megint megérkezett a névnapi képeslap a volt (és egyben egyetlen!) munkahelyemről, a gimiből, ahova diákként is jártam, nem csak később tanárként. Sok boldogságot! olvasom a képeslap virágjai alatt a kedves és lényegretörő jókivánságot. Ami névnaptól függetlenül is jólesik és "elkél"... aztán a hátlapon, a igazgató aláirása fölött, más irással, valószinű az egyik "irodai dolgozó" kerekded betűivel áll, hogy névnapom alkalmából szeretettel köszöntenek a gimnázium dolgozói nevében...
és elgondolkodom:
vajon a gimnázium jelenlegi dolgozói közül hányan ismerhetnek vagy tudhatnak rólam egyáltalán... milyen kevés kolléga lehet még ott, akikkel együtt dolgoztam... és az ember telhetetlen; milyen jó lenne, ha ők is aláirták volna ezt a lapot. (hiszen akik azóta kerültek a gimibe tanitani, hogy én el-, azoktól nem is várhatom, hogy "szeretettel köszöntsenek"... Ha bemennék a gimibe, fogalmuk se lenne ki vagyok, ki voltam... hogy 30 évem töltöttem e falak közt tanitással, ill.4-et meg tanulással, másik 4-et is, mint "szülő"... de lányom tanárai közül is már mentek azóta nyugdíjba... a most esedékes 50 éves találkozónkra meg, már alig-alig tudunk tanárokat is meghívni...
micsoda "fluktuáció"... és a gimi marad, valakik mindig átviszik a folytonosságot, csak mi változunk, a hely marad, és a szelleme is. Talán. És valamiképp talán ott marad a nyomunk is.
még tanítottam, amikor az én javaslatomra került ez az Ady-idézet, a valaha itt tanitó tanárok emléktáblájára:
"másokért élünk, mi mindig csak adunk..."
ha igy történik, akkor rendben is van...
aliz2. ::
2011. febr. 17. 23:21 :: 2
komment
Kategóriák: hétköz-
és ünnepnapok ::
Címkék: iskola, kapcsolatok, mult
Szép szokás. Kapsz még mindig, vagy már annyira kicserélődtek az ott dolgozók, hogy ez elmaradt,
VálaszTörlés