kérdi a szomszéd a garázsajtajában, ahogy a kapunkhoz érek, hogy ugyan ki miatt állt itt, előttünk a mentő a napokban...
Mentő? nem tudom. Biztos nem értem jött, ha én itt vagyok... (suhan át rajtam, mint egy rossz vicc, vagy mikor rossz örkényegypercesként arról beszélek, hogy a gyászjelentéseket nézve konstatálom, hogy én, még élek, márha nem látom a nevem (ami még jó, hogy nem túl gyakori...de az bizony elkeserit, mikor enyémnél kisebb évszámot látok nevek után, az szinte személyesen érint - ismerős nevekről nem is beszélve...)
Az egyik nénire gyanakszanak, akihez az unokája szokott rendszeresen járni, segiteni, őt ritkán látom, de épp tegnap, örömmel fedeztem fel az ablakomból, hogy a túloldalon sétált, szépen, óvatosan, valamelyik hozzátartozójával... én nagyon rég találkoztam vele, ritkán jön le, és mondják, már nem mindig ismer meg mindenkit
Nem voltam itthon, mikor ért az üzenet, hogy meghalt a harmadik emeleten egy lakótársnőnk, koszorúra, majd utólag adjam oda a pénzt... róla csak azt észrevételeztem változásként, hogy a lánya hozta egy ideje szorgalmasan, ételhordóban az ebédjét, és csak ritkán láttam újabban a földszinten, a reklámújságokat böngészgetni... Azt mondják kivizsgáláson volt a kórházban, és ott érte a hirtelen halál, reggel a mosdóban... egy ér megpattanhatott...
A fölöttem levő lakás még mindig üres, még a csövek is hidegek, amik onnan az én lakásomba szállnak alá... Ida néninek már csak a névjegye, csak a vezetékneve az ajtón, jelzi, hogy itt lakott, valamikor...
Kiderül. hogy a szembeszomszédot vitte el a mentő a napokban, akárcsak pár éve, most is még kórházban van...
Másik szomszéd is , a másodikról, nem rég jött ki onnan, ritkán látom, mert épphogy a lábával , a járásával van a főprobléma, - Angliából jött haza a lánya, mikor kijött a kórházból -ő újságolta örömmel (én azt se tudtam, hogy bekerült...)
Szomszédéni - aki mellesleg a "példaképem" ,- mint szoktam neki mondani, s hogy már csak ezért is vigyázzon magára - a 90 évével, és kedves, fiatalos lényével... de már ő se igen mozdul ki a házból.... neki mondtam, hogy meg kéne már nézetni a szivemet, mégis csak, vagy feltetetni végre a vizsgálatára azt a 24 órás mütyürt, mert mindig hajnalban akar kiugorni a helyéről, s mire vizsgálnák, addigra biztos meg is nyugodna... de igy... aztán, ha történne velem valami, mégcsak csodálkozni se lehetne rajta majd... (hát persze én már akkor biztos nem fogok...)
Az ismert énekesnek, Cipőnek, a szíve megállt, úgy élesztették újra, de kómában van... csak ébredjen fel, és épségben!, aztán valamit úgyis csinálni kell a szívével, az orvosa azt mondja, hogy a színpad mindig fontosabb, a legfontosabb volt neki... no dehát lehet a szívünknél, az életünknél fontosabb? (csak ha nem igy gondolkozott volna, nem tudnám felidézni erőteljes, szívvel teli(!) hangján: "erdő közepében játok... csillagom vezess!" )
olyan hajszálon függ, olyan könnyen vége lehet, jobban kellene becsülnünk, és vigyázni rá, amig lehet, ahogy lehet.
ha lehet!
de miért is romlunk - olyan hamar - el...?!
aliz2. :: 2013. febr. 27. 0:07 :: még nincsenek kommentek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése