöztek, Clara szüleihez, aztán a központban vettek egy nagyon szép házat. Az apósa patikája mögött csinált egy rendelőt, ott rendelt valameddig, de nem sebészkedhetett, amíg nem lett olasz állampolgár. Nagyon jól ment a rendelés. Aztán megtudta, hogy Bolognában nem vonatkoznak rá az olasz törvények, és a kórházban lehet sebészkedni. Aztán meggondolta, és abbahagyta a sebészetet, mert már olyan jól ment neki a belgyógyászat. Délelőtt dolgozott valahol, délután pedig a belgyógyászaton volt, a városháza épületében, az emeleten volt a rendelő. 1994-ben kapott egy infarktust és meghalt.
Jenő (első férj) abszolút nem volt vallásos. Lehet, hogy a családja az volt, de ő nem. Azt mindig megtettük, hogy elmentünk a nagyünnepekkor a templomba. A régi zsidó baráti kör megvolt, s lettek újak is, ezzel nem volt baj. Az 1950-es években biztos volt zsidó szervezet, csak mi nem tudtunk róla. Mi csak jól akartunk élni, és megmutatni elsősorban saját magunknak s az embereknek, hogy még élünk. Abszolút nem törődtem a politikával. Ha az ember nem is foglalkozott politikával, azt azért látta, hogy azáltal milyen életet van. A kommunizmus alatt nem volt könnyű életünk. Abszolút nem értettem egyet a kommunizmussal. Az, aki úgy nőtt fel, hogy minden lehetősége megvolt, mindene megvolt, mint nekem, az nem szerethette azt a kalodát, amibe bezárták, hogy most ezt kapod, és azt kapod, ezt nem csinálod, és azt nem csinálod, ezt szabad, és azt nem szabad. A nemzetiségi kérdést a kommunizmus nem kellett megoldja, mert Marosvásárhelyen nem volt soha probléma a nemzetiségek között, a második világháború előtt sem és azután sem. Arról szó sem volt, hogy külföldre menjek. Le kellett tagadni, ami idegen vonatkozású volt. Az életrajzomban, amit beadtam a párthoz, emlékszem, nem említettem semmi más idegen nyelvet, hogy tudnék a románon kívül, pedig tudtam angolul, franciául, németül és olaszul. Nem is szabadott idegen nyelvet tudni. Ha valaki volt Amerikában, az már egy rossz pont volt.
Auschwitz után nem bírtam gyereket kihordani, már hetedik hónapos voltam, amikor elvetéltem. Júlia, András felesége két hónap különbséggel volt állapotos Pocokkal. A gyerekük, Mestitz István, Pocok 1955-ben született, őt reformátusnak keresztelték, és annak tartja magát. Ő olyan, mintha egy kicsit az én gyerekem is lenne.
1960-ban egész egyszerűen elvették a lakást. Jöttek, az udvart nézték, aztán jöttek lakást nézni, és mondtam: „Miért nézik a lakást? Innen nem megy senki sehová.” De mintha nem is beszéltem volna – ez volt a dühítő az egészben, hogy semmibe vettek. Azok után, ami történt velem [a háborúban], én mégiscsak tartottam magam valaminek. Akkor megfogtam a pasas karját, s megráztam: „Tovarăşi, de aici nimeni nu pleacă” [Elvtársak, innen senki nem megy el]. Megrázta magát, mint a kutya, ha vizes, és egy szót se szólt. Én akkor nem tudtam, hogy egyike az öt embernek, közöttük a párttitkár és a másodpárttitkár, aki be akart költözni. Másnap, amikor jöttem haza, Jenő ült egy férfivel, akit már előzőleg láttam. A lakásért volt ott, és azt mondta, hogy „Hozok egy autót és elmegyünk, megmutatom, hogy mit vagyunk hajlandóak adni cserében ezért a lakásért. És mindenki, aki itt lakik, külön kap egy lakást”. Mutattak nekünk hat lakást, és mikor egyik se tetszett olyan nagyon, akkor mutatták az Arta [a Fő téri mozi] fölötti kétszoba-összkomfortos lakást, amiben még senki sem lakott, mert újonnan építették. Akkor este nagyon sokat gondolkoztunk Jenővel. 1960 tavaszán rúgtak ki a lakásunkból, Andrisék azon a tavaszon mentek el Bolognába, és azon a koratavaszon Jenőnek volt infarktusa. Beköltöztünk az új lakásba, de nekem olyan apró volt minden a nagy tágas lakások után.
Andris az 1950-es években kérte Olaszországba a kitelepedését. Mi úgy beszéltük meg Andrissal, hogy mi is elmegyünk, először odamegyünk a bátyámékhoz, és aztán meglátjuk. De mivel Andrisék hárman mentek, a gyerek megvolt már, s Misi apósáékhoz mentek, hát nem mehettünk egyszerre. 1960-ban megkapta a papírokat, és kimentek Bolognába. Az én uram nem akart menni, mert azt mondta, nyolc évig volt fogságban, s nem megy, eleget volt távol itthonról. Ezért maradtam én itthon, pedig mindenik barátnőm azt mondta, hogy én leszek az első, aki elmegyek.
Misi ott volt Bolognában, és Andrist mindennel ellátta: lakással várta. Vagy két hónap után Andris egy motorbicikligyárban kapott könyvelői állást, s ott megtalált egy olyan számítási hibát, amit két éve kerestek. Nagy megbecsülésben volt része, és jó pénzt kapott. Olaszországban akkor volt a hidegháború, és azt mondta, hogy nem marad ott. Nem maradt annál a cégnél, csak tíz hónapig, mert jelentkezett Amerikára és Kanadára, hogy bevándorolna. Azt mondta, amelyik hamarább jön, oda megy. Szerencsére Amerika jött hamarább. 1961-ben Minneapolisba mentek. Még most is könyvel, volt egy könyvelési irodája otthon. Dolgozott neki még két nő (nem voltak zsidók), akik járták a vállalatokat, és csak akkor mentek hozzá, ha valami sürgős volt. Júlia a zsidósághoz mindig tartott, inkább elment Andrissal a templomba, mikor Andris járt, viszont a református templomba nemigen ment. Aztán egy idő után nehezebb volt Andrisnak a járás, most már nem jár templomba.
Pocok tizennyolc vagy húsz éves volt, amikor itt volt látogatóban. Kezdett kérdezni valamit a családról, s én mondtam. „Várj egy kicsit” – mondta, s hozott papírt, ceruzát, és kezdett jegyezni. Kérdezett még egyet s még egyet, „Hogy milyen jó a memóriád” – mondta akkor. Mikor hazament, mutatta az apjának, s mondta, hogy utána kellene nézni, és meg kellene csinálni a családfát, hogy aztán az ő gyerekeinek legyen, de hát hol voltak akkor még neki gyerekei? Akkor Andris nyolc vagy kilenc évig gyűjtötte a nyers adatokat a nagycsalád minden tagjáról, például újsághirdetések útján is kutatott. Egy nagy albumot készített aztán a Mestitz és a László családról.
Én soha nem voltam tagja a pártnak és Jenő sem. Amikor hazajött, belépett volna, de akkor még nem lehetett, s utána találkozott velem, s akkor már nem ment. Az 1960–70-es években nálunk mindig az volt baj, hogy a származásom nem volt jó. Mindig a gyáros származásomat hozták elő, de aztán többnyire szemet hunytak fölötte. Jenő könnyed, roppant jó ember volt. Állandóan kellett az inspektorokkal jönnie-mennie, jöttek hozzánk vacsorázni. Egy fokkal jobb sorsunk volt, mint másnak. Pár évvel azelőtt mentem nyugdíjba, mielőtt az első uram meghalt. Még örültem, hogy nyugdíjban vagyok, mert Jenő elég beteg volt, ágyban volt állandóan, és legalább tudtam ápolni. A tüdejével volt baj, de nem szenvedett sokat, csak az utolsó nap. 1977-ben halt meg.
Scheiner Aladárt, a második férjemet nagyon rég ismertem. ...
Amikor kitört az első világháború, akkor Aladár családja Pestre ment. Nem is tudom, hatan vagy heten voltak testvérek. Ő volt a legidősebb gyerek, ő ment mindent intézni a családnak, ő volt az egyetlen segítsége a szülőknek. Volt még más fiú is a családban, de egyikük sem volt olyan. Hogy hogy kerültek Pest után Marosvásárhelyre, azt nem tudom. A [második világ]háború után Gyergyóban volt fás, az volt Aladárnak a foglalkozása. Amikor bevonták az engedélyeket, tőle nem vonták meg, mert a munkások mellé álltak, azt mondták, hogy nagyon szigorú, de nagyon igazságos [Itt valószínűleg a magánvállalkozói engedélyről van szó, mivel az erdők átmentek állami tulajdonba, s ezután csak állami engedéllyel lehetett dolgozni. – A szerk.].
Őt munkaszolgálatra hívták be, hat évig volt fogságban. Munkaszolgálat után visszajött Marosvásárhelyre, és tizenhat helyen könyvelt egyszerre, nem tudom, hogy hol tanulta meg a könyvelést. Neki érettségije volt csak, de azt mondta, az apja jóformán azt se tudta, hogy milyen iskolába járt.
Az 1960-as években került a marosvásárhelyi hitközséghez, biztos már előtte volt valami kapcsolata a hitközséggel, ha őt hívták, hogy legyen az elnök. Aladár már elnök volt, mikor én 1978-ban hozzámentem. Húsz évig volt elnök. Nagyünnepekkor ő korábban ment el a templomba, én később mentem, de ez nem volt soha probléma. Aladár egyáltalán nem szólt bele, hogy vallásos vagyok-e vagy sem, ami nagyon jó volt, mert én nagyon gyenge eresztés voltam zsidó szempontból. Sosem volt kóser háztartásom, akkor sem, amikor ő a hitközségnek az elnöke volt. De Magdusnál se volt, az előző feleségénél. Az egyedüli dolog, amit csináltunk, hogy ünnepkor elmentünk templomba. Aladár természetesen többször ment, és azonkívül ott volt állandóan a hitközség irodájában. Hosszúnapkor [Jom Kipur] azért böjtöltünk. Dacára annak, hogy csak hetven évesig kell böjtölni, azután csak egy fél napot kell, az uram betartotta. Én is böjtöltem. Hosszúnapkor még a lágerben is kiböjtöltem. Hogy szidtak az ismerőseim, a barátaim – mert akkor véletlenül olyan lehetőség volt, hogy tudtunk enni –, hogy nem eleget böjtölünk, még most is böjtölök. Mondtam, hogy én böjtölök. Mikor hazajöttünk, akkor Andris öcsém az első ünnepen azt kérdezte, hogy „Te böjtölsz?”. „Igen – mondtam –, a szüleim emlékére mindig fogok böjtölni.” Azt mondta, hogy akkor ő is, különben nem böjtölt volna. Sőt az első uram, aki nemigen böjtölt, még ő is böjtölt, miután megismerkedtünk.
Amikor Aladár nyolcvan éves lett, 1984-ben, lemondott – én nem hagytam békét, hogy mondjon le. Ő volt az, aki Moses Rosen főrabbinál erősködött, hogy Sauber Bernát legyen az új elnök, mert ő volt az egyetlen, aki értett is ehhez [Jelenleg – 2002-ben – is Sauber Bernát a hitközség elnöke Marosvásárhelyen. A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]
A kommunizmus ideje alatt volt úgy, hogy senkinek nem volt pénze, az egész ház tartozott, egyik a másiknak, karácsony felé a fél város tartozott a másik fél városnak. Bár én jól kerestem a kozmetikával, mindig volt sok kliens. Az uramnak is volt rendes fizetése, később jó nyugdíja, az akkori viszonyokhoz képest jól éltünk, de általában nem volt az embereknek pénze.
Én az átlagemberekhez képest nagyon sokat jártam külföldre a kommunizmus alatt. Az első uram nem szeretett utazni, ezért az 1970-es években inkább egyedül utaztam. És így könnyebben megadták az engedélyt is [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)]. De sohasem akkor adták, amikor kérted, hanem amikor nem is vártad volna. Legelőször 1968-ban Amerikában voltam, majd Olaszországban 1972-ben vagy 1975-ben. Azután összesen kilencszer voltam Olaszországban a kommunizmus alatt, ami óriási dolog volt. 1983-ban és 1989-ben már együtt voltunk Aladárral Amerikában, 1989-ben ott töltöttük a zsidó őszi ünnepeket az öcsémékkel. Kétszer vagy háromszor voltam Izraelben is, de nem tudom pontosan, hogy mikor. Itt az országban, Aladárral minden tavasszal elmentünk Félix-fürdőre, nagyon szerette azt a helyet [Félix-fürdő Románia nyugati részén található, közel Magyarország határához. A kommunizmus ideje alatt a magyarság erre a részre járt nyaralni, mert lehetett „lopni” a magyar tévéadást Magyarországról, nem lévén kisebbségi adás Romániában. – A szerk.]. Amikor legelőször mentünk, el sem tudtam képzelni, hogy mit fogok én ott csinálni, aztán úgy megszerettem, hogy utána már alig vártam, hogy menjünk. [Scheiner Júlia a férje halála után is rendszeresen visszajár a fürdőre, az alkalmazottak már jól ismerik.]
1989 [lásd: az 1989-es romániai forradalom] után az én életem olyan volt, mint azelőtt: nyugdíjas voltam. De persze mindenki nagyon örült a társaságunkban annak, ami történt – zsidó és vegyes baráti körünk volt. Az az igazság, hogy mindenki fellélegzett. Egyiknek se tetszett, hogy a kommunizmus alatt előre meghatározták, hogy hová lépsz, és hányat lépsz. De hát az ember csinálta, mert nem lehetett másképp, ha nem, akkor mindjárt jött a büntetés. Egyik uram sem volt párttag, és nem vettünk részt semmi politikai dologban.
Aladár kilencvenéves korában, 1994-ben halt meg. Akkor megkaptam a magyarországi jóvátételből az ő részét, mert ő Oroszországban volt fogságban [A magyar kormány 1990 után anyagi kárpótlást adott Erdélyben is mindazoknak, akik orosz hadifogságban voltak. – A szerk.]. Kaptam jóvátételt utána a munkaszolgálat miatt is. Amit én kaptam jóvátételt, az sokkal kevesebb volt.
Én mindig úgy éreztem, hogy nagyon szép életem volt. Általában barátságosak, kedvesek voltak hozzám az emberek. Otthon a szüleim nagyon szerettek, a testvéreimmel nagyon jól voltam, és mindenkivel jól voltam. Sose voltam az életben egyedül, mindig nagy család és sok barát volt körülöttem. Most meg arra várok, hogy telefonáljon a sógornőm Bolognából vagy az öcsém Amerikából. Az öcsém minden szombaton telefonál.
Centropa, 2002
' xlink:href='%23b'/%3e%3cuse fill='black' filter='url(%23c)' xlink:href='%23b'/%3e%3cpath fill='url(%23d)' d='M5.643 10.888C5.485 12.733 6.369 14 8 14c1.63 0 2.515-1.267 2.357-3.112C10.2 9.042 9.242 8 8 8c-1.242 0-2.2 1.042-2.357 2.888'/%3e%3cuse fill='url(%23e)' xlink:href='%23f'/%3e%3cuse fill='black' filter='url(%23g)' xlink:href='%23f'/%3e%3cpath fill='%234E506A' d='M4.481 4.567c.186.042.29.252.232.469-.057.218-.254.36-.44.318-.186-.042-.29-.252-.232-.47.057-.216.254-.36.44-.317zm6.658.063c.206.047.322.28.258.52-.064.243-.282.4-.489.354-.206-.046-.322-.28-.258-.521.063-.242.282-.4.49-.353z'/%3e%3cuse fill='black' filter='url(%23h)' xlink:href='%23i'/%3e%3cuse fill='url(%23j)' xlink:href='%23i'/%3e%3c/g%3e%3c/svg%3e){kind=small}