Timi "Kifejezetten élvezetes" verskötetéről a Népszavában

 

..a rend, az mennyi munka”

Földközeliség és transzcendencia, hétköznapok és ideák, 

háziasszonyi szerep és lírai én kettőssége jelenik meg 

Turi Tímea kifejezetten élvezetes verseskötetében. 

„Tartsd tőlem távol a dolgokat, / vidd tőlem el egész messze / azt, ami megsebezhet,

 / azt, ami megölelhet” – megindító fohász áll a kötet élén, mely a műfaj nagy-nagy 

hagyományait követve kér oltalmat a sors próbatételei, nyugtalanító-felkavaró 

élményei ellen. 

A nyitány emelkedetten spirituális jellegét folytatja, fölerősíti a szerkezet 

szembeszökő sajátossága: a rövid ciklusokat egy-egy (összesen kilenc) Bevezetés 

az imádkozásba című költemény indítja. E váltakozó hangvételű – hol játékos,

 (ön)ironikus, hol komoly, szentenciaszerű – művek valamiképpen egyaránt 

kiemelnek a mindennapokból, s összességükben kellő nyomatékkal idézik meg 

a magasabb eszmények, értékek vezérelte élet elemi igényeit.

A versekben a transzcendens eszmények mellett a földközeliség is 

folyamatosan jelen van. A leleményes Odüsszeusz például az egyik ciklusban 

nagyon is köznapi figuraként jelenik meg, kalandjai elég kisszerűek, 

s mint megtudjuk: az ithakai élet jóval egyszerűbb, zökkenőmentesebb volt 

az eposzi hős hosszú távollétében. Elhalványul, prózaivá válik a megidézett 

ószövetségi alakok borzongató különössége is:

Lót felesége visszafordul, és megy tovább – hangzik a verscím, melyben 

a lírai én azért hálás a sorsnak, hogy végül nem történt vele semmi rendkívüli, 

semmi olyan, mely veszélyeztette volna nyugalmát. Jónás ebben a líravilágban – 

groteszk módon – maga változik cetté, s a vízben kerengve hallgatja a ninivei 

piac távoli lármáját. Oidipusz apja, Laiosz pedig csak legyint a mitológiai 

szörnyűségekre: a fiam „dehogyis öl meg, se direkt, se tévedésből. / 

Egész egyszerűen csak elfelejti, hogy itt vagyok.” – Fent és lent, éteri és profán, 

mítosz és köznapiság – mindezek révén a karcsú kötet meglepően tágas 

és színes költői univerzumot tár elénk.

A versekben megjelenő lírai én élethelyzete rendszerint a még és a már 

szembesítésével jellemezhető: a jövő, a perspektívák övezete még sokfelé nyitott, 

de már kellő tapasztalat halmozódott fel. Még nincs itt a leltárkészítés, 

a nagy összegzések ideje, de az eddigi pálya már megannyi általánosabb 

tanulságot kínál.

Ennyiben is igen karakteres a Csak énekeljetek című költemény – egyszerre elégikus 

és csattanósan önironikus – felismerése: „A villamosra vártam, fújt a szél, / 

a kezemből kifordult az ernyő, / amikor eszembe jutott: / milyen régen jutottak 

eszembe a férfiak. / Sosem gondoltam volna, hogy ez elmúlhat, / 

míg oly sok minden más megmarad. / A migrén. A ragaszkodás. A félelem. / 

Nem is láttam az arcotokat a maszktól, / az alakotokat az esőtől. / 

És különben is: lassan / a fiaim lehetnétek.” De kiemelhetjük itt a címével, 

a műbeli szituációval Karinthyt idéző verset (Találkozás egy fiatal lánnyal) is, 

melyben a mai én a kamaszkori számára ad érdemi tanácsokat, ami így egyben 

kései önkritika is.

Számunkra e költészet egyik karakteradó csoportjához tartoznak azok az alkotások, 

melyek a mindennapok világát, ezen belül pedig az otthoni – hagyományosan 

(és jórészt változatlanul) a nőkre váró – feladatokat avatják témává (A ház asszonya, 

A konyhában, Dal a láthatatlan munkáról, stb.). A bennük kifejezett mentalitás,

 miként ezt egy Jelenkor-interjúban (készítette: Fekete Richárd) a szerző is kiemeli, 

jellegzetes kettősséget mutat: az elháríthatatlan háziasszonyi szerep immár 

hozzátartozik a lírai én identitásához, az önironikus túlzást rejtő versbeli kérdés 

erre utal:„ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat / amíg a félpár zoknikat

 összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?” De természetesen 

az önazonosságnak ez csak töredékét képezheti, melyet ráadásul a személyiség 

időről időre igyekszik – méghozzá szükségképp – háttérbe szorítani.

 Miközben persze, konkrét és absztrakt értelemben egyaránt igaz:

 „a rend, az mennyi munka”.

„A másik ember pokol, mondják, / de a másikban én mindig megnyugvást találtam” – 

hárítja el a szerző a bizalom, az empátia jegyében a Sartre-i komor pesszimizmust, 

miközben e versek világától egyáltalán nem idegenek a sötétebb tónusok – 

a kételyek, csalódások, fájdalmak teszik az összképet mélyen emberivé, 

nagyon is életszerűvé. A gesztusok sokszínűségén belül, a különféle, 

emlékezetes attitűdök közül is kiemelkedik az a sokat mondó visszafogottság, 

amelyik a Szurtos lányunk hazatért című költemény zárószakaszában jelenik meg:

 „És én válogatok a leárazásokon hosszan, / hogy végül megtaláljam azt a kardigánt,

 / ami úgy néz ki, mintha meglenne már régen.”

„Vannak szerzők, akik időről időre kimondják az ember helyett a gondolatait, 

és egészen félelmetesen rezonálnak arra, ami éppen mozgatja őket” – 

írja Turi Tímeáról, 

illetve a verseiről Szekeres Dóra (litera.hu), s ezzel szerintünk is valami nagyon

 fontosat jelez e líráról, egyszersmind általában a poézis értelméről. 

Mert a költészet elemi hívatásának ősi része – a híres Goethe-i mottóban rejlő 

gondolatot profanizálva –, hogy önmagukban néma érzéseinket, vágyainkat,

 lelki rezdüléseinket megszólaltassa, hogy ezáltal is enyhítse 

a világ eredendő idegenségét.

(Balogh Ernő)