sunt
rerum lacrimae
vannak a tárgyaknak könnyei, azaz nekünk, akiknek a tárgyakkal dolgaink vannak, mi "lelkesitjük" át azokat.... önmagukban nincs sok értelmük, jelentésük... de a körülöttük ólálkodó érzéseink, az emlékeink, az emberek, akikhez közük volt... teheti becsessé őket... valójában tárgyakhoz -önmagukban - nem is szabadna ragaszkodni, de még egy tárgy hiányához, emlékéhez is tudunk, ha fontos valami, valaki miatt
az én első ilyen tárgyam, ami eszembe jut egy bordó, kis bakelitpohár, az idők homályából. Bár nem az enyém volt, hanem a nagymamámé...aki betegen feküdt az ágyában, és valószínű idegesíthette a rosszalkodásom, ami miatt, bezártak a fürdőszobába (lehettem vagy 3 éves?) . nagyon rosszul esett (lehet, hogy klausztrofóbiám volt?) rángattam a kilincset, rúgtam az ajtót belülről, dörömböltem a kis öklömmel, ordítva-toporzékolva, hogy engedjenek ki, de hasztalan... és akkor elkezdtem a kéznél levő bordó bakelitpohárral dörömbölni, ami széttört a kezemben.... ijedtemben bedobtam a fürdőszoba padlórácsai közé... és ... azóta se láttam!!! beszélni meg nem mertem róla... más se szólt semmit... nagymamám nem soká meghalt...és nekem azóta is lelkiismeretfurdalásom van a bakelitpohara benemvallott eltörése miatt....
hm... (most bevallottam...)
még mindig
őrzöm hűségesen a régi, családi tárgyakat, bútorokat... már
amik beférhettek a nagy polgári házból kiköltözésünk után a
kis panelba... sajnos az ónémet barokkos ebédlőszekrényünktől
meg kellett válni, akkora
és olyan magas volt, bár az eladásakor, a szétszerelésekor rádöbbentem, hogy két részletbe áthozható lett volna... és akkor vettem észre a bútorba beleírva nagyapám (a bútor megrendelőjének nevét is : Löwinger ...
egyébként a költözés a legjobb mód arra, hogy megtudhassuk, mi fontos és mi nem (számunkra)...mi fér el az új helyen, minek muszáj helyet szorítani... (pedig a végső költözéshez, tudjuk, semmit se vihetünk...stb, de mi van , ha csak nekünk becses?...
egyébként pl. a legtöbb porcelán disztárgyunkról kiderült, hogy törött, csak úgy volt mindig elhelyezve a szekrények tetején, hogy ne látsszon...
|
a (A 15. Lajos korabelinek hitt rokokó szalonbútorunk, amiről |
kiderült, hogy csak 19. sz eleji stílbutor-másolat)pedig úgy vigyáztuk, olyan becsben tartottuk (mostanában hallottam, hogy szigorú nagyanyám nem is engedte meg hogy ráüljenek nagyobb unokái)... áthozva a panelba nem illő környezetbe, azt "nyúzva" a tévé előtt, majdnem úgy mállott szét a huzatjuk pár év alatt, mint Szabó Magda hátborzongató Ajtó c. regényében... Emerence bezárt szobájában...De én bizony át fogom húzatni (még ha az már nem is lesz ugyanaz a felszinen...de a lelke igen...), hadd vigyen tovább hírt a múltról, múltunkról... |
és nagyanyám, dédanyám portréját sem hiába költöztettem át lányommal... mert nekik is mindig velünk kell költöznie... igaz, az olajkép egyre sötétebb (és nem is tudtam felrakni a falra...) de no lám , ugye, nem is a tárgy a fontos, sohase, hanem az ember, akit ábrázol, aki mögötte, benne van... igaz, én sose láthattam a dédanyámat, csak fotóról., festményről, hát becsülnöm kell a leképezést, a tárgyat., de amúgy...nem fontosak! az emberi jelentésüktől viszont nagyon is! s pl. ez a gobleinkép, mert anyu csinálta!(és 
a régi házban az ágya fölött volt, ahol azelőtt a nagyanyám ágya...))
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése