vannak emberek, akik többnyire csak a saját meghatódásuktól tudnak igazán meghatódni (legalább is a meghatódottságuktól való meghatódásuk jóval felülmúlja az alapmeghatódást) - és természetesen ezt igyekeznek is nem szemérmesen elrejteni, hanem minél feltűnőbben kinyilvánitani. (Úgy tudom elképzelni, hogy kicsit meghatódnak, és aztán ettől (önmaguktól!) annyira, hogy ez valamiféle öngerjesztő folyamatként zajlik le, csak pár másodpercnyi eltolódással.) - Míg az igazán érzékenyeknél ez szinte öntudatlanul zajlik illetve sokkal inkább az "én" kikapcsolásával, egy meghatódást kiváltó helyzetbe való empatikus belekerüléssel. Aztán az igazi katarzis épp ettől lehet. (Hiába fürösztve önmagunkban) másba mosva meg arcunkat. (ahogy a homo moralis Babits is irta: "nem magamért sírok én...")
Én meg azt hiszem, annyira összetartozunk valahol mélyen, hogy nem is kellene szétválasztani: magamért vagy másért sírok-e , már ha... Mert is-is.
Mint ahogy fel se merülne bennem ilyetén kérdés(pár), hogy "ő tud-e ártani nekem? " "vagy én... neki?" ,.... mert eleve a "nem ártani!" alapszabályt mindenkire érvényesnek érzem. S ha "neki" ártanék, magamnak legalább annyira! és viszont... Nem ártok senkinek! Még akkor se, ha más igen, nekem... majd egyszer rájön úgyis mindenki erre az ősi igazságra: az is te vagy, amit Weöres olyan szép paradoxonokban megfogalmazott (...tán nem te vagy?):
Ha
rátekintesz kedvesedre,
akit
szeretsz: tán nem te vagy?
Ha
koldus lép a küszöbödre
akit
kivetsz: tán nem te vagy?
Ki
orrodért nyúl s orrát fogja
és
gúnyolod: tán nem te vagy?
A
dal ajkad testtelen foglya
és
dúdolod: tán nem te vagy?
Fű,
bárány, tigris, féreg, ember,
akit
megölsz: tán nem te vagy?
Fű,
bárány, tigris, féreg, ember,
aki
legyőz: tán nem te vagy?
Bárki
megy hóban akadozva
s
befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz
üdvösségre, kárhozatra,
s
aki ítél: tán nem te vagy?
aliz2. :: 2011. febr. 24. 3:28 :: 6 komment :: Címkék: elmelkedes, filozofia, pszichologia, vers, WEÖRES
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése