Postafiókomban az előgyártott nyomtatvány: KÖNYVELT KÜLDEMÉNYE ÉRKEZETT. Megyek az ablakhoz vele, de nem találnak sehol, semmit, mondják, biztos tévedés, vagy nem vittem el tegnap? -tegnap?!- nemhogy a postán még a városban sem igen voltam tegnap... már indulnék, mikor utánam szólnak, mégis meglett valami, csak rossz helyre rakták... jó hogy szóltak: látom, lányomé a címzés, a nyelvvizsgabizonyitványa - csekélység... még jó, hogy megtalálták... be is viszem neki még délután, hogy be tudja jelenteni, - a diplomához elengedhetetlen adalékként - meg az indexét is - ami itthon maradt - érvényesíteni, bár állítólag megszüntették, mármint az indexet, mint olyant. De ha már eddig vezette, (s tele szép jegyekkel meg "autogrammokkal"), csak nem fogja utolsó félévben abbahagyni, félbehagyni... bár állítólag a T.O.-n már ránézni se bírnak az indexekre. (meg sok egyebet nem "bírnak" , pl. egy igazolást se rendesen kitölteni, már megint...)
Összekötöttem a hasznosságot, a szellemi igényeimmel is: a Grand Cafeban Thomas Bernard nap volt. Lányom úgyis készült oda, majd innen is tudósít. Átnézek előtte egy-két tájékoztatót; látom, épp ugyanazon a napon halt meg meg, mint anyukám; 1989. február 12-én, pont ma van az évforduló! (s még a temetésük is egy napon: 16-án volt) Már 19 éve. De az ünnepség nem ebből az alkalomból van. (hanem egy könyve bemutatása apropóján.) Jobb is nem halálévfordulókra emlékezni. Anyura meg, nem kell külön évforduló alkalom, hogy gondoljak. Megnéztem már a zsidó naptárban , ennek megfelelően , holnap (Adar 7) lesz jahrzeit. Mécsest gyújtok. Anyukámtól is ezt láttam... az ő szülei emlékére... Csak a hagyományok betartása generációról generációra kopik... (Viszont "az ember lelke Isten mécsese" (l. Példabeszédek) s akkor - ezek szerint - az a (nem viasz) mécses- ég... gyufa se kell hozzá.
Régi barátnőm-csoporttársam értesített - nem tudva, hogy már tudom- közös-kedvenc tanárunk halálhíréről... A búcsúztatója 26-án lesz. Fel kéne mennem, nem jó, hogy képtelen vagyok temetésre menni, hogy már előtte belebetegszem, talán könnyebb lenne elbúcsúzással oldani, feldolgozni némileg a gyász - a pótolhatatlan veszteségek - fájdalmát.
De az lenne a legjobb, ha nem lennének ilyen alkalmak! Ha örökké élhetnénk!? (Gyerekkoromban voltak ilyen vágyképeim, de arra is rájöttem, hogy ez csak valami absztrakt időmegállítással lehetne, s akkor nem fejlődnénk, a gyerekek pl. örökre gyerekek maradnának... - gondoltam.) Mostanában azt gondolom, hogy akire emlékezünk, s akire, amire emlékezhetünk - nem hal meg egészen...
Anyukám itt van velem, a lelkemben 19 év óta is. És a festményei, rajzai, kézimunkái, levelei körülöttem... a fényképek... képek, magnokazettán a hangja, innen és túl... és néha az én szavaimban, mikor lányom az ő szavaival "nevelném", aki amúgy már 19 éve is megmondta, hogy nagyanyja benne él tovább...
Ez a Thomas Bernard meg, a könyveiben, filmjeiben, stb-ben... Sándor Iván szerint már csak azért is érdemes vele megismerkedni - ő állandóan az íróasztalán tartja a könyveit, inspirációként -, mert "közelebb juttat a bennünk levő ismeretlenhez"
És Sz.? A tanításai, a pszichológiai felfedeztetései az irodalomban, amivel - ő is - önmagunkat is segített jobban megismerni - mindez már rég ajándékból a saját kincsünk is lett. Köszönjük. (Azért nem ártott volna ezt neki elmondani. Mindig azt hisszük , hogy ráérünk, majd! Pedig nem!)
aliz2. :: 2008. febr. 12. 23:29 :: 1 komment :: Címkék: eloadas, irodalom, kapcsolatok, SZEGED
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése