ez a szó, amitől falra tudok mászni
először a vőmtől hallottam (ezzel akarhatott "tudományosan"(?) lerázni -de lányom, a azaz felesége jó tanitványként átvette és azóta is szajkózza, (ha netán késő este érdeklődöm hol- és hogyléte felől, miután ő megfeledkezett róla(m) egy fontos könyvbemutató alkalmával...)mint a fejlődéslélektan kulcsszavát...
de épp ezért szerintem ez csak a fejlődés egy szakaszára vonatkozhat (oda se biztos) , de semmiképp se tartósan, csak a kamaszkor lázadásába fér bele (már akinek van ilyen,,hát többnyire van, ezt el kell ismerni, de átmeneti) de utána megnyugszik a "kamasz", kinövi - jó esetben, ha csak valaki nem reked meg a kamaszkorban vagy netán kései (s állandósult?) kamaszkorban "szenved"
a másik aggályom , ami komolyabb, meg az, hogy ha elengedem valaki kezét, az nem megy máshogy, mint hogy akarva-akaratlanul a másik is elengedi az enyémet.....mert kölcsönös!
én az integráció (integrálás) szót sokkal jobban kedvelem!!!!
egyre több dolgot (és embert) befogadni, hozzánk kapcsolni, és semmiképp se ELENGEDNI! (Brrr..de utálom ezt a szót) szerintem egy szülőt nem is lehet, nem is szabad! Kegyetlenség és felelőtlenség,,, (Jó , persze, idővel átalakul a kapcsolat, sokkal inkább a gyerek lesz óvó, de fogják egymás kezét, ha láthatatlanul is távolból, mig.... már nem lehet)
az elengedés csak a halál után lehetséges, de akkor is csak módjával, nem teljesen, mert bennünk tovább élhet....aki egyszer kapcsolatban állt velünk...
vagy nem?!
(tényleg érdekelne , hogy csak én látom rosszul...a fb-ra nem is "merem" kirakni...de itt...)
(lányom kicsi korában még ezt mondta:
Én nagyra növök, te meg picire...Én leszek az anyukád!) Néha valóban igy viselkedik, de azért maradhatna a gyerekem is ugyanakkor...) (én meg az anyja ugyebár)
Érdekes, igazán.(Az is, csak mellesleg, ki milyen szót, kifejezést utál :) -én pl. azt hogy jelesül, meg az elvárásoknak megfelelést:)
VálaszTörlésA címet olvasva nekem nem is az az elengedés jutott eszembe, amiről írsz, és csak olvasás közben jöttem rá, miről is van szó. Mert nekem evidens (ezt a szót se bírom :), hogy a szeretteimet sose engedem el, se ők engem. (Még haláluk után is velem maradtak, a szüleim főleg, de a többiek is "odaátról")
Tudom, vannak, akik nehezen fogadják el, hogy a gyerekük felnő és kiszakad (ez is milyen egy szó!) a családból, saját életet él. Főleg anyák-fiúk esetén ismerek ilyet: Hogy jaj, de nehéz elengedni, stb.
Én nem igazán gondolkoztam ezen. Főleg tudat alatt, de tudatosan is az önállóságra "neveltem" a gyerekeimet. Nem éreztem, hogy el kell engednem őket, de visszatartani se akartam őket soha. Ahogy itt olvaslak már évek óta, Te se korlátoztad a lányod, sőt. S mert a magánéletedben is megmaradtál -gondolom én - az igaz, jó tanárnak, talán okosabban és jobban odafigyelve tudtad őt terelni és segíteni, mint pl én.
Lehetne erről még tovább írni, de kommentben már ez is sok.
Még annyit, hogy számomra az elengedés azt jelenti, egy problémán, megoldhatatlan gondon túljutni, elengedni, mert hiábavalóság rágódni rajta, ha nincs rá befolyásom. Ez az elengedés, ami nekem nehéz, de igyekszem gyakorolgatni. :)))