mikor elindultunk, csak szállingózott, de út közben olyan kavargó hófúvás vett körül bennünket, jeges hideggel (szerencsére lecseréltettem még otthon lányommal a rövid kabátját a hosszú, nagykapucnis bundájára, s én is örökösbiciklimről lemondva indultam el - de bizony megbántam - ilyen időben otthon kell maradni, főzni...) de mire megebédeltünk.. (grillcsirke már elfogyott, mert másokat se marasztalt otthon a hideg időjárás - bár mire mi odaértünk, fél kettőre , záróra táján , kiürült már az étterem ; lyányom végre kialudta magát, a hetét - több mint 12 órán át.) szóval mire megebédeltünk, ragyogó napsütés, bár a szél még maradt. Elmentem a Sparba, venni még ezt-azt, óvatosan, hogy bicikli híján is haza tudjam cipelni, az újságrésznél meg egyből az a NÉPSZAVA ötlött a szemembe , aminek online változatából egy cikket már olvastam reggel a hírolvasómból : egy irodalomtörténész halálára.... Ez is felkavart (nem csak a rossz szél)...sok-sok régi pillanatot, emléket, elszalasztott lehetőségeket, gesztusokat, tetteket, a kinemmondott jószavakat, s a kimondott balgákat... aztán eszembejutott, hogy épp ma 19 éve volt anyukám temetése, és milyen elmondhatatlan érzés volt ülni a taxiban azzal a tudattal, hogy a mögöttem levő kocsiban őt hozzák - valami abszurd módon, annyira felfoghatatlanul fájdalmas volt már akkor ez a fizikai szétszakítottság , szétválasztás, elválasztás - s a sírnál a végleges, a teljes árvaság érzése, amikor váratlanul elkezdett hullani valami (nem is tudom mi, eső vagy hó) az égből, s közben egy hirtelen támadó spirál alakú szél kifújta a hitszónok kezéből a lapokat, bele a sírba, a koporsóra, amikre én gépeltem -előző este, Pestről megérkező nagybátyám emlékezésének segítségével - anyám felejthetetlen lényét megidéző sorokat- be a sírba, arra is hullottak a göröngyök, a föld, s közben
hirtelen valami őserőt éreztem magamban, és mellettem, körülöttem, éreztem őt, megmagyarázhatatlanul - nem a sírban... azóta se...
de mikor küzdve hatoltunk előre lányommal a hófúvásba, eszembejutott egy több mint kellemessé váló emlékem is, - mondtam is neki: - amikor egy 24 év előtti februári hófúvásos napon igyekeztem az iskolámba, tanítani, ahol már pár napja fura bizonytalansági érzésekkel küszködtem, főleg a lépcsőkön, órák után leszédelegve a tanáriba, ahol a gözölgő s terjengő kávéillatra, -mi máskor olyan jólesett, és örökös kávéivásra ingerelt -, elfordítottam az orrom: mi van, mi ez a bűz, elromlott a kávéföző?, pedig csak az én szervezetem reagált máshogy, fordult fel a gyomrom, élesszemű kolleganőm, mondta is, olyan sápadt vagy; hát nem akartam megint ilyen munkanapnak elébemenni, meg kétséges is volt, hogy eljutok-e, pláne 8-ra ilyen ítéletidőben az iskolába, az épp útbaeső sarki telefonfülkébe bementem betelefonálni: nem megyek, és visszafordultam, haza, lepihenni, délután meg az orvoshoz, aki elküldött laborba, s pár nap múlva bizonyossá vált a boldogító sejtés...igen! ez másállapot, áldott állapot... ami tart azóta is, mert életet adni, anyának lenni boldogító, áldott állapot, ami nem csak 9 hónapig tart, hanem örökké...
aliz2. :: 2008. febr. 16. 20:39 :: 1 komment :: Címkék: anya, emlek, emlekezes, idojaras, kapcsolatok, lanyom
Szívem mélyéig hatolt az az írás.
VálaszTörlés