Beszélgetés Petriről

„A feltolakodó undor

 okán”

 – DIA-beszélgetés 

Petri György 

tekintetéről

Teltházzal találkozhattak azok, akik ellátogattak január 25-én 

a Petőfi Irodalmi Múzeum

 Vörös Termébe. 

Turi Tímea költővel és Forgách András íróval Radics Péter, 

a Digitális Akadémia vezetője beszélgetett, 

aki a betegség miatt távol maradt Bazsányi Sándort 

helyettesítette.

 Szó volt Petri György paradox lokálpatriotizmusáról, 

a tárgyias és alanyi költészetről, valamint a Petri-kultusz

 (vagy inkább -mítosz) kortárs helyzetéről is.

Forgách András már az est elején nyílttá tette különleges helyzetét,

 hiszen esetében a költő egykori közeli barátjáról beszélhetünk, 

aki nem csak a Petri-életművet ismeri jól, hanem 

a versek mögött megbújó személyiséget is. 

Így – érthető módon – Forgách nem átallott 

(több vers fejből szavalása mellett)

 a beszélgetés több pontján be-bedobni valami érdekes, 

Petrit jól karakterizáló anekdotát is. 

Így került szóba Petri részben önellentmondásos lokálpatriotizmusa is. 

Mert bár a költő élete folyamán 50-től 500-ig terjedő helyen lakott

 hosszabb-rövidebb ideig, mindig budapestinek, 

sőt, azon belül is kifejezetten vízivárosinak érezte magát.

 Olyannyira, hogy ha tehette, ki sem mozdult

 a városrész bejáratott vendéglátóipari egységeiből, 

például az általa legendássá vált Hattyúból. 

Radics Péter szerint e tekintetben a költő leginkább 

Mándy Ivánnal rokonítható, 

aki kis túlzással végig 

a Teleki és a Köztársaság tér írója maradt. 

Forgách szerint ez az attitűd külföldi tartózkodásaira is elkísérte. 

Részben ennek is köszönhető – nyilván azon túl, 

hogy a líra sosem egy exportágazat –, hogy nem tudott igazán befutni 

Németországban, hiába került ki Nyugat-Berlinbe ösztöndíjjal sokakhoz,

például Esterházy Péterhez vagy Nádas Péterhez hasonlóan. 

Az ilyen ösztöndíjak ugyanis elsősorban nyugati kapcsolatépítésre voltak jók 

– ami, mondani sem kell, a létező szocializmus éveiben 

hatalmas lehetőséget jelentett. Nos, Petri – Mészöly Miklóshoz hasonlóan – 

nemigen tudott élni vele. 

Ki-kiújuló mizantrópiája miatt jórészt semmilyen meghívásra nem ment el; 

inkább az elsőként kiválasztott kocsmában töltötte el a kint tartózkodás 

drága idejét. Hasonlóképp járt el Párizsban is, 

ahol az anonimitás áldásaként kifejezetten élvezte,

 hogy lecsúszott figurának nézik. 

A fentihez hasonló paradox viszonyulások egész életét jellemezték.

 Az 1996-os Kossuth-díjba például Forgách szerint egyenesen belebetegedett. 

Az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád talán előre látva ezt, 

suttogta bele a díj átadásakor a költő fülébe, 

hogy „Gyurikám, jól fog neked állni ez a kis smukk”. 

Ennek ellenére Petri a díj átvétele után szabályos depresszióba esett, 

mondván, „mit csináljon ő most egy Kossuth-díjas költőként?” 

De úgy, hogy közben nagyon is büszke volt a díjára. 

„Hiába: a művészek két lábon járó oximoronok” – 

összegezte a tényállást Forgách.

 A beszélgetés a Petri-kultusz kérdésével folytatódott. 

Turi Tímea szerint létezik egyfajta Petri-kultusz vagy inkább Petri-mítosz, 

Petri-legendárium, de ez önmagában nem káros jelenség, 

hiszen a kultuszképzés szerves és mindennapi eleme 

az irodalmi emlékezetnek. 

A művekből egy életmű alakulása során folyamatosan rajzolódik ki 

 

egy arcél, majd ez az arcél él tovább a kulturális emlékezetben – 

így téve maradandóvá az alkotásokat. 

Petri életműve szerinte mára egyértelműen klasszikussá vált, 

amit a Magvetőnél azzal is igyekeztek hangsúlyozni –

 s ezzel mintegy maguk is kanonizálni –,

 hogy a például a Radnóti Miklós-összkiadásnak kijáró elegáns, 

fekete, vertikális feliratú borítóval adták ki a Petri-életművet. 

Az irodalmi emlékezetben élő ezen Petri-képnek meghatározó eleme

 a költő alkoholizmusa. Ennek kapcsán Forgách 

arra figyelmeztetett, hogy Petri alkoholizmusa nem önmagában áll, 

hanem egyrészt egy hosszú magyar hagyományba illeszkedik –

 amely legkorábban is Ady Magyar Pimodánjától 

Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művéig ível –, 

másrészt az írók-költők alkoholizmusa mindig egyfajta 

politikai dacreakció is, amellyel a rezsim élhetetlenségét hirdetik. 

Petri már fent említett paradox jellegét tükrözi az „alanyisághoz” 

és a „tárgyiassághoz” való viszonya is. 

Hiszen a köztudatban elsősorban az egyik Utolsó Nagy Alanyi Költőként él,

 akinek költészetét – annak minden, a magyar líratörténet posztmodern fordulatát

 jellemző nyelv- és szubjektumkritikai vonatkozása ellenére – 

Radnóti Sándor elhíresült írásában „megmenthetetlenül személyesnek” nevezte. 

Mégis – mint arra Turi Tímea emlékeztetett –

 Petriben végig volt egy olyan vágy, hogy elfogulatlanul,

 a maguk objektív valóságában lássa a dolgokat. 

Witold Gombrowicz kifejezésével élve: 

nem volt rá jellemző a költészet valóságot megszépítő struccpolitikája.

 Ahogy azt a Turi által idézett versben vallotta a költő:

 „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”

Természetesen Petri politikai költészete is szóba került. 

Forgách András, tartva magát egykori esszéje

 (Petri György, a szemlélődő költő) állításához, 

Petrit – ellentétben az általános vélekedéssel – 

elsősorban nem politikai, hanem kontemplatív költőnek tartja.

 Mint kifejtette, Petrire szerinte 

az ‘56-os forradalmat nyíltan tematizálni merő versei miatt ragadt rá 

a „politikai költő” címkéje. 

Sőt, mint azt egy igen mulatságos anekdotával illusztrálta is, 

Petri istenigazából regényíró volt: 

Forgách egyszer meglátogatta a költőt a lakásán, 

ahol a felesége azzal fogadta, hogy Gyuri napok óta depressziós; 

ennek demonstrálásaként pedig a költőre mutatott, 

aki kisgatyában ült a matracon, 

és áhítattal vegyes sóvárgással tekintett fel 

a könyvespolcon terpeszkedő 

Bevezetés a szépirodalomba és Emlékiratok könyve című 

igencsak vaskos prózakötetekre.

 „Regényíró agya volt, mert nagyon jól átlátta az idő problémáját, 

csak nem volt meg hozzá a türelme” – mondta ki a verdiktet Forgách András. 

Később Turi Tímea – még Petri politikai költészetéhez kapcsolódóan – ,

hozzátette, hogy egy vers poétikai erejét az is megadhatja, 

ha úgy beszél, ahogy más nem mer, de szeretne. 

Petri György költészetére éppen azért tudott ráragadni ez a jelző, 

mert ebben volt nagyon jó. 

A kortárs politikai költészettel – 

amiről úgy nyilatkozott, hogy „nincs, de igény lenne rá” – 

részben épp az a baj, hogy elviekben mindent le lehet írni, 

legalábbis nincs olyan nyílt, szamizdatba kényszerítő cenzúra,

 mint a Kádár-rendszerben.

 Így önmagában a kimondásnak nem is lehet már akkora tétje,

 mint Petri idején – a rendszerváltás kihúzta a politikai líra alól

 (s így Petri alól is) a szőnyeget;

 de Turi nem temetné még ettől a politikai érdekeltségű költészetet: 

szerinte most egyszerűen egy más szőnyegen állunk. 

Ma is működő, pozitív példaként említette Erdős Virág verseit,

 aki többek között azzal tud releváns politikai gesztust tenni,

 hogy nyíltan tematizálja szövegeiben 

a („civil”) futár- és a („művészi”) költőlét diszkrepanciáit. 

Turi szerint a politikai költészet és Petri György jelentőségét 

épp a kortárs politikai kondíciók adják meg, 

melyek miatt – ellentétben Károlyi Csaba 

nagy vitát kiváltó 2008-as esszéjével, 

,melyben Petri renoméjának süllyedését regisztrálta – 

megerősödik a Petri-életmű relevanciája. 

Egy olyan életműé, mely arra késztet, 

hogy egy új, a jelen problematikáján áttükröztetett 

viszonyt építsünk fel ezzel a hagyománnyal. 

Hiszen, ahogy Turi Tímea fogalmazott:

 „egy korszakban vagyunk újra. És újrakezdődött a történelem.”